Szemtanú

André Kertész – Cirkusz, Budapest, 1920

A 20. századi magyar fotográfiát bemutató londoni Szemtanú kiállításról stílszerűen londoni szemtanú, Kinga ír beszámolót, aki korábban már Robert Capa partraszállás-fotójáról is írt a Wang folyó versei között.
A szellemi életnek az a virágzása, amely a kiegyezés utáni politikai megkönnyebbülést és az azzal járó gazdasági fellendülést követte a 19. sz. utolsó és a 20. sz. első évtizedeiben Magyarországon, az alkotó tevékenység nagyon sok területén egészen kiemelkedő, minden túlzás nélkül világszínvonalú teljesítményeket hozott. Ezek legnagyobb része a mi kincsünk maradt – az irodalom nyelvhez, az építészet helyhez kötöttsége miatt.

Legtöbben azt gondolnánk, talán Kodály és Bartók zenéje az egyetlen, ami legalább akkora sikert és elismerést aratott határainkon kívül, mint idehaza. Pedig van még valami – legalább még egyvalami egészen biztosan, amiben nagyok voltunk a 20. század első felében, de amiről paradox módon éppen a szélesebb hazai közvélemény tud még mindig viszonylag keveset. Ez a fényképezés.

A Londoni Királyi Képzőművészeti Akadémia idén június 30. és október 2. között nagyszabású kiállítást szentelt a témának, „SZEMTANÚ – A XX. századi magyar fotográfia” címmel. A kiállítás középpontjában Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Martin Munkácsi állnak, akik a huszas évek derekán hagyták el az országot, és nyugaton nagy karriert csináltak, forradalmian új utakat kijelölve a fényképezésben, mely ebben az időszakban találta meg igazán a képzőművészettől független, saját hangját, nagyrészt éppen nekik köszönhetően. Tervezzük, hogy később külön-külön írunk róluk.

A kiállítás címe mindazonáltal nem hazudik – valóban a XX. századi magyar fényképezés áttekintése, ötven fotós munkáiból csaknem kétszáz felvétellel; bemutatva az otthon maradt és a kevésbé híres, de kiváló emigráns kortársakat is.

Balogh Rudolf – Ökrök, Hortobágy, 1930

Továbbá azt, mi lett a fotográfia útja Magyarországon az után, hogy a vasfüggöny leereszkedett.

Stalter György – Tólápa, 1982

Fejes László, Esküvő, Budapest, 1965. A kép World Press Photo Award aranymedált nyert, de a forradalommal és a jelen kilátástalanságával kapcsolatos asszociációk miatt Fejest a hatalom eltiltotta a publikálástól.

A szélesebb merítés oka részben az, hogy az otthon maradottak között legalább még egyszer annyi éppen olyan kiemelkedő alkotó volt – Angelo, Balogh Rudolf, Escher Károly, Kálmán Kata, Pécsi József, Rónai Dénes – akik a maguk idejében, témáikhoz való kötöttségük miatt nem kaphattak határokon kívüli publicitást.

Haár Ferenc – Munkás ebédszünetben, 1931. Akárcsak a szovjet megszállás alatt, a Trianon utáni Magyarországon, a „hárommillió koldus országában” is politikai eszközzé vált a szocio-dokumentarista fotográfia, mely szándékosan és élesen helyezkedett szembe a paraszti élet romantikus, idealizált képével, amelyet a Magyar Stílus képviselt.


Rónai Dénes – Az Est, Nő cigarettával, Budapest, 1929; Pécsi József – Az Est, 1927

A kiállítás áttekintő jellegével, valamint Colin Ford, Baki Péter és George Szirtes esszéi által ugyanakkor arra keresi a választ, hogyan lehetséges, mi az oka annak, hogy az amerikai zsurnaliszta és képszerkeztő, John G. Morris szavaival „ez a műfaj olyan természetes módon kézreáll a magyaroknak”.

Hagyjuk a képzőművészetet a képzőművészeknek, és a fényképészet saját eszközeivel kíséreljünk meg olyan fotókat készíteni, amelyek – a művészetektől mit sem kölcsönözve – kizárólag fotografikus értékeiknek köszönhetik, hogy elődeik fölébe kerekednek.” Albert Renger-Patzsch: Ziele, Das Deutsche Lichtbild, 1927: XVIII, in Szilágyi Gábor: A fotóművészet története, 1982, Budapest

Az új tárgyilagosság (…) ez ma a jelszó (…) Az új irányzat az alakok, tárgyak merész és új nézőpontokból való ábrázolása.” Rónai Dénes: A modern fotográfiáról, 1930-32, Magyar Fotográfia, in Szilágyi Gábor: A fotóművészet története, 1982, Budapest

André Kertész – Az Eiffel torony árnyéka, Párizs, 1929


André Kertész – Víz alatti úszó, Esztergom, 1917

Felhagyni a festészet megszokott témaival, stílusával, beállításaival, megteremteni a fotóművészet saját hangját szándékoltan valósághű és anyagszerű ábrázolással, új nézőpontok keresésével, merész témaválasztásokkal és képkivágásokkal – ez volt a 20-as és 30-as évek újító európai fotóművészeinek jelszava, különösen Németországban, ahol az „új tárgyiasság”, a Bauhaus maga létrejött.

Új látásmódhoz nyitott szellem kell. Ötük egyike sem vett részt formális fényképészeti oktatásban. Kertészt és Munkácsit leszámítva csak az emigrációban vettek gépet először a kezükbe, és csak Munkácsi kereste már otthon is a kenyerét fotózással.

Brassai – Picasso műtermében, Párizs, 1939

De Brassai, Moholy-Nagy maga is képzőművész volt, utóbbi a Bauhaus tanára. Ők, és velük Kertész, Munkácsi, Capa látták a 10-es, 20-as évek Budapestjét – Karinthyt, Adyt, a szecessziót. Látták a 20-as 30-as évek Berlinét és Párizsát, jelen voltak a Bauhaus és a párizsi avantgarde mozgalom születésénél; a Berliner Illustrierte Zeitung, a Life, a Vu, a Harper’s Bazaar, a Vogue munkatársai voltak; barátaik közt volt Kassák, Gropius, Picasso, Matisse, Chagall, Cocteau, színészek, filmesek, festők, táncosok, újságírók, költők. Ha volna időgépem, aligha tudnék ennél az időszaknál sűrűbb és inspirálóbb szellemi közeget találni.

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – Robert Capa

Robert Capa – Amerikai katona partraszállása Omaha Beachen, D-Day, Normandia, 1944
(A képnek már külön bejegyzést is szenteltünk)

A pontosság és a realitás ábrázolásának igénye nem pusztán fotótechnikai fogalom, hiteles fotóhoz nem elég az eltérő nézőpont és a friss szellem, de látni is kell. Ők öten egy olyan Magyarországról jöttek el, ahol a főváros teljes nemzetközisége és pezsgő szellemi élete ellenpontjaként a vidék hatalmas szegénységben és feudális elmaradottságban élt, különösen a trianoni döntés után. Ők maguk is – az akkori magyar értelmiség nagyobb részéhez hasonlóan – első generációs értelmiségiek voltak, szegény vagy nagyon szegény családból jöttek. Nagyon messze voltak attól az entellektüel attitűdtől, amely képes a szegénységben romantikát, az emberi sorsokban kliséket vagy társadalomtudományi modelleket, az apokalipszisben gazdasági tendenciákat látni.

André Kertész – Martinique, 1971


André Kertész – Behajózás, New York, 1944

Martin Munkácsi így írt a valóság ábrázolásáról:

Gyűlölöm a túróslepényt. (…) Számomra egy kövér nő képe, aki karcsúnak akar látszani, vagy egy soványé, aki gömbölydednek álcázza magát – azért, hogy hasson rám – nem egyéb, mint túróslepény. (…) De ha a fénykép őszintén vall arról, amit vagy akit ábrázol – legyen az egy félig pucér, nevetséges kis spiné – sosem lesz túróslepény belőle. A szándék a döntő. Attól a fényképezőtől, aki mindig a könnyű, egyszerű megoldást választja, sosem telik több, mint túróslepény.” Martin Munkacsi: Cheesecake Makes Me Sick, 1946, in Szilágyi Gábor: A fotóművészet története, 1982, Budapest

Robert Capa – A milicista halála, Cordoba, 1936. A kép a spanyol polgárháborúban készült, ezzel a képpel szerzett Capa igazán nevet magának.

A kifejezőeszközök közül egyedül a fénykép az, amely rögzíti és megörökíti a múló pillanatot. A fotográfus látja igazán világosan, hogy a jelenségek szüntelenül változnak, és ha egyszer elhaltak, nincs a földön olyan erő, amely életre kelthetné őket. (…) Van egy olyan pillanat, amelyben a látvány elemei tökéletes harmóniát alkotva állnak össze. A fényképező feladata, hogy e pillanatot elkapja és megörökítse.” Egy másik fotós-óriás, Henri Cartier-Bresson szavai ezek, aki Munkácsi és Kertész csodálója és követője, Capa barátja és alkotótársa volt. A könyv címe A döntő pillanat (The Decisive Moment, 1952, Simon and Schuster, New York, in Szilágyi Gábor: A fotóművészet története, 1982, Budapest).

Az „új tárgyiasság”, az eltérő látásmód mellett végül ez „a döntő pillanat”, az, ami korszak kiemelkedő fotóriportereinek hitvallása, még mielőtt ezt bárki szavakba öntené; és ami végül valóban és legteljesebb mértékben minden mástól eltérő új műfajt ad a fényképezésnek.

Cornell Capa – Winchester College, 1951


André Kertész – Útkereszteződés, Blois, 1930

Abban a kérdésben, hogy miért állt akkor annyira kézre a fényképezés a magyaroknak, hogy miért viccelhetett Capa olyan pimaszul azzal, hogy „Nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned” a kulcsszó George Szirtes gyönyörű gondolata szerint szintén a döntő pillanat. Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy és Munkácsi egy olyan országból jöttek, amelynek határai folyton változtak, amely mindig fenyegetett volt külső hatalmak által, s amely külső hatalmak végül mindig át is masíroztak, meg is telepedtek rajta. Az ország történetében a legutóbbi félezer év során a teljességből nem adatott meg több, mint néhány békés pillanat két apokalipszis között. Ki másnak lehet jobb érzéke a pillanat szépségének megragadására, mint ennek a nemzetnek?

A legszebb momentum az utóbbi ötszáz évben éppen az a szűk harminc eufórikus év 1890-1919 között, amelynek keretei között ez az öt ember felnőtt, és amelyet ők kevés útravalójuk között magukkal vittek.

André Kertész – Gyerekek nézik a kamerámat, Budafok, 1919

………………………………………………………………………………………………............................................

A kiállítás apropóját Magyarország 2011-es EU-elnöksége adta. Kurátorai Baki Péter és Colin Ford fotótörténészek, előbbi a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, utóbbi a bradfordi (UK) National Media Museum alapító-igazgatója.

Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy és Munkácsi forradalmasították a riport- és művészi fényképezést a huszadik század első felében. Ez a szép könyv azt vizsgálja, hogy ez az öt ember, akik mind elhagyták hazájukat, hogy Európában és Amerikában dolgozzanak, hogyan emelte Magyarországot – keletnek és nyugatnak ezt a földrajzi és kulturális csomópontját – a fotográfia művészetének olvasztótégelyévé; és hogy éleslátásuk és eredetiségük hogyan hatott az elkövetkező fotós-generációkra. Bemutatva legfőbb munkáikat és számosat kortársaiké közül – igen sok, magyar gyűjteményekből származó, korabeli nagyítást felhasználva az „Eyewitness”a modern fényképezés történetében alapvető jelentőségű kiadvány.” – a kiállítás katalógusának ajánlása a borító margóján. (Eyewitness – Hungarian Photography in the Twentieth Century. Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy és Munkácsi. 2011, Royal Academy of Arts, London, ISBN 978-1-905711-76-5).

Robert Capa - Ingrid Bergman, Hollywood, 1946

„Ez a szép könyv” – és persze maga a kiállítás – öt fejezetre osztja a bemutatott anyagot:

I. Magyarország 1914-1939. Ez a rész a korszak magyarországi irányzatairól, és legnevesebb magyarországi fotósairól (Angelo, Balogh Rudolf, Kálmán Kata és Sugár Kata, Escher Károly, Pécsi József, Rónai Dénes, Vadas Ernő - Székely Aladár valamiért kimaradt) ad áttekintést. Munkácsi és Kertész korai képei közül is itt van néhány, hiszen az ötből ők ketten voltak, akik már otthon fényképezni kezdtek.

II. Az első világháború alatt és után – dokumentumfotók, az előbbi alkotóktól

III. Emigráció: Párizs, Berlin, London, New York. A kiállításnak természetesen a fotók számát tekintve is ez a legvaskosabb része, bemutatja Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi pályájának, vagy külföldi karrierjének kezdetét, legfontosabb sorozataikból néhány képet és emigráns magyar fotós kortársak képeit.

IV. A második világháború alatt és után – dokumentumfotók magyar fényképészektől, mindenekelőtt Capatól, hiszen ő elsősorban haditudósítóként dolgozott.

V. Magyarország 1945-1989.

Martin Munkácsi - Greta Garbo, Berliner Illustrierte Zeitung, 1932

Én magam, aki Magyarországon fölnőve dokumentumfotót és szociofotót jót és rosszat is láttam sokat, szívesebben vettem volna, ha a kiállítás első és főleg harmadik része jóval kövérebb, ha sokkal több olyan fotót láthatok, ami nem hírértéke vagy politikai éle miatt érdekes, hanem mert az egyébként teljesen hétköznapi pillanatban egy másként látó szem észrevette a rendkívülit. Ezért, és mert a magam részéről azt gondolom, éppen ezeket a képeket és képességet ismeri tőlük a szélesebb hazai közönség az érdemesnél kevésbé, néhány kép nem a kiállítás anyagából, hanem saját könyveimből került a bejegyzésbe.

André Kertész – Carlo Rim, a VU új főszerkesztője, Párizs, 1930

Ugyanakkor teljesen világos a kiállítás összeállításának miértje, ha a kimondott cél az, hogy megmutassa ennek az öt alkotónak a hátterét, a kimondatlan cél pedig az, hogy az EU-s elnökség apropóján valamivel közelebb hozza a britek számára kis-nagy nemzetünket, amelyet ők sajnos a legteljesebb ártatlansággal, de nagyon gyakran összekevernek a bolgárokkal (Hungarian–Bulgarian). És mi sem lehet erre jobb eszköz, mint a kép, amely egyrészt nagyon megmarad, másrészt már eleve megvan a közönségnek legalábbis a kevésbé fiatal része számára. Angol barátunk, aki elkísért minket, teljes elképedéssel kiáltott fel, hogy ő a képek jó részét ismeri, csak fogalma sem volt, hogy a fotósok mind magyarok voltak. De Angliában nem ez a magyar fotó első áttekintő kiállítása. A bradfordi National Media Museum The Hungarian Connection: The Roots of Photojournalism címmel már rendezett ilyet 1987-ben, akkor a jelenlegi kiállítás egyik kurátora, Colin Ford mellett többek között Beke László és Szilágyi Gábor közreműködésével. (ISBN-10: 0948489065)

André Kertész – Tihanyi Lajos, Párizs, 1926

Ez az öt alkotó már saját korában is olyan értelmiségi csoportot és művészi attitűdöt képviselt, amelyet sem a Horthy-korszakban, sem azt követően, a szovjet megszállás alatt nem üdvözöltek Magyarországon, még akkor sem, ha eltekintünk az olyan nyilvánvalóan nem megfelelő képektől, mint Capa haditudósításai az ellenfél oldaláról. A szélesebb magyar közönség így egészen egyszerűen nem találkozott a képeikkel és a nevükkel, s ha mégis, akkor csak a pult alól.

Akik itthon maradtak a velük egykorúak közül, ha ebbe a vonalba tartoztak, vagy eltiltották őket (nem vették be őket a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, így nem kaphattak megbízást), vagy a hivatalos munkájuk mellett a fióknak készítettek képeket (pl. Gyarmathy Tihamér fotogramjai). André Kertész élt egyedül elég sokáig ahhoz, hogy kilencven éves korában, halála előtt egy évvel, 1984-ben hazalátogatva saját életmű-kiállítása lehessen és kitüntetést kaphasson Budapesten.

Később financiális szempontok jelentettek nehézséget, hiszen a hagyatékokat nagyrészt Nyugat-Európában és Amerikában kezelték, így nagyon nehéz volt a magyar múzeumoknak megfelelő forrásokat előteremteni ezeknek a képeknek a beszerzésére.

Brassai – Matisse modelljével, Párizs, 1939

Szerencsére az utóbbi évtizedekben óriási előrelépések történtek az ügyben: elsősorban a két legnagyobb magyar fotógyűjtemény, a Magyar Nemzeti Múzeumé és az alapítványi pénzből működő, hősiesen küzdő Kecskeméti Magyar Fotómúzeum számottevő mértékben gyarapította anyagát ötük fotóiból. Így az utóbbi másfél évtizedben Budapesten és néhány vidéki városban is végre megrendezésre kerülhetett néhány nagyszabású, nekik szentelt kiállítás.

Néhány a legjelentősebbek közül:
• Kincses Károly: Fotográfusok - made in Hungary. Akik elmentek / Akik ittmaradtak
Magyar Fotográfiai Múzeum, 1998
• Brassai: Ludwig Múzeum, 2000. december – 2001. január
• Robert Capa: Magyar Nemzeti Múzeum, 2009 március; Ludwig Múzeum, 2009 július-október
• André Kerész: Magyar Nemzeti Múzeum, 2011 szeptember-december
• Moholy-Nagy László: Ludwig Múzeum, 2011 június-szeptember
• Martin Munkácsi: Ludwig Múzeum, 2010. október- 2011. január

André Kertész – Café du Dome, Párizs, 1925

4 megjegyzés:

Karcsi írta...

gimnazista koromban nagy izgalommal fedeztem fel a 70-es években Kartészt a Tassen sorozatban. Lehet így is látni? - -kérdeztem

Studiolum írta...

Igen, én is így voltam vele. Én 14 évesen, első nyugat-európai utamon – Németországban vendégmunkásként dolgozó apámat meglátogatva – láttam először albumát a könyvesboltban, és nem akartam elhinni, hogy ezt tényleg magyar fotós csinálta.

jazig írta...

A Milicista halála sokak szerint bállított kép. http://mult-kor.hu/20090723_ujabb_vitak_robert_capa_hires_keperol

Studiolum írta...

Igen, minden jel arra mutat, hogy így van, még ha ebben a posztban nem is tértünk ki erre. A következő bejegyzésben azonban, amelyben „a szovjet Capa” hasonló beállított és manipulált fotóját is érintem, egy hozzászólásra válaszul megfogalmazom, hogy a fotósok ezt az eljárást akkoriban elfogadhatónak tekinthették, minthogy számukra, a képzőművészethez hasonlóan, amelyből a fotó éppen csak kilépett, még nem a valóság „rögzítése”, hanem „a lényeget tükröző megjelenítése” volt a cél. A propaganda (amelynek természetesen ők is részei voltak) persze már mint a valóság objektív rögzítését terjesztette képeiket, kihasználva, hogy a közönség így gondolkodik a fotóról, s ma is ezt kéri rajtuk számon. A megoldás az lenne, ha legalább mi nézők tudatosítanánk magunkban: a fotó is csak olyan manipulálható eszköz, mint bármely másik képalkotó technika.