Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1926 áprilisában jelent meg a Советское Фото – Szovjet Fotó magazin első száma, amelyet alcíme szerint „az amatőr fotográfia és a fotóriport kérdéseinek szenteltek”. Mint „A szovjet fotográfiáért” című beköszöntő névtelen szerzője kifejti: „a fotográfia a közelmúltban az élet minden területén – a technológiában, iparban, nevelésben, önkéntes társaságoknál, sajtóban, propagandában és agitációban, országismeretben és sportban – elfoglalta a helyét”, és „tíz- sőt százezernyi jelenlegi és leendő amatőr szovjet fotográfus érdeklődésére tart számot.” A havi, majd hamarosan félhavi lap az ő technikai és vizuális nevelésükre vállalkozott, s ezt a feladatot látta el hetven éven át, 1996-os megszűnéséig.
Аz első szám a kultúrpolitikus Anatolij Lunacsarszkijnak, Lenin harcostársának vezércikkével kezdődik, amelyben meghirdeti, hogy a fotográfiának az alapvető nevelés részévé kell válnia. „Nincs már messze az az idő, amikor a fotográfia, amelyre manapság még sokan mint puszta szórakozásra tekintenek, technikai, tudományos és művészi fotográfiaként országunk minden állampolgárának alapvető képességei közé fog tartozni.”
„Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott: Menysov, a fotóriporter lezuhant a poggyászkocsi tetejéről. Azért mászott fel, hogy pillanatfelvételeket készítsen az indulásról. Menysov néhány másodpercig a peronon feküdt, gépét feje fölé tartva, aztán feltápászkodott, aggódva ellenőrizte a zárat, végül újra felmászott a kocsitetőre.
- Leesett? - kérdezte Uhudsanszkij, újsággal a kezében kihajolva a vonatablakból.
- Ez semmi - jelentette ki a fotóriporter lenézően. - Hátha még azt látta volna, amikor a Kultúrparkban a hullámvasút csigatornyából zuhantam le.”
- Leesett? - kérdezte Uhudsanszkij, újsággal a kezében kihajolva a vonatablakból.
- Ez semmi - jelentette ki a fotóriporter lenézően. - Hátha még azt látta volna, amikor a Kultúrparkban a hullámvasút csigatornyából zuhantam le.”
(Ilf-Petrov: Aranyborjú, 1931)
A folyóirat legtöbb cikke ezt a célkitűzést szolgálja. Az olvasók gyakorlati útmutatást kapnak saját házi fotólaboratóriumuk kialakításához, a fotós felszerelések, lámpák és vegyszerek beszerzéséhez, a kidolgozáshoz és a retusáláshoz. Már az első számban külön vezércikk szól „fotóiparunk feladatairól”, amely nyilvánvalóan nemcsak tájékoztatás az olvasók, de egyszersmind felszólítás is az illetékesek számára.
Minden számban egy-egy oldalon mutatják be a külföldi fotóipar legújabb termékeit. Különös fotótechnika-történeti albumot lehetne összeállítani csak ezekből az oldalakból.
Az egyes cikkek külön útmutatást adnak a fotó lehetőségeiről a természet tanulmányozásában, az ipari munkában, a hadseregben, a kórházakban, a vidéki városokban és falvakban, sőt az antialkoholista kampányban.
Épülő modern vasbeton konstrukció. Különös, mennyire rokon a hangulata azokkal az orosz
szájtokon manapság publikált romfotókkal, amelyek a 90-es évekbeli
pusztulás után ábrázolják ugyanezeket a szerkezeteket.
szájtokon manapság publikált romfotókkal, amelyek a 90-es évekbeli
pusztulás után ábrázolják ugyanezeket a szerkezeteket.
Lenin ugyan már nem élt, de egy ilyen úttörő vállalkozásra nem kerülhetett sor az ő áldása nélkül. Lunacsarszkijt követően L. Leonyidov, a Kreml fotósa írt három oldalas anekdota-füzért „Hogyan fotóztuk Lenint” címmel:
„1919-ben a Kremlben, a Mitrofan-teremben Vl. Iljics beszédeket mondott gramofonra. A magyarországi forradalomról volt szó. Vl. Iljics így kezdte a beszédet:
„Amikor rádión keresztül beszéltem Rádió elvtárssal”, majd megismételte: „Rádió Kun elvtárssal” (Béla Kun helyett)… – és ebben a pillanatban kitört belőle a nevetés. És a viaszhenger megörökítette mind a „Rádió Kun”-t, mind Vl. Iljics jóízű hahotázását.
A felvételt vezető Bronstejn elvtárs leállította a felvételt, és megkérdezte:
- Vlagyimir Iljics, akarja hallani, mit mondott? – És bekapcsolta a membránt. A viaszhenger pontosan visszaadta mind a hangot, mind a nevetést, mind a „Rádió Kun”-t.
– Hát ez csodálatos! – mondta Vl. Iljics. – Először hallom a saját hangomat. És az a különös benne, hogy nem zsidó vagy francia az, aki beszél. – Köztudomású ugyanis, hogy Vl. Iljics erősen raccsolt.
„Amikor rádión keresztül beszéltem Rádió elvtárssal”, majd megismételte: „Rádió Kun elvtárssal” (Béla Kun helyett)… – és ebben a pillanatban kitört belőle a nevetés. És a viaszhenger megörökítette mind a „Rádió Kun”-t, mind Vl. Iljics jóízű hahotázását.
A felvételt vezető Bronstejn elvtárs leállította a felvételt, és megkérdezte:
- Vlagyimir Iljics, akarja hallani, mit mondott? – És bekapcsolta a membránt. A viaszhenger pontosan visszaadta mind a hangot, mind a nevetést, mind a „Rádió Kun”-t.
– Hát ez csodálatos! – mondta Vl. Iljics. – Először hallom a saját hangomat. És az a különös benne, hogy nem zsidó vagy francia az, aki beszél. – Köztudomású ugyanis, hogy Vl. Iljics erősen raccsolt.
A folyóirat különösen nagy súlyt fektet a fotó alkalmazására a sajtóban. Már az első szám részletesen bemutatja az amatőr fotókból összeállított üzemi faliújság készítését, s két részletes cikket is közöl „Hogyan fotózzunk újságnak és folyóiratnak”, illetve a másik oldalról, „A fotó a szerkesztő szemszögéből: mit fotózzunk az újságnak” címmel. Ezenkívül minden számban egy vagy több fotós számol be újságoknak végzett munkájáról.
Az utolsó oldalakon az olvasók között meghirdetett havi fotópályázat eredményeit tették közzé. Sőt még a korabeli Photoshop-technikák ismertetésének is jutott egy-egy oldal.
Az orosz sajtófotó már a 19. század vége óta igen magas színvonalú volt – majd még írunk róla –, s így a folyóiratnak nem volt nehéz minden számban több jó képet is közölnie a kortárs profiktól, mintegy olvasóik biztatására.
Nemrégen került a kezembe az újság néhány tucatnyi korai száma. Időnként majd közzéteszek belőlük egy-egy csokor képet.
„Beültek egy nyitott bérkocsiba. Közben szeretetre méltó útikalauzuk minden pillanatban arra kényszerítette a milliomosokat, hogy nézzenek ki az ernyő alól, és megmutatta a már felépült vagy félig kész épületeket meg azokat a telkeket, ahol majd épületek emelkednek. Korejko bősz szemeket vetett Benderre. Osztap elfordult, és így kiáltott:
- Milyen csodálatos ázsiai bazár! Tisztára Bagdad!
- Tizenhetedikén hozzálátunk az eltüntetéséhez - szólt a fiatalember. - Kórház meg a Szövetkezeti Központ kerül a helyére.
- És nem sajnálják ezt a vonzó, egzotikus képet megbolygatni, hiszen ez valóságos Bagdad!
- Rendkívül festői… - sóhajtott Korejko.
A fiatalember dühbe gurult.
- Önöknek, idegeneknek, festői, de nekünk itt kell élnünk!
- És hogy állunk itt… az olyasféle… ázsiai stílusú kiskocsmákkal? Tudja, ahol citeráznak meg flótáznak? - kérdezte türelmetlenül a nagy kombinátor.
- Ezeket kifüstöltük - válaszolta közönyösen a fiatalember. - Már régen ki kellett volna irtani ezt a leprát, ezeket a járványgócokat. Épp a tavasszal számoltuk fel az utolsó bűntanyát, a Holdfény fogadót.”
- Milyen csodálatos ázsiai bazár! Tisztára Bagdad!
- Tizenhetedikén hozzálátunk az eltüntetéséhez - szólt a fiatalember. - Kórház meg a Szövetkezeti Központ kerül a helyére.
- És nem sajnálják ezt a vonzó, egzotikus képet megbolygatni, hiszen ez valóságos Bagdad!
- Rendkívül festői… - sóhajtott Korejko.
A fiatalember dühbe gurult.
- Önöknek, idegeneknek, festői, de nekünk itt kell élnünk!
- És hogy állunk itt… az olyasféle… ázsiai stílusú kiskocsmákkal? Tudja, ahol citeráznak meg flótáznak? - kérdezte türelmetlenül a nagy kombinátor.
- Ezeket kifüstöltük - válaszolta közönyösen a fiatalember. - Már régen ki kellett volna irtani ezt a leprát, ezeket a járványgócokat. Épp a tavasszal számoltuk fel az utolsó bűntanyát, a Holdfény fogadót.”
(Ilf-Petrov: Aranyborjú, 1931)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése