Holtak fagyott fénye

Frank, Halott kislány. Daguerrotípia, 1857. június

Miközben François Arago csillagász Párizsban 1839. január 7-én az egész világ számára bemutatta Nicéphore Niépce és Louis Jacques Mandé Daguerre találmányát, Spanyolországban éppen kegyetlen háború dúlt Don Carlos María Isidro hívei és a nápolyi María Cristina királyné jogainak védelmezői között. Rövid megszakításokkal az egész spanyol 19. század a véres testvérháborúk hosszú évszázada volt, amely csak a fentiek után száz évvel, 1939-ben ért véget, amikor az utolsó – és jellegzetesen tizenkilencedik századi – katonai felkelés győzelme fegyverszünetet hozott a végsőkig kimerült országnak. Az első ismert spanyol daguerrotípia 1839. november 18-án készült, s ez egyszersmind Madrid első ismert fényképe is. Ám a daguerrotípia legelterjedtebb műfaja a portré volt, ezen belül pedig egy olyan portrétípus, amely az első lemezektől kezdve spanyol sajátosságnak számított, s amely meghatározó maradt az üvegnegatívok és papírnyomatok korában is: a halott gyermekek portréi.

José Rodrigo és J. Suárez fotói, 1870 k.

Antonio García, Halott fiú képmása, 1910

Névtelen fotográfus, María de las Mercedes de Orléans hercegnő, utolsó útja előtt, 1878

Névtelen daguerrotípia, 1850 k.

A fotográfiának ez a sajátos gyakorlata hasonló gyökerekből táplálkozik, mint az antik imagines maiorum, az ősöknek a patríciusházak larariumában elhelyezett képmásai, vagy a császári imago, a halotti maszk, a lélek letéteményese, amely a császárok „második temetésén” szolgált apoteózisuk, az istenek közé való felemelkedésük eszközeként.

A másik ország, amelyben a gyermekek post mortem fotográfiáinak szokása rendkívül elterjedt volt, Mexikó, noha szórványosan több más helyen is megtaláljuk emlékeit. Spanyolországban az első hivatásos daguerrotipisták többek között azzal hirdették szolgáltatásaikat, mint Mattey a Diario de Barcelona 1856. április 3-i számában, hogy „igény szerint házhoz mennek elkészíteni az elhunyt személyek képmását a kívánt testhelyzetben és az élet elevenségét tükröző beállításban”. Hasonló ajánlattal csábítgatta lehetséges ügyfeleit A. J. Benítez is 1888-ban a Kanári-szigeteken: „Családi gyász esetén ezen nagy méretű halotti képmások őrzik meg leghívebben az elhunytak drága emlékezetét az élők számára.” A fotográfia technikája ilyen módon demokratizálta az elhunyt arisztokrata és császári gyermekek olyanfajta merev halotti képmásait, amilyeneket Federico Madrazo, José Roldán és mások készítettek nagy számban a korban.


Maurice Ravel: Pavane egy infánsnő halálára (1902). Julian Bream gitárfeldolgozása, 1960

Az ilyen jelenetek idővel a dokumentarista fotográfiának is kitüntetett témáivá váltak. A gyermek emlékét, akit szinte nem is volt idő megismerni és igazán integrálni a családba, holttestének fényképe, a róla készült egyetlen képmás őrizte tovább, amelyre a család szinte vallásos kegyelettel tekintett. Ugyanakkor, amikor Baudelaire számára a fotográfia, épp ellenkezőleg, árulás volt az emlékezet ellen, mert a helyébe lépve nem engedi elvégezni tisztító és interiorizáló funkcióját, és megrontja azt.

Fernando Gordillo, Ravatal Pedro Bernardóban, 1969

Jordi Olivé, Halott kislány, Alforja (Tarragona), 1965

Germán Gallego, Az Órbigóba fulladt három cigány fiúcska temetése, 1976

A halotti képmásnak megvolt a maga „festői” korszaka is, amely a századfordulós fotográfia általános tendenciáit követte. Ez a festői irányzat az, amely Roland Barthes szerint a fotográfia önmagáról alkotott előítéleteinek legszélsőségesebb megnyilvánulása, s egyszersmind a halottakról készült családi képek utolsó állomása. A fényképezés széles körű elterjedésével ugyanis már mindenkinek elég felvétele gyűlt fel az élő rokonokról ahhoz, hogy halála után ne kelljen külön emlékképet készíttetnie róla.

Névtelen fotográfus, Mariano Fortuny y Marsal festő borostyánkoszorús ravatalképe, 1874

Joan Vilatoba, „Az égben vajh hol talállak?” 1915 k.

Josep Masana, Élet és halál között, 1925 k.

A szecessziós fotográfia, akárcsak a vizuális és irodalmi alkotások, szívesen játszott rá a holttest kétértelmű erotikájára. A tudományosság kontextusa pedig gyakran jó ürügyet szolgáltatott a holttestek vizuális feltárására és közszemlére tételére.

Pla Janini, Boncterem, 1901

Venancio Gombau, Boncterem, Salamanca, 1910 k.

Fernando Navarro, Gyász Totanában (Murcia), 1905 k.

Collado, Az albacetei arénában elhunyt Enrique Pérez Ferrando torreádor, 1919. augusztus

A korabeli Spanyolország minden rendű és rangú népszerű figurája szükségét érezte, hogy képet hagyjon hátra holttestéről az utókor számára.

Baldomero, Granero torreádor holtteste a madridi aréna orvosi szobájában, 1922. május 7.

Névtelen fotográfus, El Pernales (jobbra) és El Niño del Arahal banditák holttestei közszemlére téve, miután a csendőrség végzett velük, Villaverde de Guadalimar, 1907. október 6.

A spanyol polgárháborúról 1936-tól kezdve széles körben tudósító külföldi, majd nem sokkal később spanyol fotográfusok is olyan hihetetlen mennyiségű dokumentációt hoztak létre, amelyet máig sem tekintettünk át a maga teljességében. Már 1936 augusztusában megjelent az első képriport a háborúról a Lucien Vogel által szerkesztett Vu folyóiratban. E dokumentálás egyik legkiemelkedőbb figurája a katalán Agustí Centelles volt, akinek képeit a megörökítettekhez való közelség és a velük való azonosulás esztétikája folytán a kortársak is a legtöbbre becsülték. És ezekről a képekről nyilvánvalóan nem hiányzott a holttestek ábrázolásának régi spanyol hagyománya sem.

Agustí Centelles, Lérida bombázása, 1937. november 2.

Agustí Centelles, Gyerekek felnőttet játszanak, Barcelona, 1936. Ez a barcelonai külvárosban készült
kép mintha a Juan Marsé Si te dicen que caí (Ha megtudod, hogy elestem, 1973) c.
lenyűgöző regényében az egyes szereplők által előadott kegyetlen
történetek („aventis”) illusztrációja volna

Javier Bauluz, Bevándorló holtteste Zahara de los Atunes (Cádiz) strandján, 2000. Manapság a spanyolok
már nem ölik egymást, mint tették évszázadokon át, de ennek ellenére nem hiányoznak
az alkalmak a holttestek közszemlére tételére: az Afrika felé nyitott spanyol
tengerpart sokat mesélhetne erről. A napernyő alatt üldögélő pár
tekintete külön tanulmányt érdemel.

5 megjegyzés:

Rafael Balázs írta...

Talán az eddigi legdöbbenetesebb „régészeti lelet” Studiolum honlapján. A cigányfúk temetésén egy felfoghatatlan Pieta-szituáció, az utolsó, amely, emlékszem, bejárta a világsajtót... Fantasztikus világ - kegyetlenül őszinte.
rb

Petrus Augustinus írta...

Mad Monarchist kollega gyűjtött össze rengeteg képet az elhúnyt királyiakról, gyönyörűek azok is. Royals at Eternal Rest.

marguerite írta...

arra gondolok, hogy a tartalmilag hasonló képek mögött milyen teljesen más megközelítés van. A szeretteik körében lefényképezett halottak beállított képeinek a tisztelethez és a szeretethez van köze, viszont a halott banditák fényképezése inkább a megölt ellenség városfalra szögezésének a brutális gesztusával rokon.
De a legiszonyúbb a közöny, az utolsó képen, pedig ott a halott csak egy apró távoli elem.

Tamas Deak írta...

Zseniális poszthoz egy zseniális vers ...

Mécs László : ÉLŐKET NÉZEK !

Egy nõ jött hozzám. Arca döbbent,
nézése bágyadt, szíve fészek,
melybõl minden öröm kiröppent.
"Mi baja van?" "Meghalt a férjem !"
- Három napig halottat nézett.

Három napig s így változott át !
Mivé lesznek, kik életükben
mindég, mindég halottat néznek :
halott fákon holt õszi kottát ;
holt kaptárt, melyben csöppje méznek,

holt szívet, melyben csöppnyi jóság
meg nem terem : halott szerelmet ;
halott álmok halott hajósát :
saját magát ; halott hitet, mely
jótettek nélkül száraz csermely ;

malaszttalan (mert bûnös) lelkét,
ezt a parfõmös tetszhalottat,
melybõl minden tavaszt kiloptak
telhetetlen s parázna vágyak ;
halott hazát ; holt virágágyat.

En megtartom Jézus tanácsát :
A holtakat hagyd, hadd temessék
a holtakat !" S hogy a vidámság
ritmusában törés ne essék,
én most már csak élõket nézek :

holt apám élõ, fényes arcát
az égben, így a bennem élõ,
a megdicsõült Magyarország
nagy térképét; a hősök, szentek
szép sürgönyét, mit rámüzentek ;

a Kegyelem nagy májusát, mely
a bűnbánatban újra éled
bennem, ha ront sátáni gazság ;
és Jézust nézem, ki Igazság
és Út és Élet, Élet, Élet !

Studiolum írta...

Mécs: Nagyon szép gondolat, egy kicsit kevésbé szikáran megírva, mint lehetett volna, de ez inkább korstílus, s még nem bántó.

Marguerite: Igen, nagyon éles szemmel szúrod ki, amin én is haboztam, hogy a halott banditák közszemlére tétele voltaképpen egy teljesen más képi hagyományba illeszkedik, amelyik ráadásul világszerte elterjedt, és nemcsak sajátosan Spanyolországra jellemző, mint a ravatalfotók. Végül is azért tettem be, amiért a bonctermeket is, párhuzamként ahhoz, hogy „így fotózták a halottakat a századfordulós Spanyolországban”.