Kommunalka


A régi polgári lakás ajtaján minden terv nélkül összezsúfolódó, egymástól gyökeresen elütő, de az idő rétegei által lassanként egy tónusra hozott lakrész-csengők hűen tükrözik az előző bejegyzésben említett kommunalki természetét. A коммунальная квартира, a közösségi lakás az 1917-es forradalom gyümölcse volt, amelyet egyfelől a magántulajdontól megszabadított kollektív jövő víziója, másfelől a mesterségesen előidézett urbanizáció során a vidékről a városba áramló tömegek nyomása hívott életre. A Szovjetunió fennállásának első és utolsó évei között a városi és vidéki lakosság 20:80% aránya szinte pontosan a visszájára fordult, ám csak a 60-as évektől indult meg a lakótelepek – hruscsovkák, sőt hruscsobák, „Hruscsov-gettók” – tömeges építése. Az égető lakásprobléma megoldására az egykori tágas polgári lakásokat több – öt-tíz – egyszobás lakrészre tagolták, amelyekben egy-egy család lakott, míg a folyosó, a konyha, a fürdőszoba és a telefon közös volt.


Dmitrij Annekov: Megyek, hívom

Borisz Vitkevics: Puszja cica a kommunális konyhában

Kommunális konyha

„A hármas számú hatalmas társbérleti lakásban, amelyben Lohankin lakott, a lakók igen különös emberek voltak, és az egész ház pletykált gyakori botrányaikról és veszett civódásaikról. A hármas számú lakást „Varjúfészek” gúnynévvel illették. A tartós együttélés megkeményítette az egymásra utalt embereket, semmiféle félelmet nem ismertek. A lakás egyensúlyát csak úgy tudták fenntartani, hogy csoportokba tömörültek. Néha azonban a Varjúfészek valamennyi lakója egyetlen bérlő ellen fordult, és akkor ez bizony rosszul járt! A pereskedési kórság centripetális ereje üstökön ragadta, ügyvédi irodákba ráncigálta, mint a szélvész sodorta törvényszéki folyosók homályába, és végül is a társadalmi és népbíróságok tárgyalótermeibe vezette. És a lázadó bérlő még sokáig vándorolt, hogy megkeresse az igazságot, és különböző hivatalokon keresztül fúrta át magát, amíg eljutott az ország atyjához, Kalinyin elvtárshoz. Az ilyen bérlő ezután halála órájáig hivatali helyiségekben felcsípett jogi szavakkal dobálózik. És nem azt fogja mondani, hogy „megbüntetni”, hanem „megtorolni”, nem azt hogy „bűn”, hanem „delictum”. Saját magát „sértett fél”-nek nevezi, nem pedig Ivanov elvtársnak, ahogy születése óta dukál neki. De leggyakrabban és bizonyos elégtétellel használja a „keresetet benyújtani” kifejezést. És élete, amely azelőtt sem volt valami parádés, ezután egy hajítófát sem ér.”

Ilf-Petrov: Az aranyborjú

Ismerkedjenek meg! 1938

Kerüljenek beljebb! Vigyázzanak, nehogy nekimenjenek az asztalkának.

Le ne verjenek semmit a folyosón! (Szavinszkij pereulok, 5. számú lakás, 1929)


Ne okozzanak zsúfoltságot a közösen használt helyiségekben!

„Nem lehet átkelni a folyosón,” mondta Szeliznyeva. „Nem léphetek át folyton egy ember fölött. Az meg szándékosan kinyújtja a lábát meg a karját is, néha meg a hátára fordul és úgy bámul. Én hullafáradtan jövök haza a munkából, szükségem van a nyugalomra. Ráadásul folyton szögek potyognak ki a zsebéből. Nem lehet mezítláb járni az előszobában, ha az ember nem figyel oda, mindjárt belelép.”

„Nemrég le akarták önteni benzinnel és meggyújtani”, mondta a házmester.

„Leöntöttük benzinnel”, mondta Korsunov, de Kuligin gyorsan a szavába vágott: „Csak azért öntöttük le benzinnel, hogy móresre tanítsuk. Nem volt szándékunkban meggyújtani.”

„Sosem hagynám, hogy egy élő embert meggyújtsanak az én jelenlétemben”, tódította Szeliznyeva.

„De miért fekszik ez a polgártárs az előszobában?” kérdezte a rendőr.

„Jó kérdés!” rikkantotta Korsunov, de Kuligin ismét félbeszakította. „Mert nincs másutt hely. Ez a szoba itt az enyém, az ott az övék; ez az illető itt lakik, Misin pedig itt, az előszobában.”


Danyiil Harmsz: Misin győzelme

Ez itt a konyha. Csak nehogy hozzányúljanak a más asztalához!


Ehhez lehet, ez itt a miénk. A szomszédasszony már megint a tűzhely fölé teregette ki a zoknit, pedig hányszor megmondtuk neki!


R. Bazsenov: A más fazeka. Krokogyil, 1959


A kommunalkák a közösségi életre nevelés mellett a szomszédok megfigyelését, és nem ritkán feljelentését is megkönnyítették.

„Nyíltan hallgatózik mások ajtaja előtt, vagy kiáll az előszobába, hogy hallja a telefonbeszélgetést, s időnként nagy élvezettel bejelenti a konyhában, mit hallott. Ilyeneket mond: „Az ajtón keresztül hallottam, hogy rosszat mondott magukra. Direkt megálltam, hogy meghallgassam.” A konyhából visszafele jövet megáll az ajtónál, így, előrehajol egy kicsit, s néhány percig csak fülel mozdulatlanul.”

A vécére csak akkor menjenek ki, ha nagyon muszáj. Kezet mosni itt is lehet, bár csak hideg víz van:


A. Kuljemi: Moszkvai kommunalka

Takarékoskodjunk a vízzel! (1950)

Ott, a folyosó végén, az a mi szobánk

Lépjenek be bátran!


„Gyerekkoromban főleg két barátom volt, akikkel még ma is összejárok. Egyikük lakásában hét család élt, a másikban azt hiszem nyolc vagy kilenc. Ugyanannak az utcának a két végén laktak, s gyakran ugrottam fel hozzájuk. Ezeknek az emberi kaptároknak a mikroklímája teljesen eltérő volt. Az egyikben nagyon barátságos méhek éltek. Léna néni süteménnyel kínált minket, Viktor bácsi megszerelte a biciklinket, s a barátom kishúgát mindig be lehetett adni néhány órára Nágya nénihez a szomszéd szobába. A másik viszont egy megbolygatott darázsfészek volt, örökös perpatvarral és üvöltözéssel a közösségi helyiségek takarításának rendje, a levesbe került szappan és haj, és a közösségi életet pokollá tevő egyéb gyönyörűségek miatt. Ha látogatóba jöttem ide, mindig igyekeztem minél gyorsabban besurranni a szobába, s a kisdolgomat, már bocsánat az intim részletekért, jó előre elvégezni, akár a ház körüli bokrokban.”









A kommunalkák világába az egyik legjobb bevezető az Ilja Utyehin és társai által angolul-oroszul összeállított Communal Living in Russia virtuális múzeum, igen gazdag dokumentációval, film- és hanganyaggal, virtuális túrákkal, a korabeli irodalomból és filmekből vett részletekkel.


Jó képet ad róluk Françoise Huguier 2008-as Kommunalka című dokumentumfilje is. A rendezőnő az 1990-es évek végén hónapokon át élt egy pétervári kommunális lakásban, megbarátkozva a lakókkal, és rendszeresen fotózva életüket. Évekkel később tért vissza hozzájuk filmet forgatni, s a régi lakók többségét még ott találta. A film szépen tervezett szájtja kedvet csinál a megnézéséhez; bevezetője fent van a YouTube-on; itt pedig az egész film hozzáférhető francia bevezetővel és orosz nyelven, de feliratok nélkül.


„Jobb egy ilyen nagy kommunális lakásban élni, a történelmi belvárosban, Pétervár belvárosában, mint lakótelepen. Ott az ember el van szigetelve, unalmas az élet. Nem tudom, valahogy úgy érzem, hogy ott mindenki más. Mindenki magának él. Itt mi egyetlen nagy család vagyunk. Ha valakinek valami baja van, azt megosztja a többiekkel. Vagy ha örül valaminek, azt is. Ma ez rosszkedvű, holnap az. De valahogy mindig semlegesítjük egymást, ez nagyon jól működik.”
Communal Living in Russia


8 megjegyzés:

a tambovi farkas írta...

iszonyú. a pokol maga. (én még éltem társbérletben...)

flora írta...

Nekem kicsit moszkvai és leningrádi másfél éves kollégista időmet juttatja eszembe, a 70-es évek elején. Nem volt fényűző, de ennyire lerongyolódott sem... A szobákban 3-4-en voltunk (1 közös szekrény!), a konyha, mosdó és a WC (ajtó nélkül!!!) persze közös volt. Emlékeim egy részét megírtam francia és magyar nyelvű blogjaimon.

Petrus Augustinus írta...

Nekem apám, nagyapám és nagyapám felesége mesélt ezekről. A hangulatot pont ugyanilyennek írta le és, hogy az egész pokol volt vagy kevésbé az, az csak a társaságtól függött. Lehetett mindenki easy-going jó arc, ha volt egy morcos féllábú ex-vöröskatona, egy megkeseredett zsidó asszony, egy elhagyott férj/feleség (akár gyerekekkel) az az egész közösséget megbolygatta. Nyilván megvolt ennek is a hangulata, de azért nem sírom vissza. Mint ahogy semmit sem ebből a korszakból.

HAlga írta...

Nekem filmbéli élményt erről a világról a Kelet-Nyugat nyújtott.

Névtelen írta...

Nagyon szépek a színes fotók. Jean Pierre Jeunet díszlettervezői rendesen megdolgoznának ezekért a vörösekért és zöldekért.
Viszont a fekete-fehér képek többségén még nagyobb volt a rend ezekben a lakásokban. Biztos feljelentették azt, aki nem mosogatott el.

Kinga

Rafael Balázs írta...

Édes istenem, én ilyen helyen még randevúztam is, Leningrádban... Ha belegondolok... ne gondoljunk bele. Úzsasz (nem kotorom elő a cirill kalvatúrát..)! De: hátha tud valaki segíteni. Leningrádban, illetve már újra Péterváron kezdődik egy film egy ilyen kummunálkában. Címe: A fal mögött Párizs. Meghal egy okkultista öreg hölgy, felnyitják a szobáját, tele mindenféle francia utalással, kis Eiffel-torony, könyvek stb. És a falon egy szöveg, hogy az megnyílik évente hét(?) napra. És át lehet rajta menni a Rue Mouffetard-ra, annak is a fenti végére, egy ottani festőnő lakásába... orosz-szovjet rendszerváltás évei. A Dunán ment, nincs meg valakinek? Zseniális!

r írta...

Megvan a film! Окно в Париж (1993) - 1/8 (YouTube), illetve Окно в Париж - Wikipédia. Kötelező megnézni, óriási!!

Bocs az alkalmatlankodásért rb

Studiolum írta...

Mi az, hogy az alkalmatlankodásért! Nagyon köszönöm, az olvasók nevében is, föltétlenül megnézem.