Sarmanka

Niko Piroszmani: Arganscsik (tbiliszi kintornás), két változat, 1910

Kintornásokkal találkoztunk már a háború előtti Varsóban és Lwówban, Bukarestben és a lebombázott Budapesten, sőt Amerikában és Grúziában is, és valóban érik már egy nagy képes poszt a verkli történetéről. Ez azonban nem lenne teljes az orosz kintornások nélkül.

A kintornás-cigánylányos jenelet Sztravinszkij Petruská-jának 1910-es évekbeli előadásából

A verkli, azaz шарманка – amelynek minden látszat ellenére nincs köze a szintén zenész magyar sármányhoz, hanem a francia charmante orosz kicsinyítő képzős honosítása – a századfordulós Oroszország városaiban, sőt falvaiban is közkedvelt volt mesterével, a шарманщик-kal együtt: Lev Uszpenszkij részletes portrét ad róla a Записки старого петербуржца 1890-1910 (Egy öreg pétervári feljegyzései) című könyvében, amelyről majd külön is szeretnék írni. Orosz sajátosság volt, hogy többnyire egy bábossal együtt járta a falvakat, akit hagyományos bábfigurája alapján Petruskának neveztek, s akit Sztravinszkij 1910-es balettje emelt be a magas művészetbe a kintornással együtt.

Alekszej Ivanovics Korzuhin: „Megjött Petruska!” (1888) Orosz falusi idill. A háttérben felfedezhetjük jó ismerőseinket, a modernizáció korai előhírnökeit: jobbra az ősbiciklit, balra a gyerekkocsit.

A forradalom után azonban a verkli – más országokkal ellentétben – gyors hanyatlásnak indult a Szovjetunióban. Egyfelől elszakították Petruskájától, akit a fiatal szovjet agitprop művészet sajátított ki munkáselőadások céljára. Másfelől pedig, mint Giljarovszkij Moszkvá-ja érzékletesen bemutatja, a szovjet hatalom igyekezett felszámolni mind az ilyenfajta mobil elemeket, mind azt a hagyományos népréteget, amely addig közönsége volt. A sarmanscsik mint élő mesterség előtti egyik utolsó főhajtás, azt hiszem, az a könyv, amelyet most szeretnék bemutatni, s amely évszám nélkül, de valamikor 1925 táján jelent meg Leningrádban.


Sarmanocska – Kintornácska. Szerzője ugyanaz a Nyikolaj Jakovlevics Agnyivcev, aki az újévkor közölt A kéményseprő védelmében-é és a korabeli ifjúsági irodalom számos más elfelejtett gyöngyszeméé is. A versek fordítása az egérrel nyitható ablakban olvasható. A kicsinyítő képzős forma miatt értelmező jelzője – grazsdanocska, polgártárs, illetve az ezt követő Okudzsava dalban sarlatanka – is kicsinyítő képzőt kapott, de ezt a fordításban is tükrözni már túlzásnak tartottam volna.













Bulat Okudzsava: Песенка старого шарманщика (Az öreg verklis dala)

Шарманка-шарлатанка, как сладко ты поешь! Шарманка-шарлатанка, куда меня зовешь? Шагаю еле-еле, вершок за пять минут. Ну как дойти до цели, когда ботинки жмут? Работа есть работа. Работа есть всегда. Хватило б только пота на все мои года. Расплата за ошибки – она ведь тоже труд. Хватило бы улыбки, когда под ребра бьют.

Kintorna, sarlatán! de édesen dalolsz! Kintorna, sarlatán! merre hívogatsz? Alig-alig haladok, öt perc egy hüvelyk: Hogy is érnék célba, ha szorít a cipő? A munka már csak munka, és mindig munka van: egy életre elég ennyi izzadság nekem. A hibákért is jár fizetség, elvégre az is munka s ha a húr alá üt a kalapács, legalább egy mosoly.

Ali Baba, az utolsó orosz kintornás (Pjotr Jakovlevics Ljubajev, Petyka)
Вокруг Света, 1970. június

A kintorna iránti nosztalgia, mint Okudzsava dala mutatja, a mesterség hanyatlása után sem ment feledésbe. Hogy is mehetett volna, ha egyszer az egyik – vagy talán a – legnépszerűbb szovjet gyerekkönyvben, Alekszej Tolsztoj Aranykulcsocská-jában (1936), a Pinokkió átdolgozásában – amely szerény véleményem szerint jobb az eredetinél – Carlo papa mestersége nem ács, hanem kintornás? Szobra ma is ott áll a kijevi Gyerekszínház előtt. Sőt mintha új virágkor köszöntene rá, amit nemcsak a vásárokon egyre inkább feltűnő nosztalgia-kintornások jeleznek, hanem a hangszer olyanfajta zseniális továbbfejlesztése is, amelyet az orosz televízió mutat be az alábbi felvételen:

Kintornás idomított rókát és kutyát vezet. Ivan Turgenyev rajza vázlatfüzetében, 1834