Köszönöm

Tarnów. Bem apó sírja ég és föld között. A lengyel-magyar barátság múzeuma. Régi kereskedőváros Krakkó és Lwów között, majd a galíciai vasút első megállója: reneszánsz főtér gazdag kereskedőházakkal, a városfal mentén egybefüggő szecessziós palotasor. Nagy zsidó múlt, gazdag történelem, jeles családok, magyar kapcsolatok, máig álló zsinagógák, paloták, temetők. Pompás fotóalbum a régi Tarnówról, kétszázötven ritkán látható képpel főként magángyűjteményekből, lengyel és angol kísérőszöveggel. Elolvastam, beszkenneltem, amit kellett, odaajándékoznám a budapesti Szabó Ervin Könyvtárnak, hogy más is hozzájusson.

A kislány forgatja a kezében, mint a határőr Majakovszkij vörösbőrű útlevelét. „Beviszem, megkérdezem.” Kisvártatva visszajön. „Azt mondják, vigye a lengyel intézetbe, itt nálunk nem olvasnak ezen a nyelven.” „De hát ez egy fotóalbum, egy város története, fontos, ritka képekkel. Meg hát nézze meg, minden oldalon ott van mellette az angol szöveg is.” „Ja tényleg.” Kínlódik. „Hagyja itt, nincs bent most a főnöknőm, megkérdezem, kell-e.” „De nem dobják ki? Mert akkor inkább adja vissza, van hová ajándékoznom.” „Nem, nem, ki azért nem dobjuk.” „Köszönöm.”


Szilézia. Goethe Árkádiája, a 19. századi Berlin kulturális hátországa – „jeder zweite Berliner stammt aus Schlesien” –, a háború utáni Németország elveszített Erdélye. Breslau/Wrocław, az eltűnt és a sosem volt város. A hosszú hallgatás után a 90-es években meginduló német nyelvű Szilézia-irodalmat Hans-Dieter Rutsch most megjelent könyve foglalja össze, áttekintést adva a német Szilézia-recepcióról a német romantikától az ezredfordulóig. Mindjárt megjelenéskor megveszem, elolvasom, kijegyzetelem, és továbbadnám.

A berlini Staatliche Bibliothek kölcsönzőpultjánál hálásan köszönik a könyvet, látszik, hogy igazán örülnek neki. Néhány hét múlva pedig levelet küldenek a könyvtár beszerzési osztályáról.