A Wang folyó versei: A felszín alatt

Épp egy éve, hogy Víctor Infantes újévre megajándékozott bennünket az egykori Guasp nyomda által kiadott Libajátékkal. Ennek évfordulóján ma egy Prérifarkasjátékkal kedveskedünk olvasóinknak.

Mindjárt felfigyeltünk rá, hogy a prérifarkas azt a hagyományos ikonográfiai pózt követve fordítja fejét futás közben száznyolcvan fokban visszafelé, amelyről először a „Canis reversus. On the iconology of the running dog” című cikkben írtunk, majd a „Vulpecula reversa” bejegyzésben és „A képek hatalma” sorozatban más állatokra is kiterjesztettünk. Ezek biodiverzitását gyarapítja most a prérifarkas is. De ne lepődjünk meg rajta, hogy a hagyományos ikonográfiai motívumot egy ilyen populáris játékon látjuk viszont, hiszen a tábla a nagy mexikói illusztrátor, José Guadalupe Posada munkája (aki néhány kiváló libajáték-táblát is rajzolt).

Sőt már az iménti játéktáblára is Posada grafikáinak áttekintésekor bukkantunk rá, amelyekről meglepetéssel láttuk, milyen szoros kapcsolatban állnak a Casasola-fivérek nemrégen bemutatott archív fotóival. Mindkettő bonyolult, ellentmondásokkal teli világot tár elénk, a Porfirio Díaztól a forradalomig terjedő Mexikó világát.

„Eleuterio Martínez megöli nővérét”. Cinkográfia

Igaz, hogy míg a Casasola-fivérek fotói – amennyiben ez egyáltalán lehetséges – kívülállóként és a beavatkozás minden szándéka nélkül ábrázolták ezt a forrongásban lévő világot, addig José Guadalupe Posada kritikai, olykor

szarkasztikus nézőpontból teszi ezt. De ezek a rajzos krónikák legalább akkora hűséggel számolnak be a tényekről, mint azok a fotók. Talán csak a közönség más, amelynek szánták őket. Egyik kritikusuk ténylegesen „a szegények zsurnalisztikájának” nevezte őket.

José Guadalupe Posada a mindennapok illusztrátora is volt, és számos munkája a mexikói hétköznapokról ad részletes képes beszámolót: „A konyhákban kötényes asszonyok tettek-vettek, ebédet készítve, a téglatűzhelyen parázsló szén fölött fazekak és agyagedények árasztottak ínycsiklandó illatokat, egy fiatalasszony a fűszereket őrölte, míg a szakácsnő a pulykát tisztította, s a háttérben felsejlett a pulqués hordócska és kancsó…” („Posada, profesional de la imagen”, in: Posada. El grabador mexicano, Sevilla: RM, 2006, 89.) Hasonló jelenetek láthatók sok munkájának hátterében, különösen meseillusztrációin (amelyek nagyban emlékeztetnek Saturnino Calleja kortárs spanyol meseillusztrációira).

José Guadalupe Posada annak a sajtónak volt szerény munkása, amely a Porfirio Diaz uralma – a „porfiriátus” – jelentette kezdődő fellendülés és politikai instabilitás éveiben indult virágzásnak Mexikóban. De ennél sokkal több volt ő: az a nagy 19. század végi grafikus, minden kiemelkedő 20. század eleji mexikói művész mestere, aki olyan erőteljes esztétikát teremtett meg, amely mindmáig meghatározza Mexikó vizuális világát. Halála napjáig, 1913. január 20-ig dolgozott, teljes szegénységben.

A korabeli rajzolók mindenekelőtt a francia művészetből merítették előképeiket. Posada a mexikói hagyomány felé fordult, s annak elemeit alkalmazta tömegesen, a prekolumbiai utalásoktól a kocsmák és pulqueríák hirdetéseiig. A 19. század végi művészek soha nem gondolták volna, hogy erre a „hulladékra” alapozzák a jövő művészetét. A forradalmi Mexikónak azonban hirtelen nagy szüksége lett egy olyan művészetre, amelynek révén fel tudta mutatni új önazonosságát, és bizonyos mértékben igazolhatta a határok lezárását és a korábbi művészetet jellemző kozmopolitizmus végét. Ehhez kéznél volt José Guadalupe Posada termékeny munkássága. Az ezen alapuló összetéveszthetetlen esztétika és művészet ma már olybá tűnik számunkra, mintha örök időktől fogva a mexikói lélek lényegéből fakadna

„A gyilkos Chalequero”. Cinkográfia

Rajzai többnyire vérfagyasztó eseményekről szóló szenzációhajhász beszámolók illusztrációi, amelyek igazán rászolgáltak, hogy antológiában adják ki őket. Olvasói körében különösen nagy népszerűségnek örvendtek a nők meggyilkolását ábrázoló jelenetek, s igen sokatmondó az iménti Gaceta callejera alkalmi újság fejléce: „E kiadvány publikálására akkor kerül sor, amikor a szenzációs események azt megkövetelik.”

A Casasola-fivérek sajtófényképei bizonyos értelemben Posada munkássága, s ezzel együtt egy évszázados hagyomány végére tettek pontot. Ugyanakkor maga Posada eléggé nyitott volt ahhoz, hogy a sajtófotót is felhasználja saját ábrázolásainak céljaira.

Érdemes összevetni ezeket a rajzokat azokkal a fényképekkel, amelyek éppen ezekben az években foglalják el teljes mértékben az újságok illusztrálásra szánt felületeit. Például a fenti hadijeleneteket a forradalom főszereplőinek ábrázolásaival, vagy az alábbi markotányosnőt és kísérőit, akik itt már állandó vonásokkal jellemzett, bevett típusokként jelennek meg.

Kétségtelen, hogy egyéb folyamatosságok is kimutathatóak a forradalmi idők és a mai Mexikó világa között. A corridók vagy románcok, amelyeknek akkora sikere volt a forradalom éveiben – például a Tigre de Santa Julia vagy Valentín Mancera hőstetteiről szóló, éppen Posada által illusztrált ponyvadalok, valamint az általuk teremtett népszerű hősök és antihősök – nyilvánvaló elődei a mai narcocorridóknak, amelyekről hamarosan írni fogunk.

Posada hamarosan a polgári sajtó kényelmét feladva és Antonio Vanegas Arroyo kiadójával társulva teljes mértékben a népszerű, utcai, sőt ponyvairodalom illusztrálásának szentelte magát. Figyeljük meg azonban, mennyire a művelt hagyományban gyökereznek ezek a képek.

A hét főbűnnek az „irigy gazdagot” gyötrő sárkányait érdemes összevetni a kardokkal, amelyek ugyanezt a szerepet játsszák a jezsuita Sebastián Izquierdo 17. századi purgatóriumában

„A zsidó. Modern daloskönyv az 189…-os évre, 1. szám” Cinkográfia

„A gőzmozdony. Modern daloskönyv az 1895-ös évre, 27. szám.” Cinkográfia

Cobos atya almanachja, 1905

Ez nem azt jelenti, hogy Posada teljes mértékben a forradalmi elvek hívévé szegődött volna. Valódi ideológiai és vallási álláspontját máig homály fedi. Rajzai között gyakoriak például a vallási témák, de annak a sajátos mexikói vallásosságnak a szellemében, amely a mélyen gyökerező antiklerikalizmust ötvözi az ősi indián hiedelmekkel. A fórumok, amelyeken publikált, még ha „a munkásosztály támogatóinak” nyilvánították is magukat, sok tekintetben konzervatívok voltak, és minden komoly politikai szempont mellőzésével a szenzációra és a karikatúrára helyezték a hangsúlyt. Mégis ezeken kristályosodott ki sajátos, tömör és kifejezésteli stílusa, amelyet a konkrét időtől és helytől független irónia és keserűség jellemez. Egyaránt felhasználta a hagyományos Mexikó motívumait, az újhispán népi sajtó stílusát (amelyet nemrég mutatott be egy gazdag mexikóvárosi kiállítás: La estampa popular novohispana, Museo Nacional de la Estampa), és a 19. századi új Mexikó jellegzetes elemeit.

„A negyvenegy moricones [homokos] bálja”. Cinkográfia. Jól látható, hogyan alakul át a mexikói társadalom az alig leplezett csontvázak együttesévé

Minden figurája közül a legkülönösebbek ezek a csontvázak. Koponyák és csontvázak és még több koponya és még több csontváz – ez José Guadalupe Posada képi világának egyik legsajátosabb jellemzője, még ha valójában a csontváz-ábrázolások nem is érik el teljes munkásságának két százalékát. Ebben a tekintetben a megelőző ötszáz év irodalmi és grafikai hagyományának utolsó nagy képviselője. „Posada metszetein végeérhetetlen sorokban vonulnak fel a különféle figurák, a leggroteszkebbektől a legmeghittebbekig: természeti jelenségek, részegek, vízhordók és egyéb utcai árusok, markotányosnők, piaci kofák, indiánok, Xochimilco és Santa Anita fuvarosai, politikusok, banditák, cirkuszosok és kötéltáncosok, lovas parasztok, rendőrök és katonák. Mindezeket olykor csontvázzá alakítja át, s képei ilyenkor végtelen haláltáncokká válnak.” (Montserrat Galí Boadella, „José Guadalupe Posada. Tradición y modernidad en imágenes”, in Posada. El grabador mexicano, Sevilla: RM, 2006, 55). A haláltáncok ábrázolásai mellett előképének tekinthetjük Fray Joaquín Bolaños La portentosa vida de la muerte című híres könyvét is, amelyet a Licenciado Don Joseph de Jáuregui nyomda adott ki 1792-ben. Posada ezekkel a csontvázakkal a mexikói hagyománynak egy újabb kevéssé ismert és megvetett elemét emelte előtérbe, egy csapásra megteremtve azt az esztétikát, amelyet ma egyedülállóan mexikóinak tartunk.