Szovjet fotó, 1926


Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1926 áprilisában jelent meg a Советское Фото – Szovjet Fotó magazin első száma, amelyet alcíme szerint „az amatőr fotográfia és a fotóriport kérdéseinek szenteltek”. Mint „A szovjet fotográfiáért” című beköszöntő névtelen szerzője kifejti: „a fotográfia a közelmúltban az élet minden területén – a technológiában, iparban, nevelésben, önkéntes társaságoknál, sajtóban, propagandában és agitációban, országismeretben és sportban – elfoglalta a helyét”, és „tíz- sőt százezernyi jelenlegi és leendő amatőr szovjet fotográfus érdeklődésére tart számot.” A havi, majd hamarosan félhavi lap az ő technikai és vizuális nevelésükre vállalkozott, s ezt a feladatot látta el hetven éven át, 1996-os megszűnéséig.

Moszkvai külváros és a Kreml a folyóirat első számából (az összes további fotó is innen)


Аz első szám a kultúrpolitikus Anatolij Lunacsarszkijnak, Lenin harcostársának vezércikkével kezdődik, amelyben meghirdeti, hogy a fotográfiának az alapvető nevelés részévé kell válnia. „Nincs már messze az az idő, amikor a fotográfia, amelyre manapság még sokan mint puszta szórakozásra tekintenek, technikai, tudományos és művészi fotográfiaként országunk minden állampolgárának alapvető képességei közé fog tartozni.”

Moszkvai fotográfusok

„Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott: Menysov, a fotóriporter lezuhant a poggyászkocsi tetejéről. Azért mászott fel, hogy pillanatfelvételeket készítsen az indulásról. Menysov néhány másodpercig a peronon feküdt, gépét feje fölé tartva, aztán feltápászkodott, aggódva ellenőrizte a zárat, végül újra felmászott a kocsitetőre.
- Leesett? - kérdezte Uhudsanszkij, újsággal a kezében kihajolva a vonatablakból.
- Ez semmi - jelentette ki a fotóriporter lenézően. - Hátha még azt látta volna, amikor a Kultúrparkban a hullámvasút csigatornyából zuhantam le.”

(Ilf-Petrov: Aranyborjú, 1931)

A folyóirat legtöbb cikke ezt a célkitűzést szolgálja. Az olvasók gyakorlati útmutatást kapnak saját házi fotólaboratóriumuk kialakításához, a fotós felszerelések, lámpák és vegyszerek beszerzéséhez, a kidolgozáshoz és a retusáláshoz. Már az első számban külön vezércikk szól „fotóiparunk feladatairól”, amely nyilvánvalóan nemcsak tájékoztatás az olvasók, de egyszersmind felszólítás is az illetékesek számára.



Minden számban egy-egy oldalon mutatják be a külföldi fotóipar legújabb termékeit. Különös fotótechnika-történeti albumot lehetne összeállítani csak ezekből az oldalakból.


Az egyes cikkek külön útmutatást adnak a fotó lehetőségeiről a természet tanulmányozásában, az ipari munkában, a hadseregben, a kórházakban, a vidéki városokban és falvakban, sőt az antialkoholista kampányban.

Épülő modern vasbeton konstrukció. Különös, mennyire rokon a hangulata azokkal az orosz
szájtokon manapság publikált romfotókkal, amelyek a 90-es évekbeli
pusztulás után ábrázolják ugyanezeket a szerkezeteket.

Lenin ugyan már nem élt, de egy ilyen úttörő vállalkozásra nem kerülhetett sor az ő áldása nélkül. Lunacsarszkijt követően L. Leonyidov, a Kreml fotósa írt három oldalas anekdota-füzért „Hogyan fotóztuk Lenint” címmel:


„1919-ben a Kremlben, a Mitrofan-teremben Vl. Iljics beszédeket mondott gramofonra. A magyarországi forradalomról volt szó. Vl. Iljics így kezdte a beszédet:
„Amikor rádión keresztül beszéltem Rádió elvtárssal”, majd megismételte: „Rádió Kun elvtárssal” (Béla Kun helyett)… – és ebben a pillanatban kitört belőle a nevetés. És a viaszhenger megörökítette mind a „Rádió Kun”-t, mind Vl. Iljics jóízű hahotázását.
A felvételt vezető Bronstejn elvtárs leállította a felvételt, és megkérdezte:
- Vlagyimir Iljics, akarja hallani, mit mondott? – És bekapcsolta a membránt. A viaszhenger pontosan visszaadta mind a hangot, mind a nevetést, mind a „Rádió Kun”-t.
– Hát ez csodálatos! – mondta Vl. Iljics. – Először hallom a saját hangomat. És az a különös benne, hogy nem zsidó vagy francia az, aki beszél. – Köztudomású ugyanis, hogy Vl. Iljics erősen raccsolt.

A folyóirat különösen nagy súlyt fektet a fotó alkalmazására a sajtóban. Már az első szám részletesen bemutatja az amatőr fotókból összeállított üzemi faliújság készítését, s két részletes cikket is közöl „Hogyan fotózzunk újságnak és folyóiratnak”, illetve a másik oldalról, „A fotó a szerkesztő szemszögéből: mit fotózzunk az újságnak” címmel. Ezenkívül minden számban egy vagy több fotós számol be újságoknak végzett munkájáról.

Üzemi fotó-faliújság mintája

Az utolsó oldalakon az olvasók között meghirdetett havi fotópályázat eredményeit tették közzé. Sőt még a korabeli Photoshop-technikák ismertetésének is jutott egy-egy oldal.

Hatalmas oroszlán alszik a moszkvai Sztrasztnaja téren április elsején, csütörtökön délután

Az orosz sajtófotó már a 19. század vége óta igen magas színvonalú volt – majd még írunk róla –, s így a folyóiratnak nem volt nehéz minden számban több jó képet is közölnie a kortárs profiktól, mintegy olvasóik biztatására.

P. Grohovszkij (a Rabocsaja Gazeta fotográfusa): A Bolsoj Tyeatr

Sz. Fridljand: Mosónők a Moszkva-parton


Sz. Fridljand: Óvodában

Nemrégen került a kezembe az újság néhány tucatnyi korai száma. Időnként majd közzéteszek belőlük egy-egy csokor képet.

G. Tkacsenko: Bazár a szamarkandi óvárosban

„Beültek egy nyitott bérkocsiba. Közben szeretetre méltó útikalauzuk minden pillanatban arra kényszerítette a milliomosokat, hogy nézzenek ki az ernyő alól, és megmutatta a már felépült vagy félig kész épületeket meg azokat a telkeket, ahol majd épületek emelkednek. Korejko bősz szemeket vetett Benderre. Osztap elfordult, és így kiáltott:
- Milyen csodálatos ázsiai bazár! Tisztára Bagdad!
- Tizenhetedikén hozzálátunk az eltüntetéséhez - szólt a fiatalember. - Kórház meg a Szövetkezeti Központ kerül a helyére.
- És nem sajnálják ezt a vonzó, egzotikus képet megbolygatni, hiszen ez valóságos Bagdad!
- Rendkívül festői… - sóhajtott Korejko.
A fiatalember dühbe gurult.
- Önöknek, idegeneknek, festői, de nekünk itt kell élnünk!
- És hogy állunk itt… az olyasféle… ázsiai stílusú kiskocsmákkal? Tudja, ahol citeráznak meg flótáznak? - kérdezte türelmetlenül a nagy kombinátor.
- Ezeket kifüstöltük - válaszolta közönyösen a fiatalember. - Már régen ki kellett volna irtani ezt a leprát, ezeket a járványgócokat. Épp a tavasszal számoltuk fel az utolsó bűntanyát, a Holdfény fogadót.”

(Ilf-Petrov: Aranyborjú, 1931)


Nincsenek megjegyzések: