Búcsú az Araráttól

Nemrég a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár örmény kiállításáról írva egyetlen, ámde annál komolyabb hiányként említettük meg a kiállítás egyes témáit részletesen is bemutató katalógus nemlétét. Két héttel ezelőtt, szinte a zárás előtti utolsó előtti pillanatban a tanulmánykötet és katalógus végre megjelent, bemutatóját pedig szeptember 16-án tartották a kiállítás záróakkordjaként. A könyvbemutató után – valószínűleg kárpótlásul a kései megjelenésért – a jelenlévők szakmai vezetésen vehettek részt. A téma iránti érdeklődést jól mutatja, hogy a résztvevők nagy létszáma miatt végül a tervezett egy helyett két vezetést kellett tartani.


Az örmények apostola, Világosító Szent Gergely kultusza kezdettől fogva töretlen volt az erdélyi örménység körében. Jól jelzi ezt a III. Trdat örmény király megkeresztelését ábrázoló számos oltárkép, többek között Szamosújvárott, Erzsébetvárosban, Csíkszépvízen, vagy a dési és nagyszebeni ferences templomokban.

Az örmények letelepedése Erdélyben (jelmagyarázathoz kattints a nagyobb képre)

Az ábrázolásoktól elkülönül a gyergyószentmiklósi örmény templom, és a szamosújvári Salamon-templom egykori oltárképe. A központi jelenet ugyanúgy a király megkeresztelése, azonban ezt egyfajta „narratív keret” fogja közre, amely medalionok formájában Szent Gergely kínzásait meséli el, a többinél szorosabban kapcsolva ezáltal a képet Agathangelos 5. század második felében keletkezett munkájához, Az örmények történetéhez, amely magában foglalja a szent legendáját. Különösen szépen látszik ez a gyergyószentmiklósi festményen, ahol az egyes jeleneteket rövid magyarázó szövegek kísérik.

A szamosújvári Salamon-templom korábbi oltárképe, 18. század első fele.
(Örmény katolikus plébánia, Szamosújvár)

Pál Emese a vezetés során rámutatott a szamosújvári festmény egy érdekességére (amely sem a kiállításon, sem a katalógusban nem szerepel): a későbbi restaurátor valószínűleg nem ismerte a szent legendáját – amely elbeszéli, hogy a Gergelyt tömlöcbe vető uralkodó vaddisznóvá vált –, ugyanis nem tudván mit kezdeni az átváltozott királyt ábrázoló medalionnal, a koronás vaddisznót bárányra „javította”.


Hogy egy kiállítás mennyi apró felfedezéssel jár, arra jó példa a Stephanowicz Roska stanislawówi örmény prépost portréjának tartott szamosújvári festmény. A téves azonosítás kiderítése – ugyancsak Pál Emese elbeszélése szerint – egy Lembergből idelátogató hölgy érdeme, aki felhívta rá a figyelmet, hogy ottani párhuzamok alapján a kép valójában Jacob Stephan Augustinowicz lembergi örmény érseket ábrázolja. Valóban, a szamosújvári leltárak az ő portréjaként tartották számon egészen 1877-ig, amikor egy gondos kéz Augustinowicz nevét áthúzva Roskáét írta mellé, kutatók nemzedékeit vezetve félre ezzel, Szongott Kristóftól egészen mostanáig.


A kötet tanulmányai – amelyekről majd még külön is írunk – a kiállítás által bemutatott témák köré csoportosulnak, hol rövidebben, hol hosszabban kibontva az erdélyi örménységet magába foglaló, általunk korábban annyira hiányolt tágabb történelmi és társadalmi kontextust, sőt, esetenként tovább is gondolják azt, amit a kiállítás éppen csak érintett. Ilyen a két örmény szerző írása, Armenuhi Drost-Abgarjan szép esszéje az örmény írásművészetről és könyvkultúráról, és Meliné Pehlivanian rövid összefoglalója az örmény könyvnyomtatás kezdeteiről. Magyar vonatkozásban külön említést érdemel Tamáska Máté írása, amely Szamosújvárnak, a legtöbb kiállított tárgy származási helyének sokféle kulturális hatást ötvöző, ám a kiállításon háttérben maradó városképét ismerteti.

Az összkép – talán a szűkös határidő miatt – kicsit kevésnek tűnik, a vállalkozás úttörő jellege azonban – hozzávéve az utóbbi években megjelent munkákat – kompenzálja ezt, remélhetőleg előkészítve a terepet a további, mélyebb kutatások számára. Várjuk a folytatást.