A mesterség dicsérete

„Verklis a majommal, amely a gyerekek szórakoztatására mutatványokat végzett, s aztán
pénzt gyűjtött a verklis, és édességet a maga számára. (1925)” (Az idézőjelben
lévő képaláírásokat Willy Römer írta fel fotói hátuljára)

A verkli és a verklis, úgy tűnik már, állandó kísérője a Wang folyónak, mintha egy perzsa operettben vonulna fel újra meg újra két szín között a függöny elé, hogy a színpad átrendezése közben előadjon valami szomorú és félrehangolt melódiát. Ez a verklis is szerepelt már itt egyszer korabeli és későbbi berlini kollégáival együtt.


Franz Schubert, Die Winterreise Op. 89. XXIV: A kintornás (Der Leiermann). Előadja Dietrich Fischer Dieskau

A fotográfus, Willy Römer (1887-1979) a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotósa volt. Tizenhat évesen, 1903-ban kezdte tanulni a szakmát az első berlini sajtófotó-cégnél, a Berliner Illustration-Gesellschaft-nál, majd mestere, Karl Delius Párizsba is kivitte négy évre. A világháborúban a keleti fronton volt katona, de ide is vitte nehéz, 13×18-as kameráját, és sok száz fotót készített az orosz Lengyelországban, Fehéroroszágban és a varsói zsidónegyedben, jellemzően nem a hadicselekményekről, hanem a helyi életről – ezekről még külön írunk. 1918 végén pedig Berlinbe visszatérve reggeltől estig az utcákat járta, és végigfotózta a forradalmat, beleértve saját letartóztatásának pillanatát.

Letartóztatási parancs a forradalmárokat fotózó Willy Römer ellen a Lindenstraßén, 1919. január 5.

Hazatérve megvásárolta kollégája, Robert Sennecke nemrégen alapított Phototek-cégét a kreuzbergi Belle-Alliance-Straße 82-n (ma Mehringdamm 58), s miután Párizsban megismert munkatársa, Walter Bernstein mint kereskedelmi vezető 1920-ban társtulajdonos lett, ketten együtt a két világháború közötti Berlin egyik legjelentősebb sajtófotó-irodájává tették a céget. Römer és négy „operátora” a reggeli újságokból kiválasztott helyszínek alapján egész nap járták a várost, s világszerte kb. 250 szerkesztőségnek küldtek napi 10-12 fotót.

Walter Gircke, a Phototek operátora szemkontaktusban a fotós Willy Römerrel a hazatérő német csapatok fogadásakor a Brandenburgi kapunál, 1918. december 10.

A Phototek virágzása 1933-ban szakadt félbe, amikor az új rendszer Bernstein származása miatt „Judenfirma”-nak nyilvánította a céget, s megtiltotta a német sajtónak, hogy fotót vásároljanak tőlük. A cég hamarosan csődöt jelentett, s Römer magányos fotósként, nehéz körülmények között dolgozott tovább.

Willy Römer: Az SA felhívása a zsidó üzletek bojkottjára, Friedrichstraße, 1933. április 1.

De akár egy tekintélyes sajtófotó-cég tulajdonosaként, aki megengedheti magának, hogy a munkanap egy részét a maga szenvedélyének szentelje, akár magányos fotósként, aki megbízások híján a maga kedvtelésének élhet, Willy Römer leginkább mindig azt fotózta, amit szeretett: Berlin mindennapjait. Az utca életét, politikai eseményeket, gyerekjátékokat, folyami hajósokat, belső udvarokat, mutatványosokat és medvetáncoltatókat. És persze verkliseket.

„Egy másik verklis és egy másik majom, de itt is pénzt és édességet gyűjtenek (1925)”

Megszoktuk már, hogy a verklis-fotóknak megvan a maguk konvencionális beállítása: zsánerjelenetek ezek, többnyire kopott külsejű, komikusan vagy nosztalgikusan anakronisztikus öregemberrel és zeneszerszámmal, akire a fotós egy elmúlt kor figurájaként csodálkozik rá, s aki maga sem igen találja a helyét ebben a világban. Römer verklis-képei azonban nem ezt a klisét követik. A verklisek fényképezése számára egy nagyobb koncepcióba illeszkedett: a korabeli berlini kisipari munkák részletes dokumentációjába.

„Új zenedarab feljegyzése a hengerre a jelölőszerkezettel, kotta alapján. (1929)”

A feljegyzett darab történetesen Bill Murray 1921-es Pucker Up and Whistle című, valóban verklire kívánkozó dala. Feliratozott videóját lásd itt

„Tüskék behelyezése az új zenedarabbal előrajzolt hengerbe. (1929)”

A munkák ikonográfiája viszonylag későn, a századforduló táján kezd kialakulni a fotográfiában, elsősorban a korabeli elidegenedett nagyipari munka kritikájaként és annak alternatíváit felmutatva, eleinte a falusi, illetve hagyományos kézműves-munkák többé-kevésbé idealizált zsánerjeleneteivel, majd később a politikai töltetű munkás-ábrázolásokkal. Willy Römer berlini munkás-fotói azonban egyik trendbe sem illeszkednek. Maga is berlini kisiparos családban, szabómester fiaként nőtt fel, s úgy tűnik, elsősorban az érdekelte, hogy objektívan és összefüggésében dokumentálja a korabeli Berlinben még közel háromszázezer embernek – a munkások egyharmadának – kenyeret adó kisipari mesterségeket. Részletes fotósorozatokon örökítette meg a pékek, a kéményseprők, a köpenicki mosónők, a fuvarosok, hajósok és halászok, a szögkovácsok és reszelőkészítők, az utcai árusok munkájának teljes folyamatát.


E munkák sorába tartozik a verklisé is, amelyet Römer sorozata az elejétől, a sípláda készítésétől és a dallamhengerek beillesztésétől kezdve kísér végig az utcai előadások megszervezéséig. Képei a verklist nem anakronisztikus figurának, hanem mesterségét szakszerűen végző iparosnak ábrázolják, s az előadások kontextusát, a verklis, a mutatványosok és a közönség együttműködését is bemutatják.


Willy Römer közel 70 ezres fotóhagyatékát, a weimari korszakból fennmaradt kevés teljes fotótár egyikét, miután özvegye és lánya hiába kínálták eladásra a berlini múzeumoknak, végül Diethart Kerbs, a berlin-charlottenburgi művészeti főiskola nemrég elhunyt neves fotótörténésze vásárolta meg. Ő adott ki belőlük először válogatást harminc vékony tematikus füzetben 1983 és 1991 között Edition Phototek címmel a kreuzbergi Dirk Nishen kiadónál, s ennek első darabja éppen a verkliseket mutatta be. Diethart Kerbs így ír ezekről a füzet utószavában:

„Abban a korban, amikor még nem volt rádió, lemezjátszó és magnetofon, s még a tévét sem találták fel, a verklisek és más udvari és utcai zenészek nyújtottak érzéki gyönyörűséget széles néprétegek füle számára. A könnyű dallamoknak a mindennapok fekete kenyerére csorgó édes szirupja örömmel fogadott alkalmat nyújtott rá, hogy ki-ki kinézzen az ablakon, kilépjen a bolt vagy a műhely ajtaja elé, leszaladjon az udvarra, egy rövid szünetet tartson, a szomszédokkal trafikáljon: a zene mint társadalmi esemény. A verklisek ingyen hozták el a szép hangok áruját a hátsó udvarokba, s külön kellett kérniük a díjazást, amelyet az ablakokból ledobott aprópénz formájában kaptak. A mindennapi betevőt az egész városon át vezető hosszú vándorutak során kellett összezenélniük maguknak.

A verkliseknek két osztálya volt: egy felső réteg, akiknek saját sípládájuk volt, s egy alsó, akik bérelt verklin játszottak. A verklikészítés és -kölcsönzés súlypontja Berlin északi részén volt. Itt főként munkások és kézművesek éltek, köztük számos bevándorló Kelet-Európa országaiból, de Olaszországból is. Közéjük tartozott a Bacigalupo család, akik 1877-ben a Schönhauser Allee 74. szám alatt alapították meg verkligyárukat, amelyet később a 74a-ba helyeztek át. A család egy másik ágának szintén már az 1. világháború előtt cége volt a Schönhauser Allee 79. szám alatt. Ezekben a műhelyekben készítették, javították, árulták és adták bérbe a verkliket.”

Willy Römer képeit az utóbbi években fedezték fel újra. 2004-ben a berlini Deutsches Historisches Museum, majd a bécsi Museum der Stadt Wien rendezett kiállítást belőlük, s azóta több albuma is megjelent. Hamarosan más témáiról is írni fogunk.

„Verklis a jégpályáján. Amikor még nem szólt rádiómuzsika a hangosbeszélőből, a berlini fiatalság megelégedett a régimódi verklizenével korcsolyázás közben. És így is ment. (1912)”