Összevarrt istenek

Max von Oppenheim tell halafi expedíciós sátrában, 1929

Max von Oppenheim báró (1860-1946) elsősorban diplomata volt és titkos ügynök, nőcsábász és bonviván, keleti utazó, amatőr régész és etnográfus, és csak utolsósorban fényképész. Mégis itt a helye a Kelet fotográfusai között, hiszen a részben általa, részben az őt kísérő fényképészek által készített tizenháromezer fotó a századforduló és a két világháború közötti Közel-Kelet egyedülálló dokumentációja.

A tell halafi expedíció fényképeinek helyszíni előhívása, 1911

Az apai ágon katolizált zsidó bankárcsaládból, anyai ágon protestáns porosz patríciuscsaládból származó Oppenheim 1886-ban utazta be Marokkót, ahol teljesen a Kelet hatása alá került. Apja kívánságára visszament még letenni jogi vizsgáit, de 1892-ben Kairóba költözött. Folyékonyan megtanult arabul, és szoros viszonyt alakított ki a beduin törzsekkel, akik között hosszan élt, és akikről ő írta az első alapvető történeti munkát. II. Vilmos császár, akinek keleti politikai terveihez égető szüksége volt helyismerettel rendelkező diplomatákra, felvette őt a kairói német konzulátushoz, amelynek 14 éven át alkalmazásában állt.

Max von Oppenheim (balról a második) a kairói német konzulátuson, 1906. november 29.

Oppenheim, aki felismerte a szent háború jelentőségét, nagy diplomáciai erőfeszítéssel próbálta rávenni a beduin törzseket az angol és francia megszállók elleni dzsihádra a németek oldalán, amelynek érdekében 1914-től El Dzsihad címmel arab nyelvű lapot is kiadott, de még azelőtt a Közel-Keletet beutazva személyesen is igyekezett meggyőzni a nomád törzsfőket. Egy évtized alatt kétezer kilométert járt be Mezopotámiában és Szíriában, a legtöbb helyen az első fehér emberként. Legnagyobb ellenfele egy másik régész, személyes ismerőse, a szintén kiváló arabista Thomas Edward Lawrence volt, akinek Arábiai Lawrence néven végül sikerült az arabokat az angolok oldalára állítania.

Max von Oppenheim, „El Baron” Ibrahim pasa sátrában, 1899

Oppenheim mezopotámiai utazásai során, egészen pontosan 1899-ben Viranşehirben, a török szolgálatban álló kurd nomád csapatok feje, Ibrahim pasa sátrában hallott először arról, hogy Ras el-Ain cserkesz falu közelében titokzatos kövek rejtőznek a föld alatt. Helyi kincskeresők megpróbálták kiásni őket, de kolerajárvány tört a falura, amit a megbolygatott halottak bosszújának tartottak, és nem folytatták tovább a kutatást, sőt az odaérkező Oppenheimnak sem mutatták meg a helyet.


A német régészet érdeklődése a Közel-Kelet iránt éppen ekkortájt, II. Vilmos császár 1898-as keleti utazása után élénkült meg. 1899-ben kezdődtek meg török engedéllyel a Deutsche Orient-Gesellschaft első ásatásai Babilon területén, míg Felix von Luschan Délnyugat-Törökországban tárt fel jelentős későhettita-arám lelőhelyeket. Az államilag támogatott ásatások célja egyfelől a német jelenlét hangsúlyozása volt a Közel-Keleten, másfelől pedig így kívánták látványos anyaggal megtölteni a Berlinben nemrég emelt reprezentatív porosz királyi múzeumokat.


Oppenheimnak csak 1911-re sikerült megtudnia, hogy a kövek a Tell Halaf * alatt rejtőznek. Jól felszerelt expedícióval, 1000 tevével, 500 beduin munkással, szakképzett régészekkel, orvossal, szakáccsal, fotográfussal, huszonegy tonnányi felszereléssel, vagonokkal és nyolszáz méternyi lerakható-felszedhető vasúti sínnel indult felkutatásukra.




A három éven át tartó ásatások jelentős eredménnyel jártak. Tell Halaf alatt a Bibliában is említett arám Guzana * városára bukkantak, amely a Kr. e. 1000. év táján, a környező nagyhatalmak hanyatlásának idején élte virágkorát. Feltárták a város masszív fellegvárát és monumentális szobrait: kőszfinxeket, oroszlánokat, uralkodóportrékat.




Az ásatásoknak az első világháború kitörése vetett véget. Oppenheim csak 1927-ben tudott újra az akkor már francia mandátummá lett Szíriába utazni. Itt német állampolgársága ellenére igazi diplomataként képes volt meggyőzni a francia hivatalnokokat, hogy engedélyezzék a leletek Berlinbe szállítását. Ekkorra már csak a kövek maradtak a helyszínen, a kiásott arany ékszereknek lába kelt. Matthias Schulz értesülései szerint, aki a Spiegelben foglalta össze a történetet, ezek ismeretlen úton Isztambulba kerültek, ahol állítólag ma is vannak, de amikor a most januárban megnyílt Tell Halaf-kiállítás kurátorai kölcsön akarták kérni őket, a török hivatalnokok kitérő választ adtak. A sok tonnás kőszobrokat viszont sikerült vasúton Aleppóba szállítani, ahonnét hajón utaztak tovább Berlinbe. Itt újabb megpróbáltatás várt rájuk: a porosz királyi múzeum igazgatója személyes féltékenységből nem engedte be őket a múzeumba. Oppenheim ezért Berlin Charlottenburg kerületében megvásárolt egy használaton kívüli gyárat, ahol megnyitotta a Tell Halaf múzeumot.

„Ez az én gyönyörű Vénuszom”, mondta Oppenheim Agatha Christie-nek,
akit személyesen vezetett végig a kiállításon

A 30-as évek közepétől, a nürnbergi törvények bevezetésétől kezdve Oppenheim „első fokú félzsidónak” számított, de számos politikai és üzleti kapcsolata mindvégig védelmet biztosított számára. Sőt 1939-ben, 78 évesen még egyszer utoljára elutazott Szíriába, hivatalosan azért, hogy befejező ásatásokat folytasson a terepen. Az utazás valódi célját azonban kérdésessé teszi, hogy költségeit személyesen Göring fedezte. A szobrokat ugyanakkor egy náci vezetők előtt tartott beszédében szemrebbenés nélkül az árja kultúrának tulajdonította, s így nemhogy nem sajátították ki a gyűjteményt, de még állami támogatást is kapott fenntartásához.


Pedig talán jobb lett volna, ha kisajátítják, mert akkor a többi állami gyűjteménnyel együtt védelembe helyezték volna a bombázások megkezdésekor. Így azonban 1943-ban az épület bombatalálatot kapott, és a szobrok – mint később összeszámolták – huszonhétezer darabra törtek. Majdnem hatvan éven át törmelékként hevertek a múzeum raktárában.



Tíz éve, 2001 októberében kezdődött meg a szobrok helyreállítása, amelyet a Pergamon Múzeum „a valaha volt legnagyobb restaurátori projektnek” nevez. A restaurátorok a 600 négyzetméteres teremben kiterített törmelékekből tíz éven át naponta válogatták az összeillőnek tűnő darabokat. A hiányzó részeket gipsszel pótolták.







Az idáig helyreállított 30 monumentális kőszobor január végétől augusztusig látható a Pergamon Múzeum különkiállításán. Ezt követően valószínűleg európai körútra indulnak. Addig még, ha tehetjük, mi is meglátogatjuk, hogy első kézből is tudósítsunk róluk.











A kiállítással egyidőben Oppenheim több mint hatvan kiadott fotóalbumát is kiállítják Berlinben május 15-ig a Museum für Fotografie-ban. Erről a kiállításról is írunk majd. De addig is az összes album valamennyi képe megtekinthető az Arachne képbankban. Sajnos a nem előfizetők számára csak ilyen kis méretben, amilyenben az alábbi válogatást összeállítottuk belőlük.