A Wang folyó versei: A liébanai völgyben

„A cantaberek közül nem ejtettek sok foglyot, mert amikor szabadságuk elvesztése
fenyegette őket, nem akartak többé élni, hanem inkább lángba borították városaikat;
némelyek elmetszették torkukat, mások a lángok közé vetették magukat, ismét mások
mindenki szeme láttára mérget ittak, úgyhogy legnagyobb és legharcosabb részük itt veszett.”
(Dio Cassius, Historia romana, 54.5.1)

Nem, ez nem Berlin a szövetségesek bombázásakor, ez Potes városka a liébanai völgy szívében, Cantabriában, 1937-ben, egy évvel a polgárháború kezdete után. Amikor a francoista hadsereg 1937. szeptember 2-én bevonult Potesbe, a szinte teljes pusztulás látványa fogadta őket. A hivatalos álláspont szerint az előző éjszaka a republikánusok, akik addig feltartóztatták az ostromlókat, kivonulásuk előtt felgyújtották a várost. Ezt tartalmazza a 6. Navarrai Brigád által a bevonulás után összeállított jelentés.

„Potes település kétharmada elpusztult és lángok martalékává vált, amelyek még mindig dühöngtek, amikor a településre bevonultunk. Az ellenségtől két élelmiszerraktárat foglaltunk el, három könnyű kocsit és egy kamiont, egy dinamitraktárat, nyolcezer kilogramm lisztet és egy optikai berendezést.” (S.H.M. –Legajo 458 – Carpeta 14).

Valójában soha nem sikerült kideríteni, kit terhel a felelősség Potes felgyújtásáért, s jellemző, hogy az elmúlt nyolcvan évben senki nem tett kísérletet az igazság kiderítésére, ahogy a spanyol polgárháború sok ezer hasonló eseményére sem. Mindenképpen különös, hogy az ostromlottak felgyújtják a várost, miközben raktáraikat érintetlenül az ostromlóknak hagyják. Vádlottak viszont többen is voltak. Néhány hónappal később, 1937 végén Eugenio Ortega Ruiz huszonhárom éves tanító és a helyi republikánus milicia egyik vezetője, mielőtt sok más között őt is kivégezték volna ezzel a váddal, védekezésül egy jegyzőkönyvet mutatott be, amely szerint még ők maguk tartóztatták le a potesi gyújtogatókat. A védekezés nem használt. Úgy tűnik, a tűzvész jó alkalmat szolgáltatott a helyi ellenzékkel való leszámolásra.

1937. augusztus 30. és szeptember 4. között a Potes füstölgő romjait elfoglaló csapatok negyven helyi lakost végeztek ki a temető falánál. A megtorlás a liébanai völgy valamennyi faluján végigvonult, éppolyan önkényes módon, ahogy az egész korabeli Spanyolországban történt.

Így nézett ki az 1937-es tűzvész előtt a piactér melletti, s a hídon túl a városka felső részére vezető utca.

Vagy ezen a téren, vagy a folyó másik oldalán, a templommal szemben volt 1291-től, IV. Sancho uralkodásától kezdve a piactér. IV. Sancho király rendelete kötelezte mindazokat, akik részt akartak venni az állatvásáron, hogy hagyják fegyvereiket a fogadóban. A fenti fotó a Torre del Infantadóról készült.

Ma minden hétfő piacnap. Nem állatvásár, csak zöldségpiac, ahol mézet lehet kapni, az alivai „quesucos”-t, zöld borókaágon füstölt kecskesajtot, hatalmas barna hagymát, kisszemű borsót, és törkölypálinkát, amelyek mind a liébanai völgy falvainak jellegzetes termékei. De ezenkívül évente hat állatvásárt is tartanak Potesben. A legfontosabb a Péter-napi vásár, június 29-én. Ezt még I. János király rendelte el 1379-ben.

Potes pusztulása előtt ez volt a „vajárusok árkádja” a Plaza de Santanderen, ahol hétfőnként a környező falvak parasztasszonyai vajat árultak. A tűzvész pusztította el azt a hatalmas ciprust is, amely ezen a képen félig eltakarja a Torre del Infantadót.

Átkelés az Új Hídon az 1950-es években. A városkának ez a része eddigre már újjáépült az „Elpusztított Régiók Helyreállítása” program keretében, amely sok tekintetben a pusztítás betetőzését jelentette. Ezen a vidéken még ma is sokan járnak olyan, nyírfából faragott facipőben, amilyet a képen látunk.

A hófüggöny borította torony Potes legjellegzetesebb épülete, a Torre del Infantado, amelyet a 15. században emelt don Íñigo López de Mendoza, Santillana márkija, akinek családja ekkoriban a völgyet birtokolta, s a települést Liébana központjává tette. A toronyban ma a híres Liébanai Beatusról rendezett kiállítás látható.

Eusebio Bustamante archív fotói

Számos ókori történész és geográfus, Strabón, Silius Italicus, Florus, sőt Horatius is megemlékezik a cantaberek legendás bátorságáról és vadságáról, például hogy győzelmi himnuszokat énekeltek, mialatt a rómaiak keresztre feszítették őket. A Kr. e. 1. sz. utolsó negyedében magának Augustus császárnak kellett ide személyesen hadjáratot vezetnie a hódítás betetőzésére, s hogy szokatlanul nagy számú – ötvenezer – telepessel megkezdje Cantabria romanizálását, amely végül soha nem lett teljes. A krónikások szerint Augustusnak ezer nehézséget kellett legyőznie a járhatatlan utaktól a betegségeken át eladdig, hogy egy éjszakai előrenyomulás után villámcsapás érte, amely az előtte haladó rabszolgát meg is ölte. Kétségtelen, hogy a cantabriaiak közmondásos keménysége jó szövetségesre talált Európa csúcsainak védőfalaiban és sűrű erdőiben.