Száz év mérlege


Az Art historia blog még egy Nicolae Ionescu-képpel szolgál, de ennek külön bejegyzést szentel, s mi is így teszünk. A 20-as években készült képen a Bukarest óvárosában, a Szent György téren felállított nyilvános mérleget látjuk teljes kihasználtsággal üzemelni. Ki tudja, mitől volt ilyen népszerű? Ekkoriban még nem volt divatban a slank testalkat, és egyébként is csupa férfi áll sorban előtte, katonák, diákok, naplopók vegyesen.

De a legérdekesebb az, hogy a mérleg azóta is folyamatosan üzemel. Igaz, nem pontosan ezen a helyen. A blog szerzője, Radu Oltean innen néhány száz méterre, a Cişmigiu-parkban bukkant rá, a csónakázótó partján. Kutatásai szerint felállítása óta, közel száz éve működik, tízszer kellett már átállítani újabb típusú érmékre, de javítani még egyszer sem. Szerencsére, mert nem is igen lenne kinek.


„A két háború közötti Bukarest utcabútoraiból szinte semmi sem maradt fenn” – írja Oltean. – „Az Aranykor [értsd: a Ceauşescu-korszak] pusztító dühe gyakorlatilag minden cégtáblát, padot, hirdetőoszlopot, járdaszegélyt, újságárus-bódét eltüntetett. Ez a mérleg a néhány túlélő egyike.”


A blog olvasói azt is kiderítették, hogy a mérleget a Max Sielaff Maschinenfabrik készítette a berlini Neuköllnben, a Jeger Automatensammlung katalógusa szerint 1900 körül. A flickr-en egész fotósorozat mutatja be a berlini metróállomásokon ma is üzemelő kollégáit.


A Cişmigiu-parkot az 1800-as évek közepén alakították ki akkor még az óváros szélén fekvő tó körül sétaparknak. A két háború között már körülvette a város, s mint csónakázótó a bukarestiek kedvelt szórakozóhelye és több népszerű regény színhelye lett. Itt állt a híres Thierry-étterem, amelyet a kommunista hatalomátvétel után bontottak le, s a tó körül számos amatőr fotográfus kínálta szolgáltatásait.


A látogatót már a név hallatán is keleti hangulat fogja el, hiszen eredete, a török ceşme, „forrás” perzsa kölcsönszó, amely egyaránt jelent „forrást” és „szemet”. A Cişmigiu Bukarest egyetlen megmaradt szeme. A valaha mellette fekvő másikat, amely már csak nevében – Parcul Izvor, Forrás-park – emlékeztet az egykori tóra, a 80-as években, a Fehér Ház építésekor pusztították el a régi Bukarest legnagyobb részével együtt.







5 megjegyzés:

Judit írta...

Tetszik a tematika! Bukarest egy picit másként, mint legutóbb! Éppen a Viasat Historyt nézem, s most nagyon jól esik ez a történet is. Ráadásul jól elgondolkodtatok, hogy, ahol élek, azaz Debrecenben a legrégebbi műemlék éppen egy fa, a lícium vagy iszalag, ha a régészeti félig-meddig feltárásokat nem nézzük. Ellenben volt itt egy malom. Nem az, amiről ma van egy malomparkunk, hanem egy másik is. Ott volt valami hasonló mérleg az ősidőkben, azaz vagy 40 éve...

Ferkó írta...

Bukarest–Budapest…
Lehet-e akárcsak egy is a az efféle mérlegekből a mai Budapesten? 56 előtt több is volt belőlük, külön mérlegelő személyzettel. Főleg a Szabadsajtó úttól a Keletiig húzódó tengelyen. Utána formatervezett, lekerekített, álló fémkoporsó-félék vették át a helyüket, skálával és kerek tükörrel. Egy húsz filléres bedobásával voltak működtethetők, és a franzstadti legendárium szerint – ha kellően rátapasztotta volna az ember gyereke a száját a résre -, akkor mozgásba lehetett volna hozni. Megérte volna egy súlymérés, főleg ha potyázhattam volna 20 fillért (vö. visszanyerni a tantuszt); de nekem sose sikerült.
Volt viszont még a hetvenes években is egy kortalan, látássérült nő a Felszabtéren. Neki fehér mérlege volt, mint az orvosi rendelőkben; mögötte ült egy széken a Jégbüfé üvegvitrinei közötti részben. És soha senkit sem láttam nála méredzkedni, pedig a legnyomorúbb, hideg időkben is állandóan ott ült.
Vagy csak álmodom?

Szabi írta...

Bécsben is vannak, villamosmegállókban árválkodnak (ránéztéből azonban az 50-es, 60-as évekből származó modellek).

Mindig is csodálkoztam: ki használhatta őket, milyen indíttatásból??

Hortus Carmeli írta...

Nem tudom, hogy most Bécsben mi a helyzet, de amíg Budapesten voltak ezek a mérlegek, én a hetvenes évek végéig biztosan használtam őket. Gyerekkoromban a nagypapámmal volt program a méredzkezés, főiskolásként pedig a barátnőimmel. Nem voltunk kivételek, sokan használták ezeket a mérlegeket, gyakran még sorba is kellett állni.

Ha belegondolok, azt hiszem, az fontos szempont, hogy akkoriban még nem voltak fürdőszoba-mérlegek,tehát a méredzkedés egy külön program volt, vagy az orvosnál lehetett vagy az utcai mérlegeknél. Másrészt azt hiszem, az is benne volt,hogy ez egy szép szerkezet és jó vele játszani. Kicsit úgy, mint a játékautomaták - amik szintén nem voltak még akkor -, hogy bedobok egy kicsi pénzt és akkor egy ilyen érdekes, szép szerkezet csinál valamit. Ráadásul kicsit személyeset, megmondja a súlyomat. Ahogy felidézem,ennek az egésznek volt egy játékos öröme. És érdekes módon ez inkább egy társasjáték volt, ugyanúgy, mint a képen,az emberek többnyire csoportosan méredzkedtek.

Budapesten volt még egy némileg ehhez hasonló dolog. Már nem emlékszem,hogy a Gellért hegyről vagy a Halászbástyáról, messzelátóval le lehetett nézni a városra.

Studiolum írta...

Ferkó: nagyon köszönöm a visszaemlékezést, ez néhány képpel megbolondítva önálló posztot is megérne!