Taskent, 1956

Jacques Dupâquier az 1956-os Moszkvából Taskentbe repült tovább. Itt szemmel láthatólag ugyanolyan szabadságot élvezett a városnézésben és fotózásban, mint a fővárosban.

„Régi repülőgépen utaztunk, amely nem emelkedett 3200 méternél magasabbra, s így órákon át bámulhattuk felülről Szovjet Közép-Ázsiát. Jó pár képet készítettem a gép ablakán keresztül. Egy adott pillanatban egy kényszermunkatábor fölött repültünk át. A stewardess kijött a kabinból, és figyelmeztetett, hogy itt tilos fotózni. Aztán visszament a kabinba, úgyhogy sürgősen csináltam néhány fotót. A mellettünk ülő hivatalos tolmács semmit sem szólt.”

A képeken látszanak az Aral-tó zsugorodó körvonalai, a régi Taskent utolsó maradványai és hagyományos viseletű lakói, és a tóhoz hasonlóan összezsugorodott bazár, ahol Dupâquier a legtöbbet fotózott. Képei itt sem múlják felül az átlagos turista-színvonalat. De értéküket az adja, hogy mindez tíz éven belül eltűnik a város lakótelepekké való átépítése és az ezzel párhuzamos – már Dupâquier által is nyomatékosan említett – erőteljes orosz betelepítés nyomán.

„Beültek egy nyitott bérkocsiba. Közben szeretetre méltó útikalauzuk minden pillanatban arra kényszerítette a milliomosokat, hogy nézzenek ki az ernyő alól, és megmutatta a már felépült vagy félig kész épületeket meg azokat a telkeket, ahol majd épületek emelkednek. Korejko bősz szemeket vetett Benderre. Osztap elfordult, és így kiáltott:
- Milyen csodálatos ázsiai bazár! Tisztára Bagdad!
- Tizenhetedikén hozzálátunk az eltüntetéséhez - szólt a fiatalember. - Kórház meg a Szövetkezeti Központ kerül a helyére.
- És nem sajnálják ezt a vonzó, egzotikus képet megbolygatni, hiszen ez valóságos Bagdad!
- Rendkívül festői… - sóhajtott Korejko.
A fiatalember dühbe gurult.
- Önöknek, idegeneknek, festői, de nekünk itt kell élnünk!
- És hogy állunk itt… az olyasféle… ázsiai stílusú kiskocsmákkal? Tudja, ahol citeráznak meg flótáznak? - kérdezte türelmetlenül a nagy kombinátor.
- Ezeket kifüstöltük - válaszolta közönyösen a fiatalember. - Már régen ki kellett volna irtani ezt a leprát, ezeket a járványgócokat. Épp a tavasszal számoltuk fel az utolsó bűntanyát, a Holdfény fogadót.”

(Ilf-Petrov: Aranyborjú, 1931)