A fasiszta elefánt


Aki tegnap délelőtt a Múzeum utcán haladva kiért a Kiskörútra, különös élményben lehetett része. A Nemzeti Múzeum klasszicista épülete és a Kálvin Center modern üvegmammutja közötti elviselhetetlen stílus- és minőségbeli feszültségtől a téridő megrepedt, s az örvény egy indiai elefántot vetett a felszínre teljes díszben, hordszékkel és maharadzsával együtt.


A jelenség teljesen megszokott Budapesten, amelynek utcáit emberemlékezet óta időről időre váratlanul elefántok lepik el, hogy aztán ugyanolyan váratlanul tűnjenek el a semmiben. Bizonyság rá Friedmann Endre 1958-as fényképe, amelyen egész elefántcsorda vonul végig a Teréz, akkor Lenin körúton az Andrássy, akkor Népköztársaság, néhány hónappal korábban Magyar Ifjúság ill. Sztálin út felé: talán a sűrű névváltoztatás idézhette elő a téridő ingadozását.


Hogy az elefántok váratlan felbukkanása a városok utcáin a nagy politikai földmozgások velejárója, arra Oroszország huszadik századi történelme szolgál számos példával. Kezdve azzal az elefánttal, amely 1916 végén tűnt fel a cári rezidencián Carszkoje Szelóban, s rövid időn belül az itt őt etető II. Miklóssal és családjával együtt tűnt el onnét. De erről majd máskor: a pétervári elefántoknak megvan a maguk saját titkos történelme.



És befejezve azzal, amelyik Csernobilban tűnt fel a 80-as évek végén. Ebben az esetben azonban a szocialista valóság volt az, amelyik virtuálisabbnak bizonyult: a Szovjetunió tűnt el, s az elefánt maradt.



Ilyenformán természetes, hogy a 20. század harmadik, legmegrázóbb eseményét, a Nagy Honvédő Háborút is elefánt felbukkanása kísérte, amely, akárcsak a háború, Németországból jött.


A Punch névre hallgató elefánt a Zsukov marsall által Berlinben trófeaként zsákmányolt cirkusszal együtt érkezett Moszkvába. Itt a Vlagyimir Durov bohóc és idomár által 1912-ben alapított s máig működő híres Ugolok Durova állatszínházban kaptak szállást. Gondozója, Karl Stvora, aki ugyancsak hadizsákmányként érkezett a cirkusszal együtt, naponta megsétáltatta őt a közeli Szuvorov téren hol magában, hol a cirkuszi tevével együtt, a moszkvaiak nagy örömére.

A színházalapító Vlagyimir Leonyidovics Durov és malaca, 1910 k.


A megjelölt épület az Ugolok Durova állatszínház; balra fenn a hosszúkás tér a Szuvorov (1917 előtt Katalin) tér, északi oldala mentén a Katalin-kerttel, végpontjában a Szovjet Néphadsereg Színházának a képeken is látható jellegzetes ötágú csillag alaprajzú épületével. Kattintás a teljes térképhez



Krilov: Az elefánt és a mopszli (1809)

По улицам Слона водили,
         Как видно напоказ -
Известно, что Слоны в диковинку у нас -
    Так за Слоном толпы зевак ходили.
Отколе ни возьмись, навстречу Моська им.
Увидевши Слона, ну на него метаться,
       И лаять, и визжать, и рваться,
       Ну, так и лезет в драку с ним.
       “Соседка, перестань срамиться,-
Ей шавка говорит,- тебе ль с Слоном возиться?
Смотри, уж ты хрипишь, а он себе идет
                 Вперед
И лаю твоего совсем не примечает”.-
“Эх, эх! - ей Моська отвечает,-
Вот то-то мне и духу придает,
    Что я, совсем без драки,
Могу попасть в большие забияки.
Пускай же говорят собаки:
   “Ай, Моська! знать она сильна,
       Что лает на Слона!”
Elefántot vezettek az utcán,
          a nép hogy lássa,
az elefánt ritkaság minálunk tudvalevőleg
     hát tódult a nép az elefánt nyomába.
Egy mopszli is odakeveredett a tömegbe,
s az elefánt láttán egyből
       ugatni, nyíni kezdett veszettül,
       hogy még egy perc és nekimenne.
„Ugyan”, csitítja a spicc, „ilyen agyarakkal
       akarsz kikezdeni? hátrébb az agarakkal!
Hiszen majd megszakadsz, ő meg csak megy
                 előre,
meg sem hall egy hangot se belőle.”
„Hohó!” így a mopszli. „Inal a gyáva!
    mert jól érzi őméltósága
    hogy én harc nélkül, puszta ugatással
    is elbánok a magafajtával!”
Hadd mondják a kutyák mind áhítattal:
    „Ó, a mopszli! micsoda hős az ebadta!
       még az elefántot is megugatta!”




Dedushkin blogja egy kortárs visszaemlékezését is közli:

„Manapság már bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy valamikor az Ugolok Durován egy elefánt élt. Hadifogolynak tekintettük őt, mert Németországból hozták háborús jóvátétel fejében, s vele együtt hoztak egy németet is, hogy gondozza őt. Mi gyerekek, akiknek az apja elesett vagy nyomorékként jött haza, tizenöt évvel a háború befejezése után még szívből gyűlöltük a németeket. Számunkra „német” és „fasiszta” egyet jelentett, s az elefánton és ápolóján töltöttük ki bosszúnkat. Átmásztunk egy lyukon a kerítésen (az összes kerítés minden lyuka a miénk volt), és kövekkel dobáltuk az elefántot és a gondozóját. Az őr elkapott minket, s mi őszintén csodálkoztunk, hogyhogy ő is a fasisztákkal tart – hát nem tudja, hogy ezek fasiszták, ha egyszer németek? A gondozót úgy fejbetaláltuk, hogy kórházba kellett vinni. Így álltunk bosszút apáinkért és rokonainkért, s amikor már világos volt, hogy nem kerülhetjük el a fogságot, akkor sem futamodtunk meg. De valami különös dolog történt: nem büntettek meg minket, s mi elkezdtük felfogni, hogy a dolog nem úgy áll, mint gondoltuk… Néhány hét múlva aztán apáink – már akinek volt – összeszedtek minket, vodkát vettek, kolbászt, és biztosan még egyebet is, s elindultunk valahová: mint kiderült, az Ugolok Durovára, a némethez. Az elefántházban lakott, mert csak ott volt kályha, egy ilyen kis vaskályha, mert anélkül télen szörnyű hideg volt. Németül beszéltek vele, amennyire tudtak, mert nagyon rosszul tudott oroszul. Az egész feje be volt kötözve. De valahogy csak sikerült megbeszélni vele, amit akartak, aztán mindannyian ittak, ő kezet adott nekünk, és mondott valamit, aztán hazaküldtek minket. Apám csak későre jött meg, részegen. Másnap megtudtuk, hogy a német minden hozzátartozója bombatámadásban halt meg, s az elefánton kívül senkije sincs a világon, s a nyomorúságos keresetét arra költi, hogy céklát meg káposztát vegyen neki, ő maga meg egyik napról a másikra tengődik. Ha tudnád, mennyire szégyelltük magunkat! Ha megbüntettek volna minket, azt gondoltuk volna, hogy igazunk van, na de így… Minden pénzünket összeszedtük (gombfocira gyűjtöttünk, ez volt akkoriban minden gyerek álma, hogy meglegyen a SAJÁT csapatunk), s elmentünk a központi vásárcsarnokba, s néhány láda zöldséget vettünk rajta. Az összes pénzt erre költöttük, mert jóvá akartuk tenni, amit elkövettünk. Elvittük az elefántnak. A gondozó elénk jött, de sose felejtem el: az elefánt nem engedte oda hozzánk, elállta az útját, s amikor mégis megpróbált odajönni, körültekerte az ormányával és a levegőbe emelte. Így védte a gondozóját. Mi átadtuk a zöldséget, és elmentünk. Otthon mindent elmeséltünk, s anyám elsírta magát. Másnap este pedig apám hozott nekem egy gombfocicsapatot.”

Az elefánt Gagarinnal és családjával



4 megjegyzés:

Petrus Augustinus írta...

Ezek a fasiszta-náczista-trappista elefántok mindenütt ott vannak! Már a spájzban is! (De tényleg, hogy került ez a kiskörútra?)

Studiolum írta...

Állj meg, a spájz a másik önkényuralom terepe. Ezek a porcelánboltban vannak.

Több újság közölte tegnap a képét „spanyol reklámfilm-forgatás” képaláírással, de ez nyomorúságos racionalizálás csupán. A legvalószínűbb magyarázat a téridő.

Zazálea írta...

Friedmann Endre? 1958-ban? Össze vagyok zavarodva...

Studiolum írta...

Ugye, ugye, mik nem történnek, amikor hozzá nem értő kezek megbolygatják a téridőt?

Van persze prózaibb magyarázat is, csak az olyan unalmas. Ez a Friedmann Endre nem az a Friedmann Endre, ahogy ő maga elmondja. De nem kevésbé érdekes. Itt meg néhány más helyen már raktam fel tőle képeket, meg még fogok is.