Kamal-ol-Molk legjobb képe

Kamal-ol-Molk (bottal) tanítványai körében a teheráni Képzőművészeti Főiskolán

Kamal-ol-Molk, a 19. század végének legnagyobb perzsa festője – akinek kashani házában megszállunk majd – főleg zsánerképeivel hódította meg a közönséget. Az általa bevezetett stílus mintegy keleti ellenpárja volt az európai orientalizmusnak. Míg ez utóbbi a romantikus majd akadémikus festészet tágas és pompás tereit zsúfolta tele a titokzatos Kelet izgató motívumaival, Kamal-ol-Molk a perzsa otthonokban megszokott kicsi, intim, képmélység nélküli, tiszta színekkel festett, néhány alakos kompozíciókat tette izgalmasabbá az európai kultúra iránt egyre fogékonyabb perzsa nézők számára az Itáliában elsajátított művészeti fogásokkal, a realista figurákkal, az arcon tükrözödő lelkiállapotok ábrázolásával, az európai perspektívával. Nem véletlen, hogy az egykori uralkodói gyűjteményekben őrzött festményeinek reprodukciói – A jövendőmondó, Zsidó ószeresek, Bagdadi aranyművesek, Zenészek, Noruz-ünnep és a többi – ma is gyakori dekorációi a lakásoknak és a nyilvános tereknek.

Népszerűségben azonban minden más képét túlszárnyalja az az egy, amelyen szakállas öregember ül pipával a szerényen megterített asztal mellett. Ezzel a festménnyel újra meg újra találkozunk minden városban, szobák, műhelyek, kávézók falán, sőt teaházak és éttermek cégérein. És ami még meglepőbb, a kép teljesen folklorizálódott: az egyes reprodukciókon szabadon festenek mellé amit jónak látnak, a kávéházakban vízipipát, az éttermekben dúsan terített asztalt, mikor mire van szükség.

Masuleh műemlékvároska a Kaspi-tenger partján

Darvish perzsa étterem, Leeds

Shiraz, étterem a bazárban

Kashan, borbélyműhely

Qom, étterem az autópálya mentén

Kashan, étterem a történelmi házaknál

A kép népszerűségén kétségtelenül nagyon lendített, hogy jelentős szimbolikus szerepet játszik az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb iráni filmjében, Abbas Kiarostami Élet és semmi több-jében (1992, Európában ismert címe: És az élet megy tovább). A film az ekkor már ötven éves Kiarostami első igazán nagy sikerű filmjének, a Hol a barátom házá?-nak (1987) a folytatása, amelyet mi is említettünk. Ebben a filmben a Kiarostamit alakító színész és fia mennek fel egy ütött-kopott autóval Teheránból a giláni hegyvidékre néhány nappal az ötvenezer áldozattal járó földrengés után, hogy megtudják, életben maradt-e Koker faluban a korábbi film két kis főszereplője. A film, mint címe is sugallja, a pusztulás és a gyász bemutatása mellett elsősorban azt érzékelteti, milyen erővel és elszántsággal dolgoznak az életben maradottak, hogy újra lakhatóvá tegyék a házakat és élhetővé a falvakat, hogy minél gyorsabban új családot alapítsanak, hogy az élet ismét mehessen tovább. A filmnek igazi gyógyhatása volt Iránban, a tragédiának ez a feldolgozása hatalmas biztatást és erőt adott az egész társadalomnak, s nem véletlen, hogy Kiarostami nem sokkal később e film egyetlen kulcsjelenetének aprólékos elemzésére alapozta újabb sikeres filmjét Az olajfák között (1994) címmel. E három film, amelyet a kritikusok a közös helyszín miatt Koker-trilógiaként emlegetnek, és Kiarostami legkiemelkedőbb alkotásainak tartanak, máig közismert Iránban, és hatása kimutatható az egész iráni filmművészetben.

Az Élet megy tovább egyik csúcspontja, szinte pontosan a film közepén, az, amikor a főszereplő útközben egy romba dőlt faluban megállva lassan végigtekint a házak maradványain, amelyek még így, romjaikban is gyönyörűek, mögöttük a zöld giláni hegyvidékkel. Az egyik ház épen maradt tornácán hosszan nézi ezt a Kamal-ol-Molk-reprodukciót, amelyet szinte középen metszett ketté a ház falán végigfutó hatalmas repedés, de ennek ellenére az öregember éppolyan békésen folytatja a pipázást, mintha semmi sem történt volna. A jelenet szépsége és erőteljessége az egész filmhez kulcsot kínál. Nem véletlen, hogy ez a kép került a film plakátjára, amelyet még ma, több mint húsz év után is ott látni sok klubban vagy könyvesboltban. Én a Vali-Asr-sugárút egyik CD-boltjában fotóztam le.



Meglepő tehát, hogy miközben a kép ilyen fontos szerepet játszik a mai Irán vizuális kultúrájában, s akit csak megkérdezünk, Kamal-ol-Molk legjobb festményének tartja, ugyanakkor egyetlen Kamal-ol-Molk-albumban vagy weboldalon sem találkozunk vele. Hosszan kell keresnünk a perzsa interneten, hogy rábukkanjunk arra a kis vándortörténetre, amelyet több helyen többféle formában közölnek:

„1940 táján két fotográfus ment le a Kashan-környéki Maragh faluba, hogy felvételeleket készítsenek a táj hangulatáról, az emberekről és Baba Afzal mauzóleumáról. A falu teaházában ebédeltek, ahol egy öregember szerény ebédjét befejezve éppen pipára gyújtott. Őt is lefényképezték, s visszatértek Teheránba. Csak a fényképet előhíva látták, milyen szép, s ki is tették műtermük falára.
Nem sokkal később a teheráni Laleh kávéház tulajdonosa járt a műteremben, hogy fényképet csináltasson magáról. Látta a falon az öregember fényképét a pipával, mellette a teával, a cukortartóval és az asztalon az ebéd maradékával. Megtetszett neki, megvásárolta, és felakasztotta a kávéház falára.
A fénykép évekig függött a falon, mígnem egy napon egy festő tért be a kávéházba, hogy megigyon egy csésze kávét, és elszívjon egy cigarettát. Tetszett neki a fotó, s festményen örökítette meg.
Nem telt bele néhány év, s a képet széltében-hosszában másolták festményeken, plakátokon és cégéreken, teázók, kávéházak, éttermek falán, a másik, harmadik, negyedik városban is és az utak mentén…”

A történet érzékelhetően éppúgy folklorizálódott már, mint maga a kép. A Laleh – Tulipán – kávéház, az iszlám forradalom előtti Teherán híres kávéháza már régen bezárt, úgyhogy sosem tudjuk meg, hogyan nézhetett ki az az eredeti fotográfia, amely annyira megtetszett a festőnek, hogy Kamal-ol-Molk modorában festménnyé varázsolta, sőt még a mester szignóját is rábiggyesztette. Vagy mégis?


Ezt a képet a Lumière fivérek készítették 1907-ben az általuk ugyanebben az évben szabadalmaztatott autokróm színesfotó-eljárással. Nyilvánvaló, hogy ez a borozó és pipázó párizsi öregember kellett legyen az előképe az „irániasított” festménynek.

Kamal-al-Molk, a nemzeti festő legjobbnak tartott képe tehát nem a saját műve, sőt nem is egyéni, hanem kollektív alkotás. Még autentikus eredetije sem létezik, s ezért folklorizálódhat és adaptálódhat annyi változatban. Létrejöttét európai előképek átvételének és iráni mintákhoz igazításának köszönheti, népszerűségét pedig jórészt annak, hogy anonim alkotásként és közösségi szimbólumként jelenik meg az iráni sorskérdésekről szóló egyik legfontosabb film csúcspontján. S mindez együtt teszi igazán iránivá, olyan stílusú és jelentőségű művé, hogy Kamal-ol-Molk, ha látná, nyugodtan hitelesíthetné aláírásával.

A történetet itt be is fejezhetnénk, a rejtély megoldódott. De szerencsére minden megoldott rejtély nyomán újabb fakad. A pipa, a bor és a nagy fehér szakállú öregember konstellációja megmozgatja vizuális memóriánkat. Mire is emlékeztet ez? Megvan. Arra a korábban bemutatott rejtélyes képi párhuzamra, ahol Rippl-Rónai József Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett (1907) c. festményén a két öregúr pontosan ugyanabban a pózban ül, mint a két öreg galíciai zsidó Alter Kacyzne húsz évvel későbbi fotóján. A Lumière-fivérek fotója, noha ugyanabban az évben készült, mint a Rippl-Rónai-kép, nyilvánvalóan nem előképe egyiknek sem. Hanem inkább mintha figurája egyszerre adná elő a két öregember szerepét: póza a baloldaliéra hasonlít, pipája a jobboldaliéra emlékeztet. Sőt ha nagyon akarjuk, bevehetjük a magyar-zsidó-francia-perzsa társaságba magának Kamal-ol-Molknak egy kései (1936) vázlatát is, amelyen egy nagy szakállú öregember szintén a bal oldali figurára emlékeztető pózban olvas. Véletlen egybeesésekről van szó? Vagy tudattalanul ható képi toposzról, korabeli ikonológiai formuláról? És a rejtély megy tovább.

Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörös bor mellett, 1907

„Byale (Biała Podlaska, Lublin megye), 1926. Apa és fia. A rontástól tartva Leyzer Bawół,
a kovács nem mondja meg a korát, de százon felül járhat. Ma már fia végzi
a kovácsmunkát, s az öreg orvoslással foglalkozik. Törött
karokat-lábakat tesz helyre.” Alter Kacyzne fotója