Vlagyimir Asztafjev, főhadnagy

„Emeltetett a szingapúri
orosz cári konzulátus
gondoskodásából”

A szingapúri Government Hill már régóta megszüntetett egykori Keresztény Temetője – a mai Fort Canning Park – egyik sarkában még mindig ott áll néhány síremlék, noha túl rendezetten ahhoz, hogy elhiggyük, eredetileg is itt állították fel őket. Stílusuk ódon és borongós, ahogy illik is viktoriánus korukhoz, s többnyire repedezettek, szürkére mosta őket az eső, s hangyák és trópusi gombák fészkelnek bennük. Egyet kivéve.


Vlagyimir Asztafjev főhadnagy síremléke, amely egyszerű fehér márvány keresztjével és arany betűivel azonnal magára vonja a figyelmet, ma is a gondozás jeleit mutatja. Talapzatára csak nemrégen helyezhették a koszorút az orosz zászlóval. A finoman, elegánsan vésett betűket jól olvashatóvá teszi a friss aranyozás. De sehol egy felirat vagy akár csak egy kis tábla, amelyből megtudhatnánk, ki volt Asztafjev főhadnagy, és miért kellett ilyen távol meghalnia hazájától.

Ki volt a cári orosz flottának ez a főhadnagya, aki 1890-ben, harminc éves korában, élete és pályafutása virágjában hunyt el Szingapúrban?


Figyeljünk fel a halál évére: 1890. A régi Keresztény Temető, amelyet 1834-ben szentelt fel Kalkutta ötödik püspöke, gyorsan megtelt, és 1865-től kezdve már nem fogadott be újabb halottakat. És valóban, a levéltári források szerint Asztafjev főhadnagyot nem is itt, hanem a közeli Bukit Timah keresztény temetőjébe helyezték örök nyugalomra. Idővel az is megtelt, lezárták, majd évtizedek múlva földjét az élők maguknak követelték, s ekkor szállították át néhány jelesebb síremlékét a Fort Canning Parkba. Az Asztafjev-síremlék is közöttük volt.

Vlagyimir Asztafjev feltehetőleg navigációs tiszt volt, mert a talapzat hátulján az áll: „поручик корпуса флотских штурманов”, „a tengeri navigátorok alakulatának főhadnagya”. A talapzat egyik oldalára az „Erected by the Care of the Imperial Russian Consulate at Singapore” (Emeltetett a szingapúri orosz cári követség gondoskodásából) feliratot vésték, míg a negyedik oldal üresen maradt. A nevet ebben az angol formában nem találjuk az interneten, de az orosz formára rákeresve elkezd kirajzolódni a kép. A Вокруг Света („A világ körül”) ismeretterjesztő folyóirat 1975 novemberi számából megtudjuk, hogy a Straits Times 1890. október 24-i kiadásának tudósítása szerint Vlagyimir Asztafjev főhadnagy temetése teljes tengerészeti tiszteletadással történt. „A koporsót az orosz zászlóval takarták le, s a szertartáson jelen volt az orosz konzul, a „Porpoise” brit cirkáló legénysége, az 58. brit gyalogezred tisztjei és zenekara, valamint a hadsereg és a tengerészet más tisztjei”.


Alig néhány adat maradt fenn az orosz navigációs tisztről, akit Szingapúrban ért el a végzet. A Navigátorok Alakulata 1885-ös megszüntetéséig önálló képzési és szolgálati egységet alkotott az orosz haditengerészeten belül, s Asztafjev főhadnagy valószínűleg az egyik utolsó olyan évfolyam tagja volt, akit még a régi struktúrában képeztek ki. A „Nahimov admirális” orosz cirkálóra osztották be, amely ekkor azt a parancsot kapta, hogy csatlakozzék egy három hajóból, az „Azov Emléke”, „Vlagyimir Monomah” és „Kornyilov admirális” fregattokból álló hajórajhoz. Ez az orosz trónörökös, a későbbi II. Miklós utolsó orosz cár személyes flottája volt, aki néhány rokonával együtt úton volt Egyiptomon át Japánba. Valószínű, hogy a „Nahimov admirálisnak” az utazás védelmének és tekintélyének növelésére kellett csatlakoznia az illusztris konvojhoz. Asztafjev főhadnagy azonban még azelőtt Dengue-lázat kapott az úton, mielőtt elérhette volna szolgálati helyét. Szingapúrban kórházba került, és ott hunyt el két hónap múlva, 1890. október 23-án.

A moszkvai levéltárakban, mint a Вокруг Света közli, fennmaradt a levélváltás Novgorodban élő özvegye és a szingapúri konzul között. Artyemij Markovics Vivodcev konzul, akit csak nem sokkal korábban helyeztek át Hamburgból Szingapúrba, részletesen leírja az özvegy számára férje életének utolsó napjait és a hófehér karrarai márványból készült keresztet, amelyet a flotta gyűjtéséből emeltek számára.

Ez az a kereszt, amelyet ma is látunk, s amely éppolyan frissen ragyog, mint több mint egy évszázaddal ezelőtt, felállítása idején. Ezt a róla szóló rövid bejegyzést Asztafjev főhadnagy és özvegye emlékének ajánljuk. A trópusi Dengue-láz szörnyű betegség volt, és máig is az maradt.