![]() ![]() ![]() |


A kép persze, mint az utóbbi néhány év kutatása rámutatott, sok szempontból jellemzi Halgyej viszonyát a fotográfiához, aki a művészi mondanivaló érdekében minden aggályosság nélkül manipulálta a fényképeket. A zászló kitűzése a Reichstagra – amelyen ekkor már tucatnyi vörös zászló lengett – az előző éjszaka ostromjelenetének újrajátszása. Halgyej az ukrán Mihail Minyin hőstettét Meliton Kantariával játszatta el másnap, akit grúz származása miatt szemelt ki, hogy kedvében járjon Sztálinnak. 1990-ig Szovjetunió-szerte Kantariát ünnepelték a zászló kitűzőjeként. Csak ekkor derült ki, hogy még a Minyint eljátszó katona sem Kantaria volt, hanem egy másik ukrán, Aljosa Kovaljov, akit azonban az NKVD óva intett, hogy bárkinek is beszéljen erről a szerepéről. Azt a részletet pedig csupán 1994-ben tette közzé Ernst Volland, Halgyej monográfusa, hogy az eredeti negatívon a Kantariát/Kovaljovot támogató szovjet katona mindkét csuklóján óra van. A Halgyejről általa írott első alapvető összefoglaló – Von Moskau nach Berlin: Bilder des Fotografen Jewgeni Chaldej – közzététele után orosz szakértők dühödten igyekeztek kimutatni, hogy a bal kézen nem óra, hanem iránytű van – mindenesetre Halgyej tudta, mit csinál, amikor a megjelent fotón a jobb kézről kiretusálta az órára hasonlító tárgyat.

Az eredeti fotó részletén az is látható, hogy a háttérben szálló füstöt Halgyej ugyancsak utólag montírozta oda a hatás kedvéért. De végül is mindebben az avantgard hű gyermekének mutatkozott, amely nemcsak megengedhetőnek, de kívánatosnak is tartotta a fotó utólagos manipulálását a fotós szándékának jobb kifejezése érdekében. Amikor jóval később egy előadás során erről a manipulálásról kérdezték, csak annyit válaszolt: „Ez egy jó és történetileg jelentős fotó. Kérem a következő kérdést.”

De a háború elegendő szokatlan látvánnyal szolgált az avantgard szem számára ahhoz, hogy fotói manipulálás nélkül is hatásosak legyenek. Mint ez a budapesti fotó az Attila úti épületbe szállt német kisrepülőgéppel.


A szevasztopoli kiállítás, érthető módon, főként Halgyej szevasztopoli képeiből válogat, ötvenet a sok ezerből. Halgyej a Szovjetunió megtámadásának napjától a kapitulációig eltelt 1418 napban végig a háborút fotózta egyetlen Leicával, a Távol-Kelettől a szovjet városok felszabadításán át a kapituláció aláírásáig és a potsdami békekonferenciáig, majd a nürnbergi pert, ahol együtt dolgozott és jóba is lett az igazi Capával.

Halgyejt az 1948-ban „a kozmopolitizmus ellen” meginduló harc keretében állították félre – és ezzel még jól járt. Nevét törölték fotói alól: csak rehabilitásakor, 1990-ben derült ki, hogy a szovjet korszak hány ikonikus képe származik tőle. Ekkor szervezték meg első nagy életmű-kiállítását is Berlinben, amelynek jogdíjáért, tízezer márkáért még ott helyben egy Rolleiflexet vásárolt. „Soha életemben nem volt még ilyen gépem”, mondta. Hét évig élvezhette még az új gép örömét.





4 megjegyzés:
Ezek szerint akkor Potsdam elején Churchill volt, de a második felét már Attlee nyomta végig?
Így van. A konferencia júl. 16-án kezdődött, 26-án voltak az angliai választások, ahol Attlee győzött. De Attlee kezdettől ott volt Churchill mellett Potsdamban, mert biztosra vette már a győzelmet, és azt akarta, hogy ne félidőben kapcsolódjon bele valami ismeretlen témába.
Találó a jegyzet címe, bár nem biztos, hogy mindenki észrevette benne az iróniát.
Gondolok itt arra, amikor a mai napig is dicsőítik Capa "A milicista halála" című felvételét, amiről kiderült, hogy nem a megjelölt csata helyszínén, hanem attól 75 kilométerre készült és a "halott" milicista Capa egy 3 héttel később készült felvételén "feltámadva", büszkén feszít a társaival valamiféle győzelmet ünnepelve, fegyvert lengetve.
S igen beszűkült fantáziájú embernek kell annak lennie, akinek nem jut eszébe Goebbels mondása: "Berlint propagandával vettem be és propagandával fogom megmenteni." Avagy: "Hogy mi az igazság, azt majd mi fogjuk megmondani." Mert a fényképről sokan azt hiszik, hogy valamiféle "objektív" művészet. Pedig az "objektív" az csak a fényképezőgép egy része, amit a fényképész szubjektuma (ha csak az, de lehet, hogy egy párt Agitprop osztálya is) irányít.
De Capáék és Halgyejék nyugodtan hamisíthatnak, mert ha valaki észreveszi, arra úgy lehet nézni, mint ha a "rendszer ellensége", osztályellenség, rosszabb esetben osztályáruló, de mindenképpen a "haladás ellensége" lesz - azaz nem kell rá figyelni. (Régen az ilyet lágerbe is zárták, akár egy rossz Rákosi-viccért is. "- Magát miért tartóztatták le? - Egy Rákosi viccért. Hát, magát? - Én meg nevettem rajta.")
Még jó, hogy mindkét megfellebbezhetetlen ideológia materialistának határozza meg magát, hogy később ideákra hivatkozzon.
Igazi "Kész átverés show" a korai XX. századból. S a hazugságokat az új-bolsevikek, az "új-baloldal", az ifjú-szocialisták" mára már megint "tényekként", bizonyítékként emlegetik. (Lsd: felerősödő Che Guevara-kultusz) A Hazugság erői azért győzedelmeskedhetnek ideig-óráig, mert a Világosság fiai nem elég bátrak vagy elkötelezettek cselekedni, vagy legalább szólni, ha hazugsággal találkoznak.
De lesz még jobb is. "Lesz még ünnep a mi utcánkban!" (Sztálin)
Igen, ezt nem szabadna elfelejteni: hogy a fotó pusztán attól, mert mechanikus úton létrehozott kép, még nem a valóság hű képmása. „Tükör által, homályosan…” A fotós sokféleképpen alakíthatja saját szája íze szerint a látványt, a témaválasztástól a beállításon át a feliratozásig és a kép utólagos manipulálásáig. Az egy állandóan mozgó határ, hogy a korízlés mennyit tart még ebből elfogadhatónak, és mennyit illetlennek. Manapság úgy tartjuk, a fotós szabadsága a gép elsütésével véget ér. A század első felében a fotósok sokkal inkább a maguk kétkezi termékének tartották a képet, és többnyire nem voltak aggályaik az utólagos manipulálások miatt, ahogy mondjuk a propagandakép-festőnek sem egy-két részlet átfestése miatt a képen, amelyet amúgy is ő maga hozott létre, eleve eltervezett szándékkal.
Ezzel párhuzamosan azonban már a század első felében is élt – mint ahogy ma is él, sőt ahogy évezredek óta él – az a felfogás, hogy a kép a valóság hiteles mása. Amiről kép készült, az létezik. Nem kell ehhez fotó, már a 19. századi újságok nyilvánvalóan kézzel készült kőnyomatairól is ezt gondolta a közönség és így is reagált rájuk. A fotó persze létrejöttének mechanikus, emberi beavatkozás nélküli, „nem-kézzel-készült” folyamatát hangsúlyozva még inkább rájátszik erre az atavisztikus berögződésre.
A fotográfus (és minden más képíró) mint a kép szuverén formálója és a közönség e kétféle felfogása közötti szakadékban telepszik meg és virágzik a propaganda, amelynek esettanulmányait az ántivilágoknak szentelt gyűjtőposztban folyamatosan gyarapítjuk.
Megjegyzés küldése