Grúzia percről percre, 2. Kutaiszi

Előző rész: Tbiliszi

Tbilisziből Kutaiszibe buszozva meglepő látvány fogad és kísér végig az út hosszú szakaszán. A 230 kilométeres útnak, Grúzia legfontosabb közlekedési ütőerének több mint fele nincs kiépítve autósztrádának, hanem a Rikotula, majd Dzirula folyó mély völgyében, falvakon át kanyargó keskeny autóút, ezért körülbelül négy-öt órát kell számítani a megtételére. Most azonban valami változik. A folyóvölgyben végig masszív sztrádaépítés folyik, száz-kétszáz méteres sávban letarolt építési területtel, hatalmas beton alagutakkal, sztrádapillérekkel és más műtárgyakkal, és mindenütt kínai feliratokkal. Néhány tucat kilométerenként laktanyákra emlékeztető ideiglenes munkásszállók, nagy vörös kínai tacepaókkal. Egyszerre több nagy kínai építővállalat is dolgozik a Rikoti-hágótól a kutaiszi elkerülő pályáig tartó majdnem száz kilométeres autópályán. Eszembe jut, amikor 2018-ban Daliból Kunmingba repültem, a viszonylag rurális Yünnan tartománynak csak azon a középső szakaszán tizennégy gigantikus méretű sztrádaépítést számoltam össze a levegőből. A Dzirula-völgyi útépítés ezeknek alatta marad, de egy ilyen kis léptékű országban egyszerre lenyűgöző és ijesztő ez a volumen.

Útépítés a Dzirula folyó kanyarulatában, Ubisitől keletre. A jobboldali hat pillért még a kommunizmus végén állították fel, de sztrádát már nem volt idejük felhúzni rá. A kanyart átvágó nagy fehér pillérek már a kínai építővállalat munkái.

A gigaépítkezés a Fudan-konstrukciót és Kína más lopakodó gyarmatosítási akcióit juttatja az ember eszébe, noha itt némileg másról van szó. Nem adósságcsapda állításáról, mint a kínai kölcsönből épült, majd a kölcsönt visszafizetni nem tudván Kínának átadott montenegrói autópálya, sri lankai kikötő, laoszi vasút és sok más vállalkozás esetében. Grúzia és Kína románca 2015-ben még kölcsönösen előnyösnek indult. Kína az Öv és Út Kezdeményezés keretében fedezte fel az Oroszországot elkerülő alternatív szállítási útvonalat Azerbajdzsánon és Grúzián keresztül, míg Grúzia új piacokat remélt Kínától, új befektetéseket az országot az utóbbi évtizedben rövidlátó módon hanyagoló amerikai kormányok helyett, és nagy súlyú politikai támogatást az elszakított Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzéséhez, amelyért cserébe Grúzia is szilárdan támogatja az Egy Kína politikáját, távol tartja magát Tajvantól, és nem emlegeti az emberi jogok kínai eltiprását. A kölcsönös előnyök jegyében nyert Kína Grúziában még 2018-ban számos útépítési tendert (noha sokat korrupció révén), s ezeket valósítja meg most, köztük a Tbiliszi-Kutaiszi autópályát. Időközben azonban a rózsaszín köd jócskán eloszlott. A 2013-ban nagy ideológiai dobásnak indult Öv és Út Kezdeményezés lendülete a kínai gazdaság növekvő nehézségei és a fokozódó kínai-amerikai gazdasági háború miatt mára jócskán alábbhagyott. Kína nem tud annyira koncentrálni másodrendű partnereire, mint 2015-ben gondolta. Grúzia pedig elégedetlen a kínai piacokkal – ahová csak rezet és más nyersanyagokat tud exportálni –, a kínai befektetésekkel, és Kína politikai támogatásával, amennyiben a kínai vezetés szisztematikusan kerüli a konfliktust Oroszországgal a grúziai szakadár területek ügyében, sőt közös kaukázusi hadgyakorlaton vesz részt orosz, abház és dél-oszét csapatokkal.


A Dzirula kanyarjában egymás mellett álló szovjet és kínai sztrádapillérek nyomvonala között fontos különbség, hogy a szovjet sztráda egyenesen nekivezetett volna az ezeréves ubisi kolostornak, talán ürügyet is szolgáltatva lebontására, míg a kínai sztráda alagúton át kerüli meg az egész Ubisi falut. Az ubisi kolostort a 9. században alapította Khandztai Szent Gergely (759-861). Ő a ma Törökországhoz tartozó Tao-Klarjetiben volt apát, az egyetlen grúz tartományban, amely nem került arab fennhatóság alá a 7. században. Innen ered a Bagrati királyi dinasztia is, akik a következő századokban fokozatosan visszahódítják Grúziát és Örményországot a muszlimoktól, s Gergely az ő politikájukat támogatta egyházi vonalon. A visszafoglalt tartományokban egy-egy kolostort emelt a vidék újra kereszténnyé tételére, s ezek közé tartozott Ubisi is. A szentély külső falán még látszik a korabeli alapító felirat, alatta a Bagrati-oroszlánnal.



A templom gyönyörű freskóinak festőjét is ismerjük: Damianénak hívták, aki a 14. század legelegánsabb stílusát, a bizánci Palaiologosz-reneszánszot követte. Ugyanazt, amelynek alapján nyugati kortársai, Giotto és Duccio megteremtették az itáliai reneszánszot. A freskókról hamarosan külön bejegyzést írok, úgyhogy most csak néhányat mutatok belőlük.

A templom falát amellett különféle graffitik is díszítik, mint általában a középkori templomokét, különösen a kapu környékét, ahol az unatkozó hívek ütötték el az időt a liturgiára várakozva. Máshol jobban, itt a sok-sok rétegen át kevésbé kivehetőek a figurák, de jól láthatóak a középkorban elterjedt nuszkhuri írással írott feliratok.

Tbiliszitől Goriig és még tovább, a Rikoti-hágóig már sok éve megvan a sztráda, amely a Mtkvari északi partján halad. A régi, történelmi útvonal azonban a folyó déli partját követi. Ez a Királyi Út, a középkori grúz királyság történelmi tengelye, amelyet középkori templomok, várak, kolostorok, barlangvárosok szegélyeznek sűrűn. Az útról pedig további, csak lóval vagy terepjáróval járható földutak ágaznak le dél felé, a Trialeti-hegységbe, ahol a kis hegyi falvak számos további középkori templomot és kolostort rejtegetnek. Egyszer már nekiindultam, hogy bejárjam őket, de nagy részük még hátra van. Ebből külön expedíció és percről percre tudósítás lesz majd.

Kitekintés a sztráda mellől a Királyi Útra és azon túl a Trialeti-hegységre.

A Királyi Úton áll Uplistsikhe barlangvárosa, Grúzia legrégebbi fennmaradt települése. Tsikhe grúzul várat jelent, Uplos pedig az a mitológiai ősatya, akire, mint Nimródra, a középkori krónikások visszavezették a nemzet eredetét. A barlanglakásokat a Kr.e. 2. évezred végétől kezdve vájták a puha vulkáni sziklába. A lakásokhoz egykor fából és kőtörmelékből rakott kiegészítések is tartoztak, de ezeknek ma már legföljebb nyomai látszanak. A holdbéli lávaplatót ma csak a belevájt lyukak, lakások, udvarok labirintusa szövi át, s a folyó zöld völgye fogja körbe. Az egykori civilizáció legjellegzetesebb nyomai a kőbe vájt szőlőprések és amforák lyukai, olyan sűrűségben, mintha a lakók legfőbb tevékenysége a bor előállítása és fogyasztása lett volna, ami itt Grúziában nem is olyan valószínűtlen. A szikla legmagasabb pontján egymás mellett áll az ugyancsak sziklába vájt fejedelmi palota, és a kőből épült 9. századi keresztény templom, amelyet ma is használnak, noha a város a 13. századi mongol betörés idején elnéptelenedett. Ma már csak törpe dinoszauruszok, agama gyíkok lakják, akik a sziklákon sütkéreznek, játszanak és harcolnak, s kíváncsian engedik egészen közel a manapság ritka látogatókat.

Goriban is van egy középkori vár, de a város mindenekelőtt arról híres, hogy itt született a legnagyobb hatalmú grúz uralkodó, Sztálin. „Sztálint mi nagyon tiszteljük”, mondta nekem sok éve egy helyi vendégház vezetőnője. „Gondoljon csak bele, ha nem itt született volna, és nem itt lenne a múzeuma, ki jönne Goriba? Miből élnénk?” Kristálytiszta logika. Még szerencse, hogy Linz lakóinak van egyéb megélhetési forrásuk.

Sztálin-kép egy datolyaszilvás standon a kutaiszi piacon. Ki a másik?

Azért a grúz Sztálin-kultuszt nem eszik olyan forrón. A grúzok, különösen a fiatalok és az értelmiségiek tisztában vannak Sztálin valódi történelmi érdemeivel, a nagy terrorral, a népek – így az ő népük – elnyomásával, az oszd meg és uralkodj politikával, amelynek most ők is a levét isszák. Elsősorban az idősek és egyszerű néprétegek emlékeznek rá nosztalgiával, ami inkább a fiatalkoruknak szóló nosztalgia. Sztálinra Grúziában ma nem lehetne politikai mozgalmat alapítani, nem úgy, mint Oroszországban. Éppen az újjáéledő és hivatalossá váló orosz Sztálin-kultusz miatt sem vevők rá Grúziában.

A Sztálin-múzeum abszolút haszonélvezői az állandóan itt hűsölő kóbor kutyák

A gori Sztálin-múzeumról már írtam korábban, Witold Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék. Igaz történetek olyan népekről, amelyek visszakívánják a zsarnokságot) könyvének a gori múzeum munkatársaival készült riportjaival illusztrálva, mit gondolnak ma a múzeumról és Sztálinról.

Mostani látogatásunkkor az egyik teremben, Sztálin kis lámpaernyős asztalkája mellett éppen tévéinterjú folyik egy fiatal helyi celebritással, aki biztosan nem élt még Sztálin idején. A szovjet esztrádstílusban öltözött riporternő csodás piros műanyag cipője színben tökéletesen passzol a terem parkettáira ragasztott „Ide álljon” covidmatricákhoz.


Ugyanebben a teremben áll az a kiállítási tárgy is, amely a leginkább otthonos a magyar látogató számára. Nemcsak azért, mert hazai landmarkot ábrázol, hanem a lelkes, meleg odaadás miatt is, amely feliratából árad a hódító iránt.

„A felszabadító szovjet hősöknek a hálás magyar néptől, 1945”. Alatta a réztáblán: „A magyar parasztküldöttség, 1951”. Hogy a magyar parasztok miért egy ennyire echte urbánus jelképet választottak, arra nehéz a magyarázat. Talán a gyapot és a narancs mellett pálma termesztését is tervbe vették, s ennek egyetlen fellelhető példánya az országban a Szabadság-szobor kezében volt.

Habent sua fata artefacta, nemcsak a könyveknek, a műtárgyaknak is megvan a maguk története. A fenti Szabadság-szobor-modellt ajándékozó 1951-es parasztküldöttség történetének Holler Laci nézett utána az Arcanum adatbázisban, s küldte el a kerek évfordulóra. A Dögei Imre, a magyar országgyűlés elnöke által vezetett 200 fős parasztküldöttség pontosan hetven éve, 1951. július 5. és augusztus 3. között látogatta meg a Szovjetuniót, hogy „saját szemükkel megismerhessék a világ legfejlettebb mezőgazdaságát, a szocialista nagyüzemi termelés döntő fölényét és a szovjet parasztság boldog, kulturált életét.” Moszkvában felkeresték a Timirjazev Mezőgazdasági Főiskolát és kísérleti telepeit. Meglátogatták a Lenin-mauzóleumot és azt a múzeumot, ahol a Sztálin 70. születésnapjára a földkerekség minden tájáról érkezett ajándékokat állították ki. (Ezeket az ajándékokat 1957 után majd a gori múzeumban állítják ki.) Utána öt csoportra válva öt szovjet köztársaságba utaztak a helyi mezőgazdaság tanulmányozására. A Dögei Imre vezette csoport Grúziába ment, ahol Mihail Lelasvili, a köztársaság elnöke fogadta őket, és meglátogatták a gori Sztálin kolhozt is.

Ha keletről haladunk nyugat felé, az autópályán és az országos utakon végig ki van írva a grúziai úthálózat legnyugatibb csomópontja: Szuhumi, mint nálunk Mosonmagyaróvár. Azzal a különbséggel, hogy Szuhumi az 1992-93-as abház háború óta a szakadár Abházia székhelye, ahová grúz állampolgárnak majdnem harminc éve tilos a belépés. Ha komolyan venné az útjelző tábla feliratát, nagyot koppanna az Inguri hídján, ahol az Abháziát megszálló orosz hadsereg ellenőrzi az útlevelet. Az útjelző tábla tehát valójában nem útinformáció, hanem politikai nyilatkozat, irredenta manifesztum, kiállás az ország nemzetközileg elismert egysége mellett – Abházia függetlenségét Oroszországon kívül csupán olyan nagyhatalmak ismerik el, mint Venezuela és Nauru –, s emlékeztető és felhívás az egység tényleges helyreállítására.

Grúz katonák Szuhumiban, 1992. Giorgi Tsagareli felvétele

Szuhumit és Batumit az általános iskolai oroszórákon még együtt emlegettük mint a fekete-tengeri iker-üdülőhelyeket. A különbség ma, önironikus orosz mémeken: Baloldalt: „Szuhumit megmentettük! / Batumit már nem tudtuk…” Jobboldalt: „Adzsariai üdülőhely [Batumi], amelyet nem sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól / Abház üdülőhely [Szuhumi], amelyet sikerült felszabadítanunk a grúz fasiszták alól

Az abház határátkelőnél. George Ovashvili A másik part / L’Autre Rive / გაღმა ნაპირი c. francia-grúz filmjéből (2009)

Kutaiszi központja a piac, ahogy ők mondják, a bazár. Voltaképpen az egész alsó város a Rioni bal partján a bazárért jött létre és azt szolgálja. A 15-19. században, Grúzia feldaraboltságának idején Kutaiszi volt a kereskedelmi kapocs az oszmán és a perzsa birodalom között, világok találkozása, ahol megtalálható volt mindenfajta nép és azok egészen valószínűtlen alesetei is, katolikus grúzok, orthodox tatárok, óhitű ruténok. Ugyanezért Grúzia legnagyobb zsidó városa is volt, még ma is három működő nagy zsinagógával, jelentős zsidó lakossággal, és még jelentősebb kétlaki zsidósággal, akik ingáznak Grúzia és Izrael között, de az ünnepeket Kutaisziban ülik meg.


A bazár folyó felé néző falán a 80-as években készült szovjet kerámiakompozíció foglalja össze Kutaiszi történelmét. Kutaiszi a régészeti leletek szerint a világ egyik legősibb városa, de történelmi tényt ehhez képest keveset tudunk róla, így hát a kompozíción a legendák is szerepet kapnak, mint az aranygyapjú, amelyet Kolkhiszból, az ókori Kutaisziból hoztak el az argonauták. A legendák és történelmi szereplők – mint Építő Dávid király – által üresen hagyott nagy felületeket boldog paraszti családok, a szép új világ allegóriái és a szőlő mindent megoldó indái töltik be. A kompozíció alját pedig, a szovjet emlékművek szokásos történelmi dichotómiáját követve – azaz hogy volt a háborúk kora, de annak vége, és mostantól már az örök béke bősége uralkodik – egymáson heverő fegyverek halma tölti ki Kutaiszi minden évezredéből, külön hangsúlyos helyen a levert cári sassal.

A szovjet történelemszemléletnek ez az eszkatologikus jellege különösen erős a világháborús emlékeken, amelyek amúgy is hagyományos keresztény témát parafrazeálnak, a jónak és a világosságnak a rossz és a sötétség fölötti győzelmét. Mint a Kutaiszi melletti Khoni második világháborús emlékművén, amelynek öt dombormű-mezeje a 20. századi szovjet történelem meglepően tagolt mítoszával szolgál. A történelem a ruhákból és fegyverekből felismerhetően az októberi forradalommal kezdődik, az előtte lévő dzsahilijja, a sötétség kora ábrázolást sem érdemel. Ezt követi a szocializmus békés építésének első korszaka, amely az emlékmű állításától visszatekintve már nosztalgikus múlt, a munkásosztály, hadsereg és parasztság összefogásának emblematikus korszaka. Ezután jön a második világháború, az ötágú csillag győzelme és a horogkereszt eltiprása. Utána a kalászokat lengető jelenkor, s végül az ebből táplálkozó jövő, a hagyományos keresztény oráns-tartásban ujjongó Új Emberekkel, akik fölött az égen az idejétmúlt istenség és szentek helyett rakéták, békegalambok és – természetesen békés célra szolgáló – atom szállnak (két elektronpályáját tekintve héliumatomról lehet szó). A domborműveket elválasztó pillérek előtt, mint szentszobrok a székesegyház pillérein, a világháború helyi hőseinek mellszobrai állnak. A szomszédos ház falán, mint a templomban az ige, kétnyelvű felirat hirdeti: „Senki és semmi sincs elfeledve.” Csak aktuálisan az egész ország.

Az új történelemszemlélet legkifejezőbb emlékműve azonban az az akhalsheni példány, amelyről a valahol újra felhasznált márványborítással együtt minden sallangot eltávolítottak, s ami megmaradt, az maga az absztrakt vasbeton expresszió, a jelen igenlésének és a beteljesült történelemnek az archetipikus megjelenítése. Hajlott háttal hullámzó, múltba süppedő alépítményről kaszaegyenesen, rakétaként röppen fel az IGEN égbe nyúló menhirje, oldalt kommentár céljára szolgáló fekvő dolmennel. Ennél kevesebb eszközzel ennél többet mondani a történelem lényegéről lehetetlen.


A rakéta, a kozmosz, az űrutazás egyébként is fontos szerepet játszott a szocializmus köztéri dekorációjában, mint a jelenben már megvalósuló jövő jelképe és ígérete, mint azt a Soviet Space Culture: Cosmic Enthusiasm in Socialist Societies c. kötet tanulmányai kitűnően elemzik. A Szovjetunióban az aktuális ideológiai témáknak fontos közvetítői voltak a vidéki buszmegállók mozaikdíszei, amelyekből Grúziában különösen sok fennmaradt. A Kutaisziból Tskaltubo szanatóriumvároska felé vezető úton nagyjából érintetlenül áll még egy, a téma összes kötelező attribútumával, csillagokkal, rakétával, bolygópályákkal, és az Új Ember szkafanderes fejével. Minden bizonnyal nagy erkölcsi támaszt jelentett az utasok számára, amikor már órák óta hiába vártak a benzin- és alkatrészhiány miatt kimaradó buszokra.

Теперь нам не надо по улицам мыкаться ощупью. Машины нас ждут, и ракеты уносят нас вдаль… А все-таки жаль — иногда над победами нашими встают пьедесталы, которые выше побед.

Ma már nem kell botorkálnunk az utcán: Autók várnak ránk és űrhajók visznek messze… De mégis kár, hogy győzelmeink alatt olykor olyan talapzat áll, amely magasabb a győzelemnél.

Bulat Okudzsava: Былое нельзя воротить (A múltat visszahozni nem lehet)

A Tskaltubo előtti buszmegállóban a jövővel találkoztunk, de a jövő utána másfelé kanyarodott. Tskaltubóban már a legnyomorúságosabb múlt fogad. A városka radonkarbonát-forrásai miatt Szovjet-Grúzia legnépszerűbb gyógyfürdőhelye volt. Nagy központi parkja körül harminc gyógyszanatórium állt, többségében 1950-51-ből, amelyeket évente 120 ezer vendég látogatott. Aztán jött a rendszerváltás, majd az 1992-93-as abház háború, s az Abháziából elűzött grúzok egy része a gyógyszállókban kapott lakást. Jól emlékszem erre az időre, amikor Tbiliszi nagyszállói is tele voltak mingrél – abháziai grúz – menekültekkel, többségükben parasztokkal, akik legértékesebb vagyontárgyaikat, kecskéiket és disznóikat a szállodák erkélyein tartották. Ennek már harminc éve. A tbiliszi menekültek mára beilleszkedtek a helyi társadalomba, normális lakásokban élnek, a férfiak nagyrészt taxisofőrök, akik egy-egy hosszabb fuvar során még nosztalgikus leírást adnak Abháziában maradt házukról, s a szállodák újra vendégeket fogadnak. De Tskaltubo kis város, és a közeli Kutaiszi lakossága is csak huszada Tbilisziének. Azonkívül a gyógyüdülőkben főleg csonka családokat szállásoltak el, ahol a családfőt még Abháziában lemészárolták, s a nőknek a kicsi gyerekekkel esélyük sem volt munkát találni és kitörni a menekültszállásról. Az egykori gyógyüdülőkben még ma is háromezer mingrél menekült él, többségükben öregasszonyok, középkorú alkoholisták, vagy fiatal munkanélküli családok, akik ezen az életformán kívül nem is tapasztaltak soha mást. A karbantartást harminc éve nem látott, gányolt kiegészítésekkel teli épületek végletesen lepusztultak, az egykori botanikus kertekben a cédrusok és platánok között bádoglapokkal elkerített kukoricaföldek, kecske- és tyúkólak rohadnak üresen, amióta az állatokhoz még értő első generáció kihalt. A gyógyszállók előtt valaha szobrok is álltak, de mára csak figura és felirat nélküli talapzatok maradtak, mintha a szovjet idők hősei szégyellnék nevüket adni ehhez a posztszovjet valósághoz.

A Sakartvelo (Grúzia) Nagyszálló, amely emblematikus épülete volt a virágkornak, most emblematikus épülete a pusztulásnak is. Fehér épülete messziről világít már a cédrusligetek közül, s közelebb érve felmagasodik tetején a rozsdás, de még hiánytalan grúz és cirill betűs felirat is. Az országút felől egykor tekintélyes, de mára márványburkolatát vesztve elnémult emlékmű áll előtte. Földszintjét már benőtte a szeder és az elvadult gránátalmabokrok. A bedeszkázott erkélyű szállodai szobák többségét még mindig lakják, kivéve amelyik itt-ott kiégett. Az alagsorban egy vastag vízvezeték elrepedt, s az abház hegyek vízeséseit idéző csobogással ömlik belőle az ivó- vagy szennyvíz, szeméttel teli algás tóval ölelve körbe a szálloda alapját. A tó partján és a romok között gyerekek játszanak, a harmadik mingrél generáció, aki itt fog felnőni, a Tskaltubóban konzerválódott múltban.

Ami Tskaltubóban még működik, az nem kevésbé konzerválódott múlt. Két szanatórium még eredeti céljára szolgál az egykori harmincból. Az egyik az egykor hivatalosan, ma köznyelven Sztálin Fürdőnek nevezett „6. számú fürdő”, ahol még mindig mutogatják Sztálin magánmedencéjét, s homlokzati reliefjén maga a Vezér fogadja népe forró szeretetnyilvánítását és ajándékait. A Vezér óvó tekintete alatt, a kolonnád árnyékában hálás kóbor kutyák hűsölnek, akárcsak a gori Sztálin-múzeum oszlopcsarnokában. A fürdő előtt díszkút áll, rajta szoborral, amelyet első pillantásra a berlini Tigrisölő rokonának vélünk, s csak később, a tbiliszi ócskapiacon világít rá egy ostábla dekorációja, hogy a Párducbőrös lovagról van szó, mégpedig Zichy Mihály illusztrációja alapján. A fürdő pompás előcsarnokában porcelán szökőkutakon galambok trónolnak, s a terem közepén hatalmas porcelán váza áll, rajta a tskaltubói egykori harminc szanatórium képével. Az a látvány pedig, ahogy a sztálinbarokk előcsarnokban egy ünneplőbe öltözött közép-ázsiai család körüljárja és tisztelettel megszemléli a szovjet vázát, bármely szovjet tankönyvbe elmenne a népek barátsága és a „Mit adott nekünk a Párt?” illusztrációjaként.

Kutaiszi talán legromantikusabb része a Rioni folyó, amely Alsó-Szvaneti – Racha és Lechkumi tartományok – hegyeiből lezúdulva még itt is erős hullámzással fut végig látványos sziklamedrében. A meder két meredek oldalán századfordulós erkélyes faházak állnak, mintha a két part épített örökségét megtépázó huszadik század valamiképpen nyom nélkül suhant volna át a mély meder fölött. Ezeken a házakon csak a házilagos karbantartás jelzi az idő múlását, amitől azonban még romantikusabban néznek ki. Mintha Egon Schiele századfordulós český krumlovi Moldva-látképei elevenednének meg a Rioni völgyében.





A bazár fölött a folyó mindkét partjáról egy-egy templom néz egymásra fel és lefelé, mint a Bazilika és a Mátyás-templom Budapesten, csak persze a távolságok sokkal kisebbek. A „pesti” oldalon, nem sokkal a bazár fölött a folyóparti sziklákon nagy kupolás neobarokk templom magasodik, akár egy római bazilika. Szokatlan látvány itt, az orthodox Keleten. És még szokatlanabb, hogy előcsarnokának íveire latinul faragták fel azt a feliratot: IN HONOREM IMMACULATAE CONCEPTIONIS B[EATAE] MARIAE S[EMPER] V[IRGINIS] – A mindenkor szűz Szent Mária szeplőtelen fogantatásának tiszteletére. Ha a latin nyelv önmagában nem lenne elég, a fogalom világossá teszi, hogy katolikus templomról van szó. A szeplőtelen fogantatás tanítása – ami nem azt jelenti, hogy Mária férfi nélkül, közvetlenül Isten szavára foganta Jézust, mint azt a legtöbben gondolják a kifejezés hallatán, hanem azt, hogy maga Mária az Ádám és Éva óta áterendendő bűn „makulájától” tisztán fogant, hogy ilyenformán tiszta forrása lehessen Krisztus emberi természetének – ugyanis kifejezetten katolikus gondolat, a késő középkor terméke, amely majd 1854-ben válik hivatalos egyházi tanítássá, s a konstantinápolyi grúz katolikusok 1861-ben alapítják meg Szeplőtelen Fogantatás néven társaságukat a grúziai katolikusok támogatására.

Grúz katolikusok? Igen. A katolikus felekezet a 12. századtól honosodott meg Grúziában, amikortól a grúzok és a frank keresztesek együtt harcolnak a szaracén és török hódítók ellen: hol a grúz király küld segédcsapatokat a Szentföldre, hol a jeruzsálemi király frank lovagokat Grúziába, például Tbiliszi araboktól való visszafoglalásához 1121-ben. Tbilisziben katolikus püspökség működött a Szentföldről katolikusként visszatért grúzok és a Grúziában letelepedett frankok számára. A grúz királyok pedig éppúgy pártfogásukba vették a katolikus, mint az orthodox egyházat. A 15. század, Grúzia több részre szakadása után a katolikus felekezet különösen az ország keleti, oszmán fennhatóság alatti részén erősödött meg, részben mert a konstantinápolyi katolikus grúz püspökség idáig tudott elérni, részben pedig mert az orthodox egyház központja az ellenséges perzsa területen, Mcheta-Tbilisziben volt, ahonnét a törökök nem szívesen fogadták a hittérítőket. A mai délnyugati határ, Akhaltsikhe (a török időkben Rabati) környékén máig számos faluban élnek jelentős számban grúz katolikusok, akiket grúzul megtanult lengyel papok pasztorálnak. És a török alá tartozott Kutaiszi katolikussága is jelentős volt az októberi forradalomig.

A függetlenség, 1990. óta a két felekezet korábbi egyensúlya és jó viszonya megbomlott. Ahogy Tbilisziben, a Betlehemi-negyed egykori örmény templomai kapcsán láttuk, az államegyházzá vált orthodox egyház nyerésben érzi magát, és egész pályás letámadást intéz minden más felekezet ellen. 1990-től a katolikus egyház is visszakéri a maga öt templomát, de ebből csak a tbiliszit kapták vissza, a többit az orthodox egyház kaparintotta meg. Így a kutaiszit is, amely most orthodox templom. A latin feliratokat, pápai címereket és a jellegzetes katolikus szobrokat-képeket nem pusztították el, mint az örmény templomokban, de a templomot átnevezték Szeplőtelen Fogantatásról Angyali Üdvözletre, és mindent grúz ikonokkal borítanak. Igaz, ez is felemásan sikerült. Egyfelől a mellékoltárokat – ami orthodox templomban nem létezik – meghagyták a katolikus oltárképpel együtt, s csak körberakták ikonokkal, ahogy a neobarokk főoltárképet is ikonos szentélyrekesztővel ellensúlyozzák. Másfelől számos jellegzetes katolikus kegyképnek alakult ki itt olyan orthodox ikonváltozata – nyilván a korábban katolikus hívek által megszokott formulák alapján –, amelyik az orthodox ikonkánonban nem létezik, például a Hétfájdalmú Mária barokk kegykép, amelyet itt tökéletesen átültettek ikonba. Ugyanakkor az orthodox papok látványosan kiutálják a katolikus híveket, ahogy másutt is az egész országban – például grúzul tökéletesen beszélő katolikus olasz barátom grúz barátnőjét győzködték mindenki füle hallatára, hogy szakítson az „eretnekkel”, hiszen elkárhozik.

A templomban semmilyen felirat nem emlékeztet rá, hogy a katolikusoktól csaklizták el. Ugyanakkor a templom mellett áll Zakaria Paliashvilinak, a grúz zeneakadémia alapítójának emlékháza, amelynek felirata megjegyzi, hogy a mester zenei alapképzését a helyi katolikus templom kórusában szerezte. De hogy ez hol volt, netán éppen a ház mellett, arról senki sem szól.

A kutaiszi katolikusok ma ugyanebben a Newport utcában, a 10. szám alatt jönnek össze egy ház földszintjén és udvarán kialakított közösségi térben és lakástemplomban. Olyanfajta félelemben a fenyegető orthodox többségtől, mint amilyenben az emancipáció előtti zsidóság látogatta a maga elrejtett lakászsinagógáit. Három éve még szerény felirat is volt a lakás utcai homlokzatán, mára már az is eltűnt.

Folytatása következik.