Rákos föld


1. Lom u Mostu. A nulladik év

Lom u Mostu községet azelőtt Bruchnak hívták. Csehország északi részén feküdt, németek lakták, ahogy Szudétavidék falvainak és városainak túlnyomó részét. Amikor 1920-ban a győztesek az Osztrák-Magyar Monarchiát a népek önrendelkezési jogára hivatkozva felosztották, a csehországi német kisebbség ama néhány „kevésbé egyenlő” nép közé tartozott, amelynek nem engedélyezték e jog gyakorlását. Noha az egy tömbben élő hárommilliós szudétanémetség képviselői kinyilvánították szándékukat, hogy a Monarchia felbomlása esetén Németországhoz kívánnak csatlakozni, Masaryk elnök parancsára a cseh hadsereg bevonult, s a győztesek jóval ősibb jogát érvényesítette. A Szudétavidék Csehországban maradt.

A szudétanémetek még egyszer megismerkedtek a győztesek jogával. Amikor 1944 tavaszán a szovjet hadsereg vonult be Csehországba, a győztesnek nyilvánított csehszlovák kormány elérkezettnek látta az időt a „német probléma” Endlösungjára. Beneš elnök hírhedt brünni majd prágai beszédében a német kisebbséget kollektíven bűnösnek nyilvánította, és felszámolására szólított fel. A csehországi németeket minden joguktól és tulajdonuktól megfosztották, személyi irataik helyett „németigazolványt” kaptak, karszalag viselésére és megalázó nyilvános munkákra kötelezték őket, számos helyen tömeges erőszakot és véres pogromokat követtek el ellenük, majd 1946 januárjában Csehország-szerte minden németet teherautóra és vonatra raktak, és deportáltak az országból. Az intézkedés során több mint kétszázezer ember vesztette életét.

A csehszlovákiai németek közül sokan voltak Hitler-ellenesek. Ezek „németigazolványát” majd kitelepítési papírját az „antifasiszta” felirattal bélyegezték felül. Ugyanakkor a németek kollektív bűnösségének ürügyén őket is deportálták. Reinhold Fink Zerstörte Böhmerwaldorte (A Cseh-erdő elpusztított települései), 2006. c. könyvéből, nagyanyja kitelepítési papírja

A németektől kiürített Szudétavidékre Csehszlovákia egész területéről toboroztak telepeseket „Hódítsuk vissza a határvidéket!” jelszóval. A telepesek nagy része nincstelen zsellér volt, akit a készen kapott vagyon lehetősége vonzott, majd miután azt felélték, továbbálltak. Az egykor gazdag német falvak néhány év alatt lepusztultak, házaik, külterületi tanyáik jelentős része rommá lett. Az 1990-es évekre kétszázhatvan falu tűnt el a Szudétavidéken (és további nyolcszázegy a dél-csehországi Böhmerwaldban), nem is mind nyomtalanul: aki tudja az utat, sok helyen még ma is rábukkanhat a házak erdővel benőtt maradványaira, a templomtornyok csonkjaira.

Települések a duchovi szénvidéken 1944 előtt és ma. A nagy fehér foltok a külszíni szénfejtők


Lom u Mostu községben ma semmi nem emlékeztet a német múltra. Azazhogy mégis valami. A falu egyetlen emlékművén, a templom előtt, a község első világháborús halottainak állított egykori emlékmű helyén a náci sas marcangolja a kiszolgáltatott cseheket, s a talapzat peremén a náci koncentrációs táborok nevei futnak körbe. A szobor, amelyet a konstruktivizmus és az art deco formavilágát őrző stílusából ítélve nem sokkal a németek kiűzése után állíthattak, már az új telepesek számára fogalmazza meg az új, hivatalos történelemszemléletet, amely a cseh mártíromságon alapul, s nem hagy helyet a cseh-német közös történelem vagy a vidék német múltja számára. Egy új időszámítás kezdetét.



Az új idők másik emlékműve a templommal szemközt magasodik. Valaha kultúrháznak épülhetett, akkorból származik homlokzatán a büszke felirat: VLASTNÍ SILOU – ÖNERŐBŐL. Ma csupán földszintjét használják, amely az eufemisztikus „étterem” nevet viseli.



bilina1 bilina1 bilina1 bilina1 bilina1 bilina1


A német múltnak az idő állít akaratlan emlékművet. A falak, ahogy az egykori szovjet blokk más országaiban is, a kilencvenes évektől kezdenek mállani, vagy talán csak ekkortól nem tartják szükségesnek leverni vagy ismét vakolat alá rejteni a napvilágra jött szellemfeliratokat, a korábbi népek és történelem margináliáit. Lom határában, a Mariánské Radčice felé vezető úton kétemeletes ház áll, feliratai szerint egykori fogadó, amely a rétegek sokaságából ítélve a háború előtt többször is gazdát és nevet cserélt. Három acsarkodó kutya őrzi, az ugatásra a gazda is előjön. „Mikor épült a ház?” teszem fel a megelőző jellegű kérdést. „Ezerkilencszázkettőben.” „És mi volt a fogadó neve? Nem tudom kiolvasni.” „Mit tudom én már. Nem is fogadó volt ez, hanem bordély. Érti? Bordély.” A végén azért csak kicsúszik belőle a gyanakvó kérdés: „Mi fényképeznivaló van ezen?”

bilina2 bilina2 bilina2 bilina2 bilina2 bilina2 bilina2 bilina2


2. Libkovice. Tereprendezés

Mariánské Radčicét azelőtt Maria Radschitznak hívták. Templomában a középkor óta tisztelték Mária fából faragott csodatévő szobrát, s a hat kilométerre lévő Osek – azelőtt Ossegg – ciszterci kolostorából a nagy Mária-ünnepeken zarándoklatokat is vezettek ide, amelyeket oklevél 1278-ban említ először. Az évszázadok során a zarándoklatnak kialakult a maga útvonala, odafelé Bruchon, visszafelé Liquitzon és Herrlichen át, amelyet középkori képoszlopok, barokk kápolnák, feszületek és hálaadó oszlopok szegélyeztek.

Az egykori Ossegg – Maria Radschitz zarándokútvonal rekonstrukciója. L-lel jelölve Liquitz/Libkovice helység, V-vel a domb, ahonnét a lignitbányára rálátunk (lásd alább)

A vidék Csehország egyik legnagyobb barnaszén-lelőhelye. A barnaszén-telepek hetven kilométer hosszan és húsz kilométer szélesen húzódnak Klášterec városától egészen a német határig. Bányászatáról már 15. századi források is említést tesznek, de igazi kiaknázására a 19. század közepétől került sor. Helyi vállalkozók számos bányát nyitottak a vidéken, amelyeket a fenti, háború előtti térkép is jelöl, s amelyek a helybeli munka és gazdagság fontos forrásai voltak.

A háború után, az egykori lakosság elűzésével és a természet mint leigázandó ellenfél új kommunista szemléletének dominánssá válásával minden akadály elhárult a külszíni fejtés megindítása elől. Sok ezer hektárnyi dombvidéket gyalultak le a rajtuk épült évszázados falvak tucatjaival együtt. A külszíni szénfejtők a mai napig több mint száz falut nyeltek el, de a föld alatt rejtőző további kilencmilliárd tonna szén kitermelése ma is egyre újabb falvak kitelepítését követeli. Minthogy a falvak eredeti lakóit, akik harcoltak volna fennmaradásukért, deportálták, s a mai lakók, akik az állam ajándékából kerültek ide, nem kötődnek hozzájuk, hanem örülnek, ha a lepusztult német portákról új építésű városi lakásokba költöztetik őket, a folyamat lényegében akadálytalanul és különösebb hírverés nélkül zajlik. „Mit mondhatnánk? Pénz fekszik a föld alatt vastagon, azt márpedig kiveszik onnan, akár tetszik nekünk, akár nem.”

Mariánské Radčicéből haladunk Osek felé az egykori búcsújáró úton, amelyen valamikor a falvak lakói indultak védelmet kérni a rossz ellen, s amelyen most a rossz indult el a védelem nélkül maradt falvak felé. Vezetőnk, Michal kisvártatva letér a gyalogútról. Tóhoz érkezünk. „Mikor először jártam itt, egy ember az újfundlandiját úsztatta a tóban. Megkérdeztem, tiszta a víz? Mire ő: már hogy lenne tiszta, hát vasútállomás van a fenekén.” A vasútállomást azután árasztották el a lignitbányából folyamatosan felpumpált talajvízzel, hogy a hozzá tartozó községet, Libkovicét, azelőtt Liquitzet, az 1990-es években végleg felszámolták.



Liquitz első említése 1186-ból származik. 1848-ig az osseggi ciszterci kolostor tulajdonában volt, a 19. század második felétől bányászfaluvá vált, kétezerháromszáz lakossal. A századfordulótól kezdve kerámia- és üveggyára is jelentős volt. Bontásáról 1989-ben, néhány hónappal a bársonyos forradalom után döntöttek a hatóságok, s a bontás több éves huzavona és tiltakozás után végül 1993-tól kezdve fokozatosan végbe is ment. Utoljára 14. századi eredetű templomát robbantották fel 2002-ben. Területén még nem kezdődött meg a bányászat, mert egyelőre kívül esik az 1991-ben a kormány által kijelölt külszíni fejtési határvonalon. A kormány azonban a bányalobby nyomására valószínűleg éppen ezekben a hónapokban fogja kiszélesíteni a határvonalat, s az új bánya a falu romjait is elnyeli majd.

A templom 1998-ban, a bontás előtt, és helye ma


A búcsújáró út régi beton alapok mellett halad el, hetven évvel ezelőtti tábor romjai. A helybeliek szerint a németek építette koncentrációs tábor volt, de ez csak a kollektív emlékezet hozzáigazítása az ideális történelemhez. Valójában hadifogolytábor volt a háború utolsó hónapjaiban, majd a kitelepített németeket tartották itt fogva hónapokon át, mielőtt deportálták volna őket, köztük az oseki ciszterci kolostor valamennyi szerzetesét, élükön Eberhard Harzer apáttal.

A tábor maradványai, részlet

A falu házait már eldózerolták, aszfaltját felszaggatták, fáit gyökerestül kitépték, mindezek évek óta nagy halmokban hevernek, közeledtünkre őzek rebbennek fel közülük. Itt-ott betonút maradványain haladunk, mellette a gyümölcsfákon még most is terem az édes besztercei szilva, a savanyú befőzőalma. Jóllakunk belőle. A templom hűlt helyének közelében az úttól néhány méterre a fák között egykori szökökút maradványai.

bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3 bilina3
Az egykori Libkovice képei a Zaniklé obce (Eltűnt falvak) szájtról. Lejjebb: Az utolsó falugyűlés és a bontás képei, és a falu helye ma




bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4 bilina4

A falu után a búcsújáró út megszakad, bekebelezte a bánya. Az egykori utat keresztező töltésen fut a bánya talajvizét pumpáló vezeték, földút kíséri a biztonsági őrök autóinak számára. A töltésen túl legyalult, elárasztott, iszappal, megkeményedett agyaggal bevont föld emelkedik a félbevágott dombig, ahonnét már rálátni a sok hektárnyi holdbéli tájra. Embert nem látni, csak a sok kilométernyi futószalag csigavonalát, amely monoton zakatolással hozza fel a kétszáz méter mély gödör aljáról a barnaszenet. Az egyetlen élőlény a vadkan, amely élelmet keres a domb tövében, aztán szagot fog és elvágtat. Egy-egy képet csinálunk egymásról Caspar David Friedrich vándorának pózában, szemközt a pusztulással.


bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5 bilina5


Alkonyodik, lemegy a nap, szél támad. Visszaindulunk. Valahogy belekerülünk a biztonsági kamerák pásztájába, a futószalag mentén megszólalnak a riasztók, biztonsági őrség érkezik terepjáróval. Az eltévedt kirándulók láttán kedélyesen beszélgetnek egy keveset, aztán megmutatják a legrövidebb utat Mariánské Radčice felé, az egykori búcsújáró úton Libkovice maradványain át. Elindulunk rajta.


3. Mariánské Radčice. A búcsú

Maria Ratschitz búcsújáró templomát IV. Miklós pápa említi először 1289-es brevéjében, amelyben negyven napi búcsút engedélyez az ide zarándoklóknak. Az osseggi ciszterciek a 17. század végén nagyobbították meg és építették mellé a zarándokok ellátására szolgáló, rendház méretű plébániát. Kerengőjének boltozatát emblematikus festmények díszítik, amelyek Máriának a loretói litániában felsorolt címeit és jelzőit jelenítik meg. Falain pedig jelenetek követik egymást hosszú sorban, amelyek mindegyikén más-más csodával segíti meg Mária a bajba jutottakat. A jelenetek fölött valaha német nyelvű leírások voltak, amelyeket azonban olvashatatlanul lemeszeltek.


A templomot és a plébániát a németek kiűzése után lezárták, s pusztulásnak indult. Csak 1989 után kaptak rá lehetőséget az elűzött németek, hogy – mint a Szudétavidék és Böhmerwald legtöbb műemlékét – saját költségen rendbetegyék.

A plébánia kapuja előtt különös kis szabadtéri múzeum látható. A fejtési terület fokozatos kiszélesedésével ide gyűjtötték össze a letarolt vidékről és zarándokútról a kisebb egyházi emlékeket, feszületeket, Nepomuki Szent János-szobrokat, képoszlopokat, mint ahogy az őzek húzódnak egyre feljebb a dombra az árvíz elől. De nem biztos, hogy megmenekülnek. A fejtés határa csak néhány száz méterre húzódik a falutól, s azt beszélik, a következő hónapokban esedékes kiszélesítéssel Mariánské Radčice is a fejtési területen belülre esik majd. Egyelőre senki nem tud semmi biztosat, a falubeliek apatikusan fogadják a felszámolás lehetőségét.


Az áthelyezett emlékek eredeti helyszíneinek térképe

A plébánia kapuja előtt információs tábla is áll. A környék összes információs táblája közül ez az egyetlen, amelyet két nyelven írtak, csehül és németül, s az egyetlen, amely a „német-cseh történelemről” beszél. A tábla csupán annyit mond el röviden, milyen nagy értéket képvisel a mélyben rejlő barnaszén, s hogy a felszíni fejtés befejeztével, 2030 után milyen szépen rekultiválják majd a területet. A 930 hektárnyi bánya helyén kétszáz méter mély tó lesz, amelynek környéke az üdülés és pihenés célját szolgálja majd.


A templom búcsúnapja szeptember 12., Mária névnapja, erre utalnak a kerengő boltozati freskói is. Ezen az egy napon tartanak misét a templomban, amely zsúfolásig megtelik. A hívek szinte mindannyian németek, akik erre a napra hazajönnek, ki Németországból, ki Ausztriából, ki még messzebbről. Német a kórus is, német az orgonista is, aki a magával hozott szintetizátoron játszik, mert a templom orgonája már rég eltűnt. A misét két püspök celebrálja, egyikük a helyi cseh egyházmegye, a másikuk egy németországi egyházmegye püspöke. Mindketten prédikációt tartanak, először cseh, aztán német nyelven.

Mária névnapja Bécs e napon történt 1683-as felmentése óta ünnep a Habsburg-monarchiában. Alapvetően azonban mindig is német ünnepnek számított, ezért nem csoda, hogy a cseh püspök inkább a cseh és szlovák területen jobban tisztelt Hétfájdalmú Szűzanyáról beszél, akinek ünnepe három nap múlva, szeptember 15-én lesz majd. Arról beszél a cseh nyelvű híveknek, hogy amiként Mária részt vállalt a szenvedő Krisztus fájdalmából, úgy kell nekünk is átéreznünk a körülöttünk lévők fájdalmát. A betegekét. A menekültekét. És az elűzöttekét.

A német püspök veszi át a szót. Az elűzöttek fájdalmáról beszél, a kitelepítésről, a honvágyról. És arról, hogy mindennek ellenére tudnunk kell nemcsak együtt szenvedni másokkal, hanem, mint a mai napon, együtt is ünnepelni velük. Népeket egyikük sem nevez meg, de az a kevés cseh és német, aki itt összegyűlt a templomban, a pusztulás árnyékában, anélkül is tudja, kiről van szó.

Consolatrix afflictorum – Szomorúak vigasztalója. Részlet a kerengő Mária jelzőit illusztráló freskó-sorozatából

bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6 bilina6

6 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Anno Pozsonyvban a magyaroknak sárga (!) M betűt kellett viselni egy jó darabig a benesi demokrácia legnagyobb dicsőségére. Herczeg Ferenc zseniális politikai cikkeit olvasom újra, ő már 1929-ben írt igen érdekeseket, de az egyik legütősebb mondata a Pesti Hírlap 1939. június 13-i számában van :
A győztesek haditörvényszéket, megtorlás emlegettek és néha lázbetegek módjára viselkedtek. Sikerült is a császárt elüldözni a trónjáról. És az eredmény? II. Vilmos helyére Hitler lépett, a sas helyére a sárkány.

Természetesen a mai nagyhatalmak már teljesen máshogy viselkednek...

Névtelen írta...

Üdv ismét én vagyok. A nagyapámról írtam egy másik bejegyzésében, Előkerült a nagyapám egyik újságja az Igazság egy 1946 november 30. száma. A cikk címe Magyarok a Zsidók sorsán. Benes Ede a 18-50 év körüli Magyarokat közmunkára hurcoltak nyugat Csehországba...Beszkennelem és átküldöm önnek a cikket ha érdekli. Szerintem az egész újság és a benne megjelent cikkek igen figyelemre méltóak.

Tamas Deak írta...

Igen igen várjuk

Névtelen írta...

Sajnos nehezen olvasható a beszkennelt cikk ezért begépelem, hogy mindenki eltudja olvasni.
Ez a cikk 1946 November 30. Igazság című újságban jelent meg.
Magyarok a Zsidók sorsán
Szlovákiában a Csehszlovák kormány megkezdte az úgynevezett elnöki közmunkarendelet végrehajtását. Ez azt jelenit, hogy a magyarokat közmunkára való hívás címén elviszik Csehország nyugati részébe, ahol azelőtt a németek laktak. Az elnöki rendelet szerint csak 18-50 év között volna szabad csak közmunkára igény be venni Csehszlovákia lakosságait. Az elnöki rendelet amely Benes Ede neve hitelesít, úgy látszik csak a magyarok ellen kerül alkalmazásra, mert nem hallani arról, hogy más csehszlovákiai lakosokat is közmunkára vettek volna igénybe. A magyarokat azonban akár gyerek akár mozogni is alig tudó vének, elviszik, gyakran megkötözve, kötéllel vagy dróttal, puskatussal ütik verik, nem nézik, hogy terhes anyák-e, vagy szoptatósak.

Aki tud, átmenekül a határon. A szlovák katonák lövöldöznek rájuk. Nem egyet megöltek már. Vagyis a Magyarok sorsa ugyanaz Csehszlovákiában mint a zsidóké volt Hitler alatt.Természetesen a szlovákok vezetik az irtó hadjáratot a magyarság ellen, de a "demokrata" csehek megfelelően segédkeznek nekik. Nincs különbség azok között, akik az előtt hitleristák, úgynevezett, Hlinka gárdisták voltak, vagy azok között, akiket a német uralom alatt a Gestapo üldözött. a legfelháborítóbb az a képmutatás, amellyel a csehszlovák kormány, élén Benes Edével a köztársasági elnökkel viselkedik. A legnagyobb szavuk a kommunistáknak van, akik Benes Ede demokráciájával, aki annak idején a legsúlyosabb kijelentéseket tette a Szovjetúnió ellen, teljesen meg vannak elégedve és támogatják elnöki rendeletének végre hajtását. A csehszlovák kormány minősíthetetlen viselkedése a nemzetközi jog legsúlyosabb megsértése, a párizsi béke konferencia ugyan is kétoldalú tárgyalásokat írt elő a magyar és a csehszlovák kormány között. A csehek nem tartják ehhez magukat, hanem egyoldalúan, a maguk szakállára intézik el a magyarokat. A magyar kormány a magyarok durva kiírtását jegyzékben közli a nagyhatalmakkal és jegyzéket küldött a csehszlovákiai kormánynak is. Eredmény egyenlőre nincs. A magyar közvélemény egyöntetű felháborodása talán fel fogja rázni a világ lelkiismeretét.
Eddig a cikk. Mint tudjuk a világ közvéleménye azóta sem hozott a Magyaroknak semmi féle eredményt.

Tamas Deak írta...

Köszönjük szépen a beírást, a szkennelmény minőségétől függetlenül - mint forrás - kérünk szépen az eredeti cikkből egy másolatot :)

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm! Itt mellékelem az eredeti szkennelést.