Kőrösmező, végállomás



A képeslapot 1910. június 16-án adták fel a rajta látható kőrösmezei vasútállomásról, a Kárpátok hágóján álló egykori magyar-galíciai határállomásról Sokoliki galíciai vasútállomásra, Lesko közelébe, ahol a lemberg-ungvári vasút elkezd felfelé kapaszkodni a Kárpátok másik hágóján álló uzsoki határállomáshoz. Németül címezték, az Osztrák-Magyar Monarchia hivatalos nyelvén, ahogy azt egy vasútállomásra – állami hivatal! – illett is. Ennek köszönhetően – a Wohlgeborenes neméből – tudjuk, hogy a lengyel címzett, Klimcia Hołowska még Fräulein volt, s talán ennek köszönhetően nem szerepel sem feladó, sem üzenet a lapon: a címzett nyilván pontosan tudta, másnak pedig nem kellett tudnia, kitől jön a jel. Kőrösmezőből aztán Frasin, majd Jasiňa, végül Ясиня lett, s megszűnt határállomás lenni. Egykori nevét is elfelejtették: a modern orosz gyűjtő ceruzás felirata az alföldi Кёрёш-Большой, Nagykőrös és Кёрёш-Малый, Kiskőrös között ingadozva próbálja azonosítani a hegyi falu hollétét. Közben egy rövid időre, 1939-44 között ismét Kőrösmező volt, épp csak addig, míg a magyar hontalan zsidókat épp ezen a vasútállomáson átadták a német hatóságoknak, s a képeslapot 1908-ban kiadó Rosenblüth Emánuel fiát, Zsigmondot Mauthausenbe vitték, akárcsak a helybéli kis idegenvezetőt, Blutreich Artúrt. Sokoliki ezzel szemben határállomássá vált a Ribbentropp-Molotov egyezménnyel a San folyónál meghúzott német-szovjet határon, s az is maradt mindmáig. 244 zsidó lakosát a németek vitték el, 247 lengyel lakosát az ukránok ölték meg vagy űzték el, 926 ruszin lakosát pedig a lengyel hadsereg telepítette ki Sziléziába az 1946-os Visztula-akció során. Ma kísértetfalu, csupán a határőrök által kilátópontnak használt egykori temploma áll még. Így foglalja össze ez az üzenet nélküli képeslap ennek a soknemzetiségű, gyönyörű és tragikus régiónak, amelyről annyiszor volt már szó itt a Wang folyón, a huszadik századi történelmét.


De nem ezért publikáljuk az állomás képét. Hanem hogy elmondhassunk még egy történetet Török Sándor kárpátaljai útinaplójából. A kis idegenvezetőtől, Blutreich Nyumitól elbúcsúzva az utas a kőrösmezei vasútállomásra megy, hogy tovább utazzon Rahóra. 1939. nyarán vagyunk, több hónapja már, hogy a cseh közigazgatást felváltotta a magyar, de a magyar hatóságok még nem tudtak lépést tartani a változásokkal. Az utasban ez borús gondolatokat ébreszt. Mint a történelem igazolta, nem alaptalanul.

„Az állomásra éppen befut a lengyel vonat, mely idáig jön csak, megy vissza nemsokára. Oldalán a tábla: Stanislau – Voronienka. Egy bakter bácsi néz, olvassa: Veronikábul gyütt – azt mondja.
Az utas meg bemegy a forgalmi hivatalba, s elémutatva a jegyét, szakszerűen mondja: kérnék szépen egy kelet-bélyegzőt. A szolgálattevő körülnéz az asztalán, s odaszól a többieknek: – Hol a bélyegző?
A kérdés végigfut három-négy emberen: hol a bélyegző? – Kinél van a bélyegző? – Nem láttad a bélyegzőt? – Végre előkerül a bélyegző, a szolgálattevő kézbeveszi s bemutatja az utasnak, mentegetőzve:
– Még nem vagyunk eléggé felszerelve – magyarázza –, voltaképpen ez sem az erre való bélyegző. Ez kérem pénztári bélyegző. Húsz évvel ezelőtt, az impérium-változáskor a pénztárkezelőnő elvitte magával. Most meg, húsz év után, visszahozta, hogy itt van, tessék, megőriztem a bélyegzőt. S most ezzel dolgozunk!
A vasúti tiszt fiatalember lehet, olyan huszonkét-huszonhárom esztendős. A bélyegző nyilván öregebb, mint ő, hiszen csak szolgálaton kívüli állapotban eltöltött húsz esztendőt. Hogy hol és hogyan? Egy volt pénztárkezelő kisasszonynál, mint emlék. Félig-meddig vitrintárgy lehetett… Egyébként több annál: becsületrend, a szolgálati hűség, a megtartott eskü jelképe. Valami afféle, mint a negyvennyolcas honvédeknek a Világosnál megmentett pisztoly vagy zászlódarab. A húsz évvel ezelőtti pénztáros kisasszony életének egy kicsit ez lehetett a tartalma, ez a megmentett bélyegző, s nagy élménye, mikor húsz esztendő után jelentkezhetett az új főnök úrnál és átadta a bélyegzőt: tessék. Biztosan vasárnapi ruhájába öltözött… – gondolja az utas, s a bélyegző most előlépett emléktárgyból ismét cselekvő szerszámmá.

Milyen szép ez!… gondolja az utas, míg ül a rahói Turista Szálló éttermében ezen az estén. Ám – meg kell, hogy mondja az utas –, érzése szerint azzal az öreg bélyegzővel egyet kellett volna pecsételni, ünnepélyesen, s aztán visszaküldeni gazdájának, a volt pénztárkezelőnőnek, aki eddig is őrizte, visszaküldeni szép levéllel a MÁV elnökigazgatójától, hogy: a becses emléket őrizze tovább, van már nekünk új bélyegzőnk, amenyi csak kell! – Így fogalmazta volna e levelet az utas, talán kevésbé hivatalos hangon. Szívesebben vette volna az utas, ha csak elmondják neki a bélyegző történetét, de jegyére már az új bélyegzővel ütik rá, hogy: Kőrösmező.”

A vasútállomás 1920 után. Az akkori hatalom sincs még teljesen felkészülve: a cseh Ž-t és az orosz Я-t fordítva írják, s a Станція-ból is kifelejtik a н-t

Levél a bécsi kedveshez, tábori posta, 1915. augusztus 5. A keleti frontra az út akkor is éppúgy itt vonult át, mint 1917-ben vagy 1941-ben.



Nem az a pecsét, de akkori. Innen

2 megjegyzés:

Csakbetksszmk írta...

Karel Beneš magyarul megjelent Vasúti közlekedés Kárpátalján (MÁV, 1996) adattáblája szerint az állomás nevei:
magyar név: Kőrösmező
ideiglenes cseh név: Jasina
végleges cseh név: Jasiňa
orosz név: Ясиня
ukrán név: Ясиня

Csakbetksszmk írta...

1943-as menetrend: Kőrösmező – Jaszinyá (120-as mező, http://diesirae.atw.hu/menetrend/1943/menetrend_1943.htm)
1941 és 44 szintén (https://sites.google.com/site/ballalaszlo/menetrendek)
Ekkor a ruszin is hivatalos nyelv, de a menetrendben nem cirillel tüntetik fel.