Egy kor képei

Reggel a három pályaudvar terén, 1957

A moszkvai Gorkij-parkban a napokban szabadtéri életmű-kiállítást rendeztek az Izvesztyija veterán fotósának, „a szovjet fotográfia élő klasszikusának”, Viktor Ahlomovnak, írja fotóblogjában Rusztem Adagamov.

A Metropol szálloda, 1957

Viktor Ahlomov 1960 márciusa óta dolgozik az Izvesztyijá-nál, a szovjet kormány lapjánál (a Pravda a Párt lapja volt). Maga Alekszej Adzsubej hívta meg őt ide, aki – újságíró-iskolai évfolyamtársnőjét feleségül véve – Hruscsov vejeként került szédítő pályán az Izvesztyija főszerkesztői székébe, s akiről az a mondás járta: не имей сто рублей, а женись как Аджубей – „ne legyen nálad száz rubel, csak nősülj úgy, mint Adzsubej”. Az azóta eltelt fél évszázadban Ahlomov négyszer nyert World Press Photo-díjat, valamint számos egyéb kitüntetést a Szovjetunióban és más országokban rendezett kiállításokon. „Mindenki mesterének és a fotográfia zsinórmértékének tekinti őt”, fejezi be méltatását Rusztem Adagamov.

Felvonulás a Vörös téren, 1945. november 7.

Én magam a fotográfia egyfajta zsinórmértékének tekintem Rusztem Adagamovot, akár saját fotói, akár az általa másoktól bemutatott fotók alapján. Ebben a bejegyzésében azonban, azt kell gondoljam, vagy inkább azzal kell mentegessem, nem saját ízlése, hanem inkább személyes kapcsolatai vezették és homályosították el az éleslátását.

Méltányosságból azzal a három képpel kezdtem ezt a posztot, amelyiket a legjobbnak, sőt egyedül jónak tartok a kiállított harmincból, illetve – az interneten is böngészve Ahlomov fotói között – egyáltalán az általa publikált valamennyi fotó közül. Ezen a hármon még érezni az orosz avantgard fotó legjobb hagyományait, hogy ez az ember valamikor tudott fotózni, még ha egyelőre nem is találta meg a saját hangját. Mindhárom az előtt készült, hogy 1960-ban az Izvesztyijá-hoz került volna.

Az első pénzváltó automaták a metrón. A Komszomolszkaja állomás, 1965

Az Izvesztyija-korszak alatt készült fotókon az avantgard hagyományból csak néhány lebutított klisé marad: a ferde szögből fotózás, mint a Csajkák-képen, az emelt nézőpont, mint a Lenin-mozaikon, vagy a grandiózus perspektívák, mint a Gorkij utcán vagy az Operettszínházon. A képek döglöttek lesznek, a vizuális megoldások helyett a verbalizálható poénoké lesz a főszerep. És még ötven év távolából is sugárzik belőlük az a reménytelen sivárság, amelyre magam is jól emlékszem, és amely minden konkrét vegzáláson túl annak a kornak a legnehezebben elviselhető vonásai közé tartozott.

Pedig nem volt ez szükségszerű. Jevgenyij Haldej, bár szintén kurzusfotós volt, vagy a 70-es évek litván fotósai – csak hogy már bemutatott példákat idézzünk – olyan képeket készítettek ugyanebben az időben, amelyek elevenségükkel, zseniális képi megoldásaikkal, azzal a bátorsággal, hogy közel mennek tárgyukhoz és igazán figyelnek rá, máig lenyűgöznek minket. A litvánok képei azt mutatják fel, ami abban a pusztulásban és sivárságban még épen maradt. Ahlomov képei azt hirdetik, hogy a sivárság jó. Az 1949-től félretolt Haldej, a litvánok és sokan mások az ismeretlenségben dolgoztak. Ahlomov, a kormány lapjának vezető fotósa pedig annak a képi világnak a kialakításán, amelyet  az Izvesztyija kanonizált, és amely tízezer szónál többet mond arról a korról.

Gorkij utca, 1962

Mozaik a Komszomolszkaja metróállomásnál, 1964