Buhse, a cipész

Willy Römer: „Végre segítség a cipőtalp-ínségben!” Berlin, 1910 k.

Willy Römer fotói közül, amelyeket az 1920-as évek berlini kisiparosairól készített, feltűnően hiányzik egy szakma: a cipészé. Publikált fotói között mindössze ezt a fentit találtam róla, s ez sem igazán cipészt ábrázol, hanem foltozósusztert. Ami nem is csoda. A kézműves szakmák közül a cipőkészítés volt az egyik, amelyik először vált nagyiparivá, s Richard Stade 1932-ben megjelent Der Niedergang des Schuhmacherhandwerks als Produktionsgewerbe (A cipészmesterség mint készítőipar alkonya) című könyvecskéjében beszámol róla, hogy a szakma már a 20-as évek közepén is csak 3%-ban részesedett a teljes cipőtermelésből. Ugyanezt írta meg alábbi karcolatában Gabriele Tergit is, a 20-as évek népszerű tárcaírója, aki a Berliner Tageblatt-ban publikált sorozatot 1924 és 1933 között Berliner Existenzen címmel a berlini élet jellegzetes figuráiról, közöttük a cipészről.

Gabriele Tergit – polgári nevén Elise Hirschmann – 1894-ben született berlini nagypolgári zsidó családban. Történelmet, szociológiát, filozófiát tanult, s 1915-től kezdve az egyik első német újságírónő volt. Tömören és hatásosan megfogalmazott rendszeres bírósági tudósításai tették híressé – tudósított többek között Hitler és Goebbels sajtópereiről is –, de emellett rendszeresen írt a berlini mindennapokról (amelyeket a Prager Tageblatt is azonnal átvett a berlini testvérlaptól). 1931-ben regénye is megjelent Käsebier erobert den Kurfürstendamm címmel, amelyben a neuköllni mulatók világán keresztül a reklám és a propaganda erejéről írt, előrevetítve a goebbelsi propaganda árnyékát – erről a könyvről majd még külön is írunk. De írt még a virágok kultúrtörténetéről is, amelynek német címében a császárkorona is szerepel; ez az egyetlen munkája, amely magyarul is megjelent. 1933-ban a náci tisztogatás elől hatalmas szerencsével sikerült Londonba menekülnie, de írói pályája, mint sok más német menekültnek, ezzel megszakadt. Hazájában csupán 1977-ben fedezték fel a „Berliner Festwochen” alkalmával. Londonban halt meg 1982-ben. A berlini mindennapokról írt karcolatait Atem einer anderen Welt: Berliner Reportagen (Egy másik világ levegője: Berlini riportok) címmel Jens Brüning gyűjtötte kötetbe 1994-ben a Suhrkamp kiadónál. Ebből fordítjuk az alábbi írást.

Buhse, a cipész

Buhse foltozósuszter, műhelye egy előkelő ház pincéjében van. A pincében áll két kredenc számtalan sorsjegy- és céllövöldei nyereményfigurával, egy zongora, egy ruhásszekrény, egy dívány, egy asztal székekkel, s egy spanyolfal, amely az alvóalkalmatosságot takarja. Az ablaknál egy lépésnyi hely szolgál a műhely céljára. A helyiség dísze azonban egy nagy, bekeretezett oklevél, amelyen egy Gretchen vagy Evchen ül a rokkánál balra lent, hogy a puttó fölötte szabadon lobogtathassa szalagját, jobbra pedig egy női alak – a Szabadság, az Elektromosság vagy az Ipar – tart magasra egy fáklyát. Az egész együtt pedig a biesteritzi 35. cipészkiállításon elnyert ezüstéremről tanúskodik.

Buhse egy pasewalki asztalos fia. Amikor huszonötéves lett, elvette Zetlitz grófnő szobalányát, s egy aranyozott ingaórát kapott nászajándékba. Felesége úri háztartást vitt, s nem állt szóba a házmesternővel. Buhse félcipőket és szattyánpapucsokat és cúgos cipőket készített. Idővel egyre kevesebb új cipőt rendeltek tőle, s egyre több talpalást és foltozást olyan cipőkre, amelyeket ő maga sokkal jobban megcsinált volna. Amikor megjelent az első ősz hajszála, feketére festette. Fia könnyűvérű nőt vett el, s maga is elzüllött. Buhse ott maradt egy leányunokával, aki korán házasodott, s már megszülte első gyermekét. Így hát öreg napjaira ismét gyereksírás verte fel a szűk pincét.

Az első emeleten a konzul felesége így szólt hitveséhez: „Soha nem volt még ilyen jó suszterem. Erre még a selyemcipőmet is rábíznám.” A konzul felnézett az újságjából. „Igen, igen, a jó iparos manapság már ritkaságszámba megy. Az ilyen embert támogatni kell, adni kell neki egy kis kereseti lehetőséget.” Így kapott Buhse, a cipész tizenkét év után ismét megbízást egy új csizmára. Nagy árkus papírral és ceruzával felfegyverkezve érkezett meg, hogy mértéket vegyen.

Buhse reggeltől estig a bőrkereskedéseket járta, s borjúbőrt keresett. Értett a bőrhöz. Amikor késő este ült asztalhoz, s unokája nyűgösködött, ő csak mosolygott. Sokáig alkudott, de végre megszerezte, amit akart, a hibátlan darab borjúbőrt, ezt a költeményt, ezt az álmot, a borjúbőrnek ezt az ideáját. Egy körömnyi keménypapír nem sok, annyi se került a csizmába.

„Kedves Buhse úr”, mondta a konzul úr, „igazán sajnálom, de a csizma túlságosan szűk. Nagyon kérem, tágítson rajta, mert különben…” „De kérem”, vágott szavába Buhse, a cipész, „természetesen új párat készítek!” Buhse megpróbált tágítani a csizmán. Nem ment. „Így van ez”, morfondírozott, miközben hozzákezdett az új párhoz, „így van ez. Az ember csak ül itt és kínlódik, hogy a szájakat betömje, meg a lakbérre meg az adóra, s közben mindent elfelejt, s örökké csak foltoz, sőt sarkal és talpal, s mire egyszer tényleg megmutathatná, mit tud, addigra már nem tud semmit.” A második pár is elkészült.

„Drágám”, szólt feleségéhez a konzul, „Buhse második csizmáját sem tudom viselni, ez is nyom.”

„Ugye mindig mondtam”, válaszolta diadalmasan az asszony, „hogy mit eszel ezen az ósdi kézműiparon, hát az ember nem nyithat elég ablakot!” Fiatalkorában ugyanis igen sok Ibsent olvasott. Buhse várt. Talán az aranyéremre a páratlan borjúbőr csizmáért, talán a céhmesteri kinevezésre, talán a konzul megilletődött látogatására: „A csizmája! Az ember úgy repül benne, mint a madár! Ettől fogva minden ismerősöm csak magával dolgoztat majd!” Eltelt két hét, s Buhse a konzul elé állt. „No igen, elég szép munka”, mondta a konzul, „csak még mindig szorít egy kicsit. De attól még egész jól viselhető”, tette hozzá Buhse arca láttán.

„Semmit sem vesznek észre”, gondolta Buhse, „hogy keménypapírból van-e a betét vagy jó bőrből, hogy rendes acélsínnel dolgozol-e vagy sem, semmit sem vesznek észre, semmit, minden mindegy nekik.” Este Koller, a kárpitos Koller a Gneisenaustraßéról és Koblank asztalos egy asztalnál ültek. „Semmit sem vesznek észre”, mondta Buhse, „hogy az ember keménypapír-betétet használ-e, vagy jó bőrt, hogy rendes acélsínnel dolgozik-e vagy sem, semmit sem vesznek észre”. „Így van”, mondta Koller, „megveszik a harminckilenc márka negyvenes sezlonyt. Fogalmuk sincs semmiről. Én tudom, hogy készül, este felsöprik a műhelyt, összeszedik a hulladék gyapjút meg minden szart, mindig kispórolják belőle a rendes betétanyagot. Az emberek meg olyan ostobák, különösen a nők, egy kicsit lehuppanak rá, megnézik a huzatot, és azt mondják: »Ez aztán igazán megéri az árát!« Fogalmuk sincs a belsejéről.”

Koblank hozzátette: „Tegnap már kora reggel jött megint az árubeszerző. Csak olcsó legyen, édesmindegy neki, hogy a fa majd vetemedik-e vagy sem. Manapság már nincs is, aki kétszer enyvezne. Az emberek olyan sötétek, hogy ha hosszan kitart, akkor épp hogy elégedetlenek vele, ahelyett, hogy azt mondanák, na ez az ember jó munkát végzett.”

„De ha aztán bütykeik lesznek, meg tyúkszemeik, akkor talán belátják majd”, mondta Buhse, a cipész.

„Akkor sem”, mondta Koller, és kiköpött.



4 megjegyzés:

Floretum írta...

Nagyon jó írás és a képkivágások is remekek! A Táncórák idősebbeknek és haladóknak jutott eszembe, ahol a mesélő cipészmester ugyancsak az elmúlt szép időkre emlékezik nosztalgiával.

marguerite írta...

Nekem az öreg újpesti cipész jutott eszembe, akitől pontról pontra ilyeneket hallottam az ezredforduló utáni években is.

Ami azt is mutatja, hogy hosszú évtizedeken át sok különböző helyen rengeten érezték, és élték meg keserőséggel a szakmájuk kézműipari részének eltűnését, de azt is, hogy ezek a folyamatok nem gyors, és nem egyenes lefutásúak, megtorpanások, visszacsapások is vannak benne, és hogy a kézművesség visszaszorulva, és változó formákban él tovább.

marguerite írta...

Mellékszál, eszembe jutott az is, ahogy Römer 1925-ös verklis képén is a tíz gyerekből legalább négy mezítlábas, hasonlóan még az én kisgyerekkoromban is (1980 körül) jártak szegény gyerekek mezítláb Budapesten, Rákospalotán. Pedig az már rég a gyári cipők ideje volt, csak nem egy globalizált rendszerben. A kézműves termék még akkor is megfizethetetlen sokak számára, ha az alsó szinten maguk a készítők is szegények.

Tamas Deak írta...

Ez a film Thomas Brock zenéjével kitűnő kiegészítés a poszthoz.