Punei találkozások

A hűvös januári éjszakák kedveznek az alvásnak, s napkeltekor, a szálloda neszkaféjától és margarinos pirítósától új energiával feltöltve készen állok rá, hogy ismét belevessem magam Pune utcáinak forgatagába. Ma reggel a 8. századi Pataleshwar Caves templomot keresem fel a peth-ektől északra, a Mutha folyó másik oldalán. A negyeden keresztülvágva jó darabig tétovázom, vajon jó helyen járok-e egy ilyen tiszteletreméltó épületet keresve. Vasbeton toronyházak és építkezési területek között járok, s nyüzsgő forgalom lepi el a soksávos utat, amelynek veszélyes szélén haladok.

A sarkon befordulva árnyas parkba érek, s mindjárt nagyobb lesz a csönd, mintha a fák sűrű ernyője árnyékolná le a külvilág hangjait. A bejárat után néhány lépésnyire zömök kő struktúra áll egy liget közepén, egyetlen szürke sziklából kifaragva. Minden dísz nélküli pilléreken kő tető emelkedik egy virágokkal frissen díszített kőbika fölött. A bika kicsinek és szerénynek tűnik a körülötte lévő masszív kőanyaghoz képest. A kis kápolna mögött egy Sívának szentelt, ugyancsak sziklából kifaragott templom áll, olajlámpásokkal és egy-két homályos fényű villanykörtével megvilágított sötét kamra, amelyet a füstölő szúrós szaga hat át. Működő templom, folyamatosan ki-be áramló emberek sokaságával.

Közöttük egy szakállas európaival találkozom, aki felismeri bennem a nem-bennszülöttet, és beszélgetésbe kezd. Angolja nyelvtanilag kifogástalan, de vaskos akcentussal szól. Román, Máramarosból, most Kanadában él. Elmondja a tudnivalókat a helyről. Együtt rángatjuk meg a harangot („hangosabban”, mondja, „hogy az istenek meghallják!”), aztán háromszor körüljárjuk a szentélyt. „Most imádkozz”, utasít, és én udvariasságból lehajtom a fejem.

Az udvaron fiatal hindu nő köszönt kitűnő angolsággal. „Robotikát tanulok az itteni mérnöki főiskolán”, mondja. Aztán megkérdezi: „Mennyi a havi megélhetés Kaliforniában?” Azt válaszolom, nem tudom, de bizonyára nem kevés.