Az orosz természet


Déltájt érünk Jaroszlavlba, a tegnap este interneten foglalt kis szállodába a városközpontban. A recepciós hölgy az útleveleket kéri, majd a vízum tanulmányozása után a regisztrációs papírt. „Micsodát?” kérdezem zavarodottan. „A regisztrációs papírt. Ma már nyolcadik napja vannak Oroszországban. Az első hét napig nem kell regisztrálni, de a hetedik éjszakától már igen”, közli olyan magától értődően, mintha a Pitagorasz-tételre vagy a gravitációs állandóra emlékeztetné a feledékeny nebulót. Hiszen Ádám és Éva is hét napig hesszölhettek a paradicsomban, csak a nyolcadik reggel rúgták ki őket a regisztrációs papír hiányában. „Nincs. Nem kaptunk ilyet”, mondom. „Akkor nem tudom becsekkelni magukat. Regisztrálni csak a hetedik napon felvett regisztrációs papírra lehet, én már nem vehetek fel újat.”

A szovjet abszurd második számú szabálya, ahogy a grúz percről percrében már kifejtettem: nem zajongani, nem verni az asztalt, hanem türelmesen várni, hogy az ügyintéző mondja meg, mi legyen. Valami biztosan lesz. Szinte sosem olyasmi, amire gondolnánk, és szinte soha nem valami racionális. De akármi legyen is, az már ott csírázik az ügyintézőben, nekünk csak meg kell várni, míg szárbaszökken, s addig is türelemmel, jóindulattal és tisztelettel locsolgatni.

„Hol szálltak tegnap este?” „Velikij Rosztovban, a Szentháromság és Szent Szergej kolostor vendégházában.” „Hát akkor őket kell megkérni, hogy küldjék át a regisztrációt.” Visszagondolok a nyomorult, megfélemlített kispapra a recepción, aki amikor csak egyszerű számlát kértem tőle, már akkor is azt dadogta: „Ezt meg kell beszélnem az atyával”, úgy, mintha legalábbis az utolsó ítélet széke elé kellene állnia. Nem is kaptam számlát a két nap alatt. Hogy lesz akkor ebből regisztrációs papír, ráadásul visszamenőlegesen, ráadásul a modern technika valamely ördögével átküldve Jaroszlavlba, amikor még a tisztátalan internet is csak ólmos bugyogással vajúdott a kolostorban? De ráhagyjuk a hölgyre, hogy hívja fel őket, egyeztessen velük. „Megbeszéli az atyával”, fordul felém a hölgy a kagylót letéve. Addig leülünk a bárban, levelezünk, útvonalakat tervezünk. Egy óra múlva ismét felkeresem a recepciót. „Nem szóltak még vissza”, sajnálkozik a hölgy. „Esetleg hívja fel őket maga.” „Gondolja, annak nagyobb súlya van?” „Hát persze”, kacsint rám. Felhívom, elmagyarázom a kispapnak, ki vagyok és mit szeretnék. „Regisztrációt?” nyúlik meg a képe látatlanban is a vonal túlsó oldalán. „Az meg micsoda?” „Várjon, odaadom a gyezsurnaját, ő majd elmagyarázza.” A magyarázatból nemcsak az derül ki, hogy a kispap egy óra alatt még csak meg sem közelítette az atyát, de az is, hogy ártatlan lelkével az egy órával korábbi magyarázat ellenére sincs tisztában a potenciálisan bűnös idegenekre a törvény vasmarkaként nehezedő orosz regisztráció mibenlétével. „Lehet, hogy mi voltunk az első külföldiek abban a kolostorban?” kérdezem a hölgyet, aki csak a fejét rázza értetlenül.

A kispap persze ismét megígéri, hogy megbeszéli az atyával. „Döntünk, és visszaszólunk.” Érzem, hogy itt az ideje a B tervnek. „Mit lehet ilyenkor tenni?” folyamodok alázatosan a hölgy bölcsességéhez. „Nem lehet valahogy pótolni az elmaradt regisztrációt? Bemenni például a rendőrségre?” „Azt lehet”, mondja, „de akkor nagyon magas stráfot kap a szálloda, amelyik elmulasztotta a hetednapi regisztrációt.” „Mennyit?” kíváncsiskodok. „500 000”-t, írja le egy papírra. „Rubelt”, teszi hozzá az egyértelműség kedvéért. Az több mint ötezer euro. „Biztos, hogy kiszabják ezt ilyenkor rájuk?” „Biztos”, bólint sötét sorsistennő-arccal. Ez az út tehát nem járható.

Itt az ideje, hogy némi növénytápot dugjunk a csírázó megoldás még csenevész gyökere mellé. „Tudja mit, elmegyünk, járunk egyet, hátha addig visszatelefonálnak”, mondom vakhittel. Bólint, látszik, hogy a megfelelő gombot nyomtam meg. A szovjet ügyintézőnek szüksége van az ember türelmére, hogy időt adjon neki a megoldás megtalálására, és a bizalmára, hogy azt a megoldást meg is fogja találni. Innentől kezdve nem egymás ellen, hanem kéz a kézben együtt dolgozunk a jó megoldáson.


Megebédelünk, megnézzük a jaroszlavli kreml középkori templomait, reneszánsz ikonkiállítását és Az orosz természet címmel kipreparált állatok változatos sokaságát, aztán visszamegyünk. „Nem telefonáltak még?” kérdezem. A hölgy csak a fejét rázza. „Mit lehet csinálni akkor?” zárom rövidre az ügyet a „hívjuk fel még egyszer őket” borítékolhatóan üres köre helyett. „Hát… nézze… Én nem tanácsolhatok semmit, maguknak kell dönteniük… Az biztos, hogy egy valamirevaló hotel”, emeli fel büszkén a hangját, „nem fogja becsekkelni magukat regisztráció nélkül. De…” ejti le a hangsúlyt „egy kisebb hotel… vendégház… hostel… Mint ez a tegnapi…” Habozik, hogy kinyissa-e a nem egészen törvényes kiskaput, de minthogy leszolgáltuk a három napot, nem engedhet útra hamuban sült megoldás nélkül. „És a határon, visszainduláskor nem lesz belőle baj, hogy nincsenek regisztrációink?” „Nem”, mondja határozottan. „Ott nem kérik. Belépéskor megkapták a própuszkot a vízum teljes tartamára”, rázza meg az útlevélbe helyezett fehér nyomtatványt, „ott csak azt nézik meg, hogy azt nem lépték-e túl.”

Azon melegében, a bárból airbnb-t foglalok Jaroszlavl belvárosában, ahol most ülök. Becsületben megőszült szovjet lakás, de egy éjszakára rendben lesz. A tulajdonos nemhogy regisztrációt nem emlegetett, de ki sem jött, a szomszéd nénitől kellett elkérnünk a kulcsot. Most nézem az airbnb-ket a következő éjszakákra Kosztromában, Szuzdalban, Vlagyimirben. Ha a reptéren tényleg nem lesz ebből semmi, akkor a szovjet rendszer újabb laza fogaskerekére tapintottunk rá.

Mert a szovjet rendszerben mindenre van törvény. És minden törvénynek van végrehajtója. És minden végrehajtó ki fog ötleni egy kiskaput a törvény megkerülésére. Amennyiben türelemmel, jóindulattal és alázattal alkalmazzuk rá a szovjet ügyintézés második számú szabályát.


Nincsenek megjegyzések: