Vasárnap délelőtt

A templomudvar még üres, de a templom ajtaja már nyitva áll, a harangozó térden állva imádkozik a Szent József-oltár előtt. Hamarosan szállingózni kezdenek a falubeliek is, többségük népviseletben, a nők jobbra ülnek, a férfiak balra az évszázados hagyomány szerint. Amíg a pap a bejárat melletti gyóntatószékben gyóntat, a hívek népnyelven zsolozsmát énekelnek. Aztán a pap meggyújtja az oltáron a gyertyákat, megkondul a harang. Kezdődik a mise.

Mindez lehetne bármelyik erdélyi falusi templomban is egy vasárnap délelőtt. De nem ott van. Hanem a történelmi Tibetben, hatezer méteres hegyláncok között, a Mekong folyó felső folyása mentén, Cizhong (茨中), tibetiül Cedro (ཊསེ་ཌྲོ) faluban. A népviselet kék-vörös vászon és vörös turbán a nőknek, jakbőr kabát és széles karimás kalap a férfiaknak, amelyet a templomban sem vesznek le. A népnyelv a tibeti nyelv liszu dialektusa. A katolikus zsolozsma szövegét tibeti buddhista szútrák dallamára éneklik. A pap pedig kínai.


Harangszó és tibeti nyelvű zsolozsma Cizhongban. Lloyd Dunn felvétele, 2017 február

A völgyben a Société des Missions Étrangères francia atyái 1867-ben hozták létre az első katolikus plébániát. Alapítója, Charles Renou atya Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan álruhában, kínai kereskedőként töltött két évet a dongzhulini láma-kolostorban, hogy megtanulja a nyelvet, mielőtt hozzákezdett volna tibeti missziójához. A közösség gyorsan gyarapodott, hamarosan az egész völgyre kiterjedt, s a völgy déli részén, Cigu faluban második templom alapítására is sor került. 1904-ben, Tibet brit megszállása idején a tibeti felkelők minden európait lemészároltak, így a francia szerzeteseket is, de a rend újabb misszionáriusokat küldött. A következő, még nagyobb csapás 1952-ben érte a közösséget, amikor a kínai kommunista vezetés a keresztény vallást törvényen kívül helyezte, európai vezetőit száműzte, a kínaiakat pedig munkatáborba küldte vagy kivégezte. A cizhongi katolikusok sok ezer más kínai keresztény közösséghez hasonlóan földalatti létre kényszerültek, magánházaknál tartottak titkos összejöveteleket több mint harminc éven át. A 80-as évektől enyhülni kezdett a tiltás, az addig általános iskolának használt templomot a hívek 1982-ban visszakapták, az 1990-es években restaurálták.

Az 1905-ös pusztítás után újjáépült neoromán bazilika teteje akár a kínai templomoké, falait kínai lótuszminták, kazettás mennyezetét tibeti motívumok díszítik. Csupán a mellékhajók Krisztus életét ábrázoló freskóit verték le a kulturális forradalom idején. Főoltárán Krisztus, két mellékoltárán Mária és Szent József szobra áll, kétoldalukon egy-egy vörös szalagos, arany betűs kínai idézettel. Hasonló vörös írásszalagot ragasztottak a templom udvarának kapujára is kétoldalt, talán csak nemrégen, a háromkirályok januári ünnepére: 一星从空显示,三王不约偕来 yī xīng cóng kōng xiǎnshì, sān wáng bù yuē xié lái, „csillag tűnt fel a semmiből, három király jött messziről”. Mintha nekünk szólna, akik erről a különös csillagról tudomást szerezve jöttünk látására a távoli napnyugatról.

Három nappal korábban indultunk el Lijiangból, Yünnan északi részének központi városából a Jangce felső folyása mentén, a Hengduan hegység fenséges láncain keresztül, majd a tibeti határhegység hágóin át, a tea és ló útját követve, fel a Gyalthang-fennsíkra, a tibeti királyok régi legelőjére, ahol a teaszállító karavánok először érezhették, hogy túl vannak az út legrosszabb részén. Itt pihentünk meg mi is  először, Zhongdian városában, amelyet a kínai kormányzat a belföldi tibeti turistaforgalom előmozdítására nemrég a mitikus Shangri-Láról nevezett át. Azután további négy órás autóbusz-út következett meredek szerpentineken felfelé, Deqin városkába, amelynek szomszédságában napnyugtakor és napkeltekor gyönyörű színekkel ragyog fel a Meili-hegylánc hatezer méter fölötti tíz hófehér csúcsa. Innen tovább már nincs tömegközlekedés, taxit kell fogadni hosszú, jól koreografált, kínai nyelvű alkudozás útján, melynek során többször fejünket rázva, felháborodottan, hátizsákkal együtt kell kiszállnunk a kocsiból, mígnem a sofőr maga jön utánunk a főutcán a végre elfogadható árajánlattal. Az elfogadható ár kettőnknek négyszáz jüan, kb. 50 euro, szombat délután oda, vasárnap délután vissza a Mekong mentén hetven kilométerre délre fekvő cizhongi völgybe.


A folyóparti rizsföldeket a templomhoz közeledve valami egészen szokatlan látvány váltja fel itt a Himalája tövében: szőlőskertek. A szőlőt még a francia atyák telepítették, s az meg is maradt itt az északról védett, a déli nap felé kitárulkozó völgyben. Termését ma egy hongkongi üzletember pincészetébe szállítják, „a szerzetesek bora” néven találkoztunk vele már Shaxiban, de kimérve sok helyen árulják a faluban is.

Északról, ahol a Mekong völgye kinyílik, még ide látszanak a Meili-hegy sziklái. Favázas tibeti házak, pajták, faragott kapuk között gyalogolunk a templom felé, némelyiken kereszt tűnik fel a sárkányok között. Dúsan termő narancsfákra lopótök csavarodik. Vörös turbános idős asszonyok válaszolnak köszönésünkre, invitálnak be enni, gyerekek bújnak el a kapu mögött a hosszú orrú ördögök elől. A tibeti betegápoló és tanító nővérek számára alapított kolostor, majd iskola most elhagyatva áll, de a templomot szépen rendbe hozták. A Belső-Mongóliából jött kínai pap, kicsi, kortalan ember, a templom udvarán sétál, rózsafüzért mond. „Hánykor lesz holnap a mise?” „Tíz órakor.”

A hívek már fél tíztől szállingóznak, a templom lépcsőjén gyülekeznek. Ki-ki egy-egy bankót ad a kapuban ülő harangozónak a templom fenntartására, öt jüant, tíz jüant, egy-másfél eurót. A mellette ülő fiatal nő gondosan füzetbe jegyzi minden adományozó nevét és az összeget. Komoly képű férfi jön nagy postástáskával, letépi az előző heti vörös hirdetést a kapu bélletéről, újat ragaszt fel helyette. Nagyon sok a gyerek, a legtöbbet háton hozzák, mellette kettőt-hármat kézen is vezetnek: a kínai egyke-törvény nem vonatkozik a nemzetiségekre. A templomban is a gyerekekre jut a legtöbb figyelem, kézről kézre adják őket, szabadon járkálnak, játszanak egymással a templom hátuljában.

A falunak csak néhány éve van újra papja, aki tiszteletben tartja az elmúlt fél évszázad során meggyökeresedett laikus szertartást, így aztán a vasárnapi mise úgyszólván megduplázódik. Tíztől tizenegyig a hívek úgy imádkoznak, ahogy pap nélkül végezték hatvan éven át: anyanyelvükön éneklik a zsolozsmát, aztán mindenki elmondhatja, amit fontosnak tart a közösség számára. A komoly képű postás tibeti nyelven is előadja a hirdetéseket, amelyeket kínaiul kiragasztott a templom kapujába. Az adományokat gyűjtő fiatal nő is feláll, s felolvassa a füzetből, ki mennyit adott a templom javára; a „külföldi vendégek” tételnél mindenki felénk néz, helyeslően biccent. A pap csak tizenegykor jön elő a gyóntatószékből, meggyújtja az oltáron a gyertyákat, s ekkor kezdődik a valódi mise, ez már kínai nyelven. Tele van a templom, több mint kétszázan vannak az ezerhatszáz lakosú faluból, amelynek 80%-a keresztény. Fiatal lányok olvassák fel az olvasmányokat, a pap összeszedett, rövid beszédet mond, figyelmesen hallgatják. Az áldozás előtti „Legyen békesség köztünk” felszólításra kínai szokás szerint két kezet nyújtanak egymásnak, meghajolva egymás előtt, hozzánk is többen odajönnek a férfiak padsorából, nyilvánvaló örömmel fogadva minket a közösségben. Utána hosszú sort állnak, mindenki áldozik.

A férfiak üres első sorában ülök, hogy jobban tudjak fotózni, mögöttem kisfiúk ülnek, a gépet figyelik. Odaadom nekik, átkapcsolom kijelzőre, megmutatom a zoomot. Óvatosan kézről kézre adják, izgatottan próbálgatják, monitorolják vele a templomot, a papot, a híveket. Visszaadják, kérik, fotózzam le őket. Komolyan, férfiasan adnak ők is kezet.


A mise után elsétálunk még a falu határába, a rizstáblákat fotózni. Az út mentén magányos szikla áll, rajta újonnan emelt tibeti sztúpa. Felkapaszkodunk hozzá a száz meredek lépcsőn. Csak a tetejéről látjuk, hogy közvetlen mögötte temető terül el, keresztény temető. Valószínűleg a sziklán is kereszt állt a kulturális forradalomig, aztán pedig a buddhisták vették szimbolikusan birtokba ezt a fontos landmarkot. De a temető megmaradt. A sírokon keresztek, a feltámadásra és a mennyekre utaló főnix és sárkány, kínai feliratok, csak az egyik régi síron találunk régi tibeti írást. Az egy héttel ezelőtti holdújévre mindenki kijött meglátogatni halottait, erről tanúskodik a kínai szokás szerint a halottaknak nyújtott lakoma: narancs, alma, banán, cukorka, szotyola.

Visszafelé jövet az egyik ház előtt a pap üldögél, a falubeliekkel beszélget. Ahogy meglát minket, felragyog az arca, elénk siet, két kézzel, meghajolva kezet nyújt. „Jöjjenek még, sokszor”, mondja.