Lemberg: a gázai hős ötödik sírja

Osztrák-magyar csapatok kivonulóban Jeruzsálemből, 1916. Az első sorban balról a második lovas Truszkowski százados.

Egy régebbi bejegyzésünkben már szóltunk az első világháborúban a palesztin fronton szolgáló, túlnyomórészt magyar katonákból álló osztrák-magyar tüzérosztályról. Mostani lembergi kirándulásunk során új ágát bontjuk ki ennek a történetnek: annak a Władysław Truszkowski századosnak a nyomába eredünk a városban, akit 1917 tavaszán az első gázai csatában ennek az osztrák-magyar tüzérosztálynak a főparancsnokaként ért a hősi halál. Truszkowski százados Lemberg szülöttje volt, és síremléke is itt áll a Łyczakowski temetőben. Ő maga azonban egész más helyen nyugszik.

De vegyük csak sorban a történteket. Władysław Truszkowski százados életéről nagyon keveset tudunk, szinte csak annyit, amennyit a bécsi Hadilevéltár személyi aktái elárulnak róla. Ezek szerint Truszkowski az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Lembergben született 1876. május 3-án, egy vasúti főellenőr fiaként. Az apa prózai foglalkozása ne tévesszen meg minket: a Truszkowski család nemesi származású volt. Ezt a Hadilevéltár személyi nyilvántartása is megerősíti, amennyiben „Wladislaus Anton Ritter von Truszkowski” néven említi. A nyilvántartás szűkszavú adataiból kiderül, hogy tizenkilenc évesen lépett a k.u.k. hadsereg kötelékébe, különböző tüzéralakulatoknál szolgálva haladt egyre feljebb a katonai ranglétrán, és 1913-ban, harminchét évesen kapta meg a századosi rangot. A kassai 6. hegyi tüzérezred 2. sz. hegyi tarackosütegének parancsnokaként került 1916 tavaszán a török fennhatóságú Palesztinába. A kassai ezred magyar kiegészítésű volt, így a parancsnoksága alatt álló üteg zömmel magyar nemzetiségű katonákból állt.

Osztrák-magyar hegyi tarack akcióban Gázánál

Az üteg a budapesti 4. hegyi tüzérezred 1. sz. hegyi tarackosütegével együtt alkotta a túlnyomórészt magyar nemzetiségű sorkatonákból álló „cs. és kir. Marno hegyi tarackososztályt” – k.u.k. Gebirgshaubitzdivision von Marno –, amely nevét az osztály főparancsnokáról, Adolf Marno von Eichenhorst őrnagyról kapta. A két üteg feladata volt a szuezi török előrenyomulás tüzéri támogatása, majd a sikertelen 1916. augusztusi szuezi offenzíva után az, hogy a törökökkel együtt tartsa a gázai és bersebai frontot az angolok ellen. Az első nagy erőpróbára Gázánál 1917 márciusában került sor, azonban már nem Marno őrnagy parancsnoksága alatt. Marnot két héttel az ütközet előtt – amely később az első gázai csata néven lett ismert – váratlanul átirányították az olasz frontra, és helyére a két üteg közös főparancsnokául Władysław Truszkowski századost nevezték ki.

Osztrák-magyar tüzértisztek a jeruzsálemi Szikladóm előtt, 1916. Középen fekete hajjal, sapka nélkül Truszkowski százados.

Truszkowski március 18-án Gáza alá vezényelte és ott állásba helyezte a két tarackosüteget: az 1/4-es üteg a várostól mintegy egy kilométerre délre, a 2/6-os üteg pedig a Gáza fölött 70 méterre magasodó Ali Muntar hegy lábánál foglalta el helyét. Truszkowski ennek a stratégiai fontosságú magaslatnak a csúcsán rendezte be a parancsnoki állást.

Látkép az Ali Muntar hegyről, a háttérben Gáza.

Az angol lovasság és gyalogság március 26-án indította meg a támadást. Heves harcok után megfutamították a hegy lábánál a 2/6-os tarackosüteg tüzéreit, akik lövegeiket hátrahagyva kényszerültek a visszavonulásra. Ezt követően az angol gyalogság megrohamozta és bevette az Ali Muntar magaslatot. A körbezárt Truszkowskinak és parancsnokságának esélye sem volt a menekülésre. Truszkowski századosnak még sikerült egy angol tisztet pisztolyával lelőnie, mielőtt ő maga is négy golyótól találva holtan esett össze.

Az Ali Muntar hegy századfordulós fotón

Az angolok estig tartották Ali Muntart. Azonban a házmagasságú kaktuszsövényekkel szabdalt terepen a több fronton küzdő angol egységek mozgása és kapcsolattartása igen nehézkesnek bizonyult, s mivel az angol parancsnokság belátta, hogy aznap már nem fogják tudni Gázát bevenni, elrendelték az általános visszavonulást. Ezt kihasználva, az éjszaka folyamán a 2/6-os üteg főparancsnoka, dr. Kopasz Árpád főhadnagy embereivel visszaszerezte a hátrahagyott tarackokat, így másnap reggel újult erővel tudták lőni az Ali Muntarra hajnalban visszavonult angol erőket. A kiújult harcokban a szövetséges török, osztrák-magyar és német erőknek sikerült délutánra teljesen visszaverni a frontvonal mögé az angol csapatokat.

Az Ali Muntar körüli lövészárkok angol bombázása 1917. október 29. hajnalán, néhány nappal a harmadik gázai csata előtt. Ez a kép nem az első gázai csatát illusztrálja, amelyben Truszkowski elesett, viszont annyiban érdekes, hogy az a James McBey készítette a helyszínen, aki a Palesztinai Expedíciós Erők hivatalos rajzolójaként – „official war artist” – követte az angol csapatokat.

Truszkowski százados mellett még négy osztrák-magyar tüzér esett el az első gázai ütközetben: Nagy Mihály szakaszvezető, Lázár János tüzér, Kyrill Bene tüzér és Gonda Lajos főtüzér. A halottakon kívül még harminchat embert veszített a két osztrák-magyar üteg: ezek valószínűleg mind angol fogságba estek, mivel a szám pontosan megegyezik azzal az adattal, amelyet az angol főparancsnok, Archibald Murray március 28-i hadijelentésében olvashatunk. E szerint az angol csapatok négy osztrák-magyar tisztet és harminckét osztrák-magyar közkatonát ejtettek foglyul az ütközetben.

Az ütközet öt osztrák-magyar halottját egy gázai kertben temették el. Négyük sírjának a helye a mai napig ismeretlen.

Nem így Truszkowski századosé. Az ő holttestét április 12-én exhumálták, és egy szanitécautóval újratemetés céljából Jeruzsálembe vitték. Ez az első exhumálás azonban még csak a kezdetét jelentette mindazoknak a hányattatásoknak, amelyeken a megboldogult Truszkowski századosnak – a világpolitikai helyzet egymást hirtelen követő változásainak köszönhetően – még át kellett esnie. Ezek a hányattatások végül is nem kevesebb mint négy temetést és öt sírhelyet eredményeztek.

Osztrák-magyar katonai gyászmenet Gázánál. A kép nagy valószínűséggel 1917. április 12-én készült, közvetlenül Truszkowski százados exhumálása után. A menet végén nagy valószínűséggel azt a szanitécautót látjuk, amelyben a százados holttestét Jeruzsálembe vitték.

Vegyük sorra a temetéseket és újratemetéseket. Mint már említettük, Truszkowski százados holttestét Gázában exhumálták, hogy méltóbb helyen nyugodva várhassa meg a végső győzelmet, amely után holttestét majd remélhetőleg szülővárosában, Lembergben helyezhetik végső nyugalomra. A méltóbb ideiglenes nyugvóhelyet Jeruzsálemben találták meg a százados számára, a francia asszumpcionisták Sion-hegyi kolostorának kriptájában, ahová a szintén francia Ratisbonne kolostor kápolnájában tartott rekviem után szándékoztak ünnepélyes gyászmenetben átkísérni.

Na de mi köze az ellenséges franciáknak egy, a törökökkel szövetséges osztrák-magyar tiszt temetéséhez? – kérdezhetné a nyájas olvasó. Valóban abszolút semmi, és mint később látni fogjuk, ebből származtak is még bonyodalmak. 1914 őszén, amikor Törökország a központi hatalmak oldalán belépett a háborúba, a franciákat – ahogy nem sokkal később az olaszokat és angolokat is – ellenséges hatalomnak nyilvánították, s ezeknek az országoknak a polgárait Törökországból – melynek Palesztina is része volt – kiutasították, hátramaradt ingatlanjaikat pedig katonai célra kisajátították. Így lett a jeruzsálemi asszumpcionisták kolostorából német-török, a Ratisbonne kolostorból pedig osztrák-magyar hadikórház. A gyakorlat ebben az időben az volt, hogy az elesett vagy betegségben elhunyt osztrák-magyar katonákat a Ratisbonne kolostorból kísérték utolsó útjukra a Sion-hegyi protestáns temetőbe, ahol 1917 elején nem felekezeti katonai részleget különítettek el a német és az osztrák-magyar katonák számára. A temetőnek ebben a részlegében a mai napig is megtalálható kilenc, 1917 márciusa és októbere között eltemetett osztrák-magyar katona sírja.

A Ratisbonne kolostor udvara (fent) és kertje (lent) osztrák-magyar katonákkal


Truszkowski százados azonban, aki elestekor a legmagasabb rangú osztrák-magyar tiszt volt a palesztinai fronton, ennél nemesebb nyugvóhelyet érdemelt. A kripta megválasztásában valószínűleg szerepet játszott a temetés ideiglenes jellege is, mert egy esetleges újabb exhumálás innen egyszerűbben lett volna kivitelezhető, amikor a győzelem után a holttestet Lembergbe átszállíthatták volna.

Truszkowski százados lelkiüdvéért a rekviemet 1917. április 13-án, péntek délelőtt tartották a Ratisbonne kolostor kápolnájában, és innen indult az ünnepélyes gyászmenet a Sion-hegyre. A díszes menetről két korabeli fénykép is fennmaradt: az első azt mutatja, ahogy a menet elhagyja a Ratisbonne kolostort, míg a másodikon már azt látjuk, ahogy az Óváros fala mellett halad a menet felfelé a Sion hegyen. Ez utóbbi fényképen jól látni Truszkowski díszes kitüntetéseit, amelyet egy bajtársa visz a halottaskocsi előtt.

Truszkowski százados temetése 1917 április 13-án. A gyászmenet távozóban a Ratisbonne kolostorból.

Truszkowski százados temetése 1917. április 13-án. A gyászmenet útban a Sion-hegyre.

Mint azt a 2/6-os hegyi tarackosüteg német nyelvű gyászjelentéséből megtudjuk, Truszkowski a következő kitüntetések és címek tulajdonosa volt:

„Besitzer des Ritterkreuzes des Ordens der Eisernen Krone III. Klasse, des Militärverdienstkreuzes 3. Klasse mit der Kriegsdekoration, der silbernen und bronzenen Militärverdienstmedaille mit den Schwerten, des kaiserlich deutschen eisernen Kreuzes 2. Klasse, der ottomanischen Liakatmedaille und des ottomanischen eisernen Halbmondes, Kommandeur des Ordens vom Heiligen Grabe”.

„A Vaskorona Rend III. osztályú Lovagkeresztje, a III. osztályú Katonai Érdemkereszt Hadiékítménnyel, az ezüst és bronz Katonai Érdemérem Kardokkal, a II. osztályú német császári Vaskereszt, az oszmán Liakat Érdemérem és az oszmán Vas Félhold tulajdonosa, a Szent Sír Lovagrend Parancsnoka.”

A várva várt végső győzelem azonban – legalábbis a törökök és szövetségeseik számára – elmaradt. Igaz, az első gázai csatát néhány hét múlva a második követte, amely az angol csapatok még csúfosabb vereségével végződött. 1917. októberében azonban az angolok harmadszor is támadtak Gázánál, és az újonnan kinevezett tábornok, Edmund Allenby vezetésével a megerősített angol seregnek végre sikerült megtörnie a török védelmet. November 7-én elesett Gáza, és az angolok megkezdték előrenyomulásukat Jeruzsálem felé. A többi már történelem: 1917. december 9-én Jeruzsálem harc nélkül megnyitotta kapuit a győztes angol sereg előtt, ezzel lezárva a város történetének kereken ötszáz éves oszmán korszakát.

Osztrák-magyar tüzértisztek egy jeruzsálemi szentmise után. A bal karon viselt gyászszalag gyászmisére utal. A tábori lelkész mellett az első két tiszt balról jobbra: Adolf Marno von Eichenhorst őrnagy és Władysław Truszkowski százados. Az eredeti fotót a bécsi Hadilevéltár őrzi.

Truszkowski százados számára azonban még nem ért véget a háború. Amikor a francia asszumpcionisták a győzelem után visszatértek Sion-hegyi kolostorukba, egyik első dolguk az volt, hogy a magas rangú ellenséget eltávolítsák a kriptából. 1919. november 2-án átszállították a holttestet a szomszédos ferences temetőbe, és ott egyszerű földsírba hantolták.

A történelem kereke azonban tovább forgott. Az első világháború után Kelet-Galícia és Lemberg az új Lengyelország részévé vált. Az 1919-ben kitört lengyel-szovjet háborúban Lengyelország új szövetségesekre talált Franciaországban. Olyan neves francia tisztek harcoltak a lengyel hadseregben a szovjetek ellen, mint Charles de Gaulle és Maxime Weygand, vállvetve a lengyel származású, nem sokkal korábban még osztrák-magyar tisztekkel. Minden bizonnyal ez volt az oka annak is, hogy a megboldogult Władysław Truszkowski százados, a császári és királyi hadsereg parancsnoka hirtelen lengyel tisztté avanzsált. Hogy, hogy nem, 1929. december 10-én Truszkowski százados holttestét ismét exhumálták, és visszahelyezték a francia asszumpcionisták kolostorának a kriptájába, ahol a mai napig is nyugszik. Nyugvóhelyét egyszerű tábla jelzi a következő felirattal:


C.dant Ladislas Truszkowski
Pologne
3 Mai 1876 – 26 Mars 1917

Truszkowski századosnak azonban egy ennél sokkal díszesebb síremléke is áll, amely alatt a gázai hős sohasem nyugodott – és valószínűleg már soha nem is fog. Ez a síremlék Lembergben, a Łyczakowski temetőben található, egy művészien megformált dombormű formájában a Truszkowski és Zakrejs család sírkövén. Maga a dombormű egy, a jeruzsálemi Szent Sír templom előtt térdelő páncélos lovagot ábrázol, egyik kézben levetett sisakkal, másik kezét szívére téve. Szemben vele a bal alsó sarokban egy címerpajzs, rajta a jeruzsálemi kereszt. A dombormű az aláírás szerint B. Soltys munkája.


tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1 tru1


A dombormű alatt felirat, amely az ismert varsói bronzöntöde, Grzegorz és Feliks Łopienski műhelyében készült, bal felső sarkában a Szentföldi Kusztódia címerét, jobb felső sarkában pedig a Drogosław nemzetség címerét mutatva, amelyet a Truszkowski család tagjai is viseltek. A felirat lengyel szövege a következő:


„W Jerozolimie w katakumbach OO. Assumpcjonistów spoczywa snem wiecznym Władysław herbu Drogosław Truszkowski rycerz grobu Chrystusa, kapitan-komendant artylerji wojsk austrjackich na froncie tureckim. Poległ śmiercią bohaterską w bitwie pod Gazą dnia 26 marca 1917 r., odznaczony licznymi wysokimi austrjackimi, niemieckimi i tureckimi orderami.”

„Jeruzsálemben, az asszumpcionista atyák katakombáiban alussza örök álmát a Drogosław nembeli Władysław Truszkowski, Krisztus Sírjának lovagja, az osztrák hadsereg tüzérségének százados-parancsnoka a török fronton. Hősi halált halt a gázai ütközetben 1917. március 26-án, több magas osztrák, német és török kitüntetéssel ékesítve.”

A lembergi síremlék létrejöttének körülményeiről semmit nem tudunk, bár elhelyezéséből nyilvánvaló, hogy családtagok állították az emlékművet. Az sem egészen világos, hogy készítői reménykedtek-e még abban, hogy egykor ismét szülőföldjén, e sír alatt fog nyugodni a gázai hős, vagy talán már belenyugodtak abba, hogy Truszkowski százados, a jeruzsálemi Szent Sír Lovagrendjének parancsnoka örök álmát végleg abban a Szent Városban fogja aludni, amelynek védelméért életét adta. A síremlék feliratának szövege inkább ez utóbbira utal.


A történet azonban ezzel még nem ér véget. Barátunk, a Názáretben élő Norbert Schwake, aki az ottani első világháborús német katonai temető gondnokaként hosszú évek óta kutatja a német és osztrák-magyar katonák szentföldi nyomait, nemrégen a jeruzsálemi osztrák-magyar zarándokház egykori vendégkönyvét böngészve figyelt fel két aláírásra. Az egyik magától Truszkowski századostól származik, aki az osztrák-magyar tisztikar többi tagjával együtt 1916. május 9. és 13. között élvezte a zarándokház vendégszeretetét. Az aláírás május 12-én, egy nappal az előtt került a vendégkönyvbe, hogy Truszkowski százados az elsőként Jeruzsálembe érkezett 2/6-os tarackosüteg élén továbbvonult volna délre, a szuezi front felé. A második azonban még ennél is érdekesebb. Ezt a bejegyzést ugyanis a százados rokonai, Olga Zakrejs von Truszkowska és dr. Franz Zakrejs írták be 1925. május 30-i látogatásuk alkalmával, meghagyva benne otthoni címüket is: Lwów, Gródecka utca 66. I. emelet.

„Wladislaw Ritter von Truszkowski, k.u.k. Hauptmann Kommdt. der österr. ung. Gebirgshaubitz-Batterie” / „Wladislaw Ritter von Truszkowski, az osztrák-magyar hegyi tarackosüteg cs. és k. százados parancsnoka”


Ezt a lakcímet erősíti meg egy később megtalált újsághír is. A Dziennik Białostocki 1928. október 29-i száma a második oldalon számol be a gyűjtésről az 1918 végén Lwów védelmében elesett lengyel hősöknek a Łyczakowski temetőbe szánt emlékművére (amelynek hányattatott sorsáról majd külön bejegyzésben számolunk be), s megemlíti, hogy az adományokat az erre a célra alapult egyesület pénztárnoka, Olga Zakrejs fogadja a Gródecka utca 66. szám alatt.


Egy napunk van még Deák Andreával a csoport érkezése előtt, hogy Norbert kérésének eleget téve felkeressük a Gródecka – ma Вулиця Городоцька – hatvanhatos számú házát, néhány fényképet készítsünk róla, és megpróbáljuk kideríteni, hat impériumváltozás és egy totális lakosságcsere után maradt-e még bármilyen emléke a századosnak és családjának. Nekivágunk hát a  vasútállomás felé vezető nyugati főutcának, amelyet a városi hatóságok teljes gőzzel igyekeznek alkalmassá tenni a közelgő európai futballbajnokság céljára.


A hatvanhatos szám előtt azonban meglepetten torpanunk meg. Ennek a sarokháznak ugyanis nincs bejárata. Földszintjének teljes utcai frontját egy nagy gyógyszertár foglalja el. A fölötte lévő két emelet lakásait természetesen meg lehet közelíteni, de csak az oldalsó utcából, az Odeszka utca 2. szám alól. Márpedig ha Zakrejsék idejében is ez lett volna a ház bejárata, akkor bizonyára ezt a címet jegyezték volna be a jeruzsálemi osztrák-magyar vendégház emlékkönyvébe. Mindazonáltal bemegyünk, és sorra becsöngetünk minden lakásba, hátha valaki tud valamit, de hiába: hétköznap délelőtt aki nem dolgozik, annak bizonyára megvan rá az oka, hogy ne nyisson ajtót.


tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2 tru2


Az egyetlen hely, ahonnét a rejtély kulcsát remélhetjük, maga a gyógyszertár. Végigállom a sort az árazó előtt. „Különleges kérdésem volna”, mondom lassan, de elszántan az őszülő gyógyszertárvezetőnek. „Magyar történész vagyok, egy első világháborúban elesett galíciai százados nyomát kutatom, aki itt lakott, ebben a házban, a Gródecka 66. szám alatt.” A gyógyszertárosnak időbe telik felocsúdnia. „De hát én akkor még nem is dolgoztam itt!” nyögi ki végül. „Természetesen, erre nem is számítottam. De hát a háznak most nincs bejárata a Gródecka felől. Mikor építették át a földszintet gyógyszertárrá?” „Kérem”, húzza ki magát, „ez eleve gyógyszertárnak épült 1908-ban! Irinka, hozza csak elő a naptárat!” A tavalyi naptár egyes lapjai Ukrajna műemlék patikáit ábrázolják, s október hónapnál valóban ez a Hygieiáról elnevezett gyógyszertár látható, amelyet Emil Ezersky alapított 1908-ban. Míg lefotózom, Andrea egy kézkrém vásárlásával igyekszik oldani a dermedt pillanatot, s a külföldi termékek csábításának szilárdan ellenállva ukránszki plíz-t kér. Irinka kedvesen azt ajánlja, amelyet ő maga is használ.

tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3 tru3

Lemegyünk még a patika mellett a pincébe nyíló irodahelyiségbe, amelynek rendeltetésére kívülről csupán az ajtóra ragasztott „A női autózás klubja” felirat utal, belül pedig még ennyi sem. A titkárnő riadtságát érthető módon nem csökkenti a holdról csöppent látogató előadása az első világháborús galíciai századosról. „De hát ez már a 64-es szám. Próbálkozzanak talán a városházán”, mondja, miközben szelíden, de ellentmondást nem tűrően terelget a kijárat felé.


Tanácstalanul állunk az utca sarkán, s egyre inkább arra gondolok: Lwówban, amely országot, nyelvet és lakosságot cserélt, ugyan mért ne számozhattak volna át egy utcát is az elmúlt hetven évben? De ki adhat erről felvilágosítást? „Várjunk egy darabig, hátha jön egy öregember, aki még emlékszik rá”, indítványozza Andrea. És az öregember tényleg felbukkan, vasalt fehér nadrágban, mellényben, zakóban, rajta kitüntetéssel. „Ő a mi emberünk”, mondja Andrea. „Aki még tudja, hogy a mellény alsó gombját nem szabad begombolni, az igazi régi vágású úriember. Ő biztosan mindent tudni fog Csukevics kapitányról.”


„Magyar történész vagyok…” Az öregember szeme felcsillan. Mintha erre a találkozásra várt volna évek óta, ezért öltözne minden nap ünneplőbe, amikor az Odeszka utcából az egy sarokkal odébb levő boltba elcsoszog, mintha őt hagyták volna itt utolsónak, hogy átadja, amit tudni lehet Truszkowski századosról és Olga Zakrejsről a történésznek, aki egyszer majd biztosan eljön. „Jó napot kívánok”, mondja magyarul. A 60-as években járt Budapesten – „Budán is és Pesten is”, pontosítja –, s akkorból ragadt meg benne néhány szó. „Nem tudja véletlenül, nem számozták át a háború óta ezt az utcát?” „Hát hogyne számozták volna át. Kérem, én mindent tudok. Itt élek 1946 óta.” „Itt is született?” „Nem, nem. Koncentrációs táborban születtem.” „Tessék?”


Vaclav Kolomejec édesanyját fiatal lányként vitték Harkovból a németek munkára Ausztriába, ahol négy évet dolgozott munkatáborban. Itt született a fia 1945 elején. Amikor visszahozták őket a Szovjetunióba, a rommá lőtt Harkovba reménytelen lett volna visszatérni, így hát a szovjetté lett Lwów egy lengyelektől megürült lakásában kezdtek új életet. Anyja mindent megtett, hogy a fia tanuljon: így lett belőle jogász. „Édesapja is hazatért?” „Dehogy. Apámat nem ismertem. Ő a koncentrációs tábor német tiszti főorvosa volt.”


Miközben leírja a címét, hogy fényképeket küldhessünk egymásnak, a kitüntetést nézem. „Háborús veterán érdemérem”, húzza ki magát. „De hát a háborúban még néhány hónapos sem volt!” „Nem is azért kaptam. Hanem az afgán háborúért.” Majd hozzáteszi: „De vért nem ontottam. A hadosztály jogásza voltam.”


Ami a másik veterán házát illeti, pontosan emlékszik rá, hogy az utca 1964-es átszámozása előtt a 66-os szám a fodrászüzlet háza volt, amely ma a 84-es számot viseli. Ezt azonban biztonsági acélkapu zárja számzárral. Kicsit kísérletezek a legkézreállóbb kombinációkkal, de egyik sem jön be. Bemegyek hát a fodrászüzletbe. Az ajtónál, a recepciós asztal mellett középkorú férfi, hátul a bolt mélyén három nő igazítja a frizurákat. „Magyar történész vagyok…” Már világos, hogy ez a mondat mindenkit kizökkent a napi rutinból, és a legváratlanabb reakciókat indítja be. „Kérem, ez csak egy fodrászüzlet. De menjen be a házba, ott talán tud még valaki valamit.” Feláll, kimegy az utcára, beüti a kódot. A kapu feltárul.


Egykor gyönyörű szecessziós ikerház, rettenetes állapotban. A két lépcsőház – a 84. és 86. számú kapu ugyanabba az udvarba nyílik – még csak-csak megmaradt, de az udvari homlokzatot brutálisan szétverték különféle toldalékokkal, vezetékekkel, nyílásokkal. Ételszag terjeng, az első emeletről rádió szól. A földszinten kezdjük a csengetést. Főkötős öregasszony nyit ajtót, mintha még odahaza is kendőt viselne. „Magyar történész vagyok…” Végighallgatja a tiszta oroszsággal elmondott két mondatot, majd rámnéz, és ugyanilyen tiszta oroszsággal azt mondja: „Nem értem.” És becsukja az ajtót.


Az első emeleti gangon, ahonnét a rádió szól, intelligens arcú idős asszony nyit ajtót résnyire. Amikor hozzáfogok a mondókámhoz, megbátorodik, és teljesen kinyitja. Végighallgat, aztán rámmosolyog, olyan elnézően, ahogy a fantáziáló kisgyerekre szokás, s kezével az udvar felé int. „Uram, ennek a háznak a lakói tizenötször kicserélődtek azóta. Soha nem fog itt semmit megtudni a maga kapitányáról.”


tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4 tru4


A KehilaLinks adatbázisából még annyit megtudunk, hogy a háború előtti Gródecka 66-ban két zsidó bolt is volt: M. Stefanowicz „Ksiegarnia Kresowa” nevű könyvesboltja, és Nachum Badner rövidárukereskedése („galanterja”). Ezek talán megfeleltethetőek a mai Zöld Verbéna fodrászüzletnek és az „OK!” Cipő-Ruha boltnak a vasalt kapu két oldalán. A Horodocka utcának szentelt ukrán Wikipédia-oldal azt is megemlíti, hogy a szovjet évtizedekben fotószalon is működött itt, de korábbra vissza nem tekint: az ukrán Lvivben 1939-ben kezdődött az idő.

Épp most fejeztem be egy cikket a Szombat felkérésére Lemberg üres helyei címmel arról, hogy míg a legtöbb város történetét a máig álló emlékekből kiindulva szokás rekonstruálni, a lembergi zsidóság emlékezete épp ellenkezőleg a megszállás pusztításai nyomán maradt üres helyek formájában íródott bele a város szövetébe. Truszkowski százados kiüresedett háza és a vele szemben ukrán görögkatolikus templommá alakított egykori Szent Erzsébet-templom, üresen maradt síremléke a Łyczakowski temetőben és családja támogatásával ugyanott emelt, majd az ukrán hatalom által az 1970-es években lebontott lengyel hősi emlékmű mind arra utalnak, hogy ez nem pusztán zsidó, hanem lembergi sajátosság, amely éppúgy jellemző a Monarchia egykori soknemzetiségű keleti fővárosának elpusztított lengyel kultúrájára is.


19 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Én nap mint nap érintkezem nyugatiakkal és azon gondolkodom, el tudnám-e nekik e történet második felét úgy mesélni, hogy megértsék. És azt hiszem hogy annak azon nyugati kultúra képviselőinek, akik ezt a helyzetet oda, Lemberg/Lwówba idézték, így elmesélni lehetetlen.
Václav Kolomejecről pedig halljunk minél többet!

blist írta...

De jó! :)
Az első fele is érdekes, de a második, az igen!

Studiolum írta...

Elmesélni el lehet, azt gondolom, s aztán ki-ki érzékenységének ill. saját analógiáinak (mert minden nációnak van) megfelelően ért meg belőle annyit, amennyit.

Václav Kolomejecről föltétlenül lesz még több. Most nem, mert ennyi volt, de ha sikerül július végén, a klezmerfesztivál idején újabb csoporttal visszatérni Lembergbe, szeretnék életút-interjút készíteni vele.

Tamas Deak írta...

Hát ... én az első ajtónyitó öregasszonynál bizonytalanodnam el véglegesen. Mert ezt a reflexet és az ezt kiváltó (feltételezhető) okokat olyasvalakinek elmondani, aki nem érzékelt semmit az ezt kialakító környezetből ... hát nehéz.

Andrea írta...

Végigélve a történetet, majd elolvasva részletes bejegyzést azon tűnődöm, hogy ha valamiért érdemes volt a világnak ebbe a szegletébe születni, a történelem 20. századába, akkor azért, hogy ezt az oly hamisíthatatlan ká-európai történet megértsük. Ez lehet a mi titkos nyelvezetünk a világban. Még egy adalék Vaclav bácsihoz, hogy milyen kevés kell egy embernek ahhoz, hogy lélekben megszépüljön. Miután Tamás beszélgetett vele én csak kedvesen mosolyogtam, próbáltam emelni a pompát, de mégis amikor eljött a búcsúpillanata a bácsi elfeledve az őt körülvevő lehangoló valóságot, kézcsókkal köszönt el tőlem. :)

Tamas Deak írta...

Kedves druszám, egyébként miért is tilos begombolni a mellény alsó gombját? Az összes fortepanos nagypapának be van gombolva :))
(Télleg nem tudom miért, most hallottam először ezt a szabályt.)

Névtelen írta...

Az Eton elmélet: Különösen a felsőbb osztályokban a viktoriánus korban gondoskodtak arról, hogy a különböző osztályokhoz tartozás jelét magukon hordják és megosszák azt a külvilággal. Egy ilyen jelzés értékű felhívás volt a mellény utolsó gombjának szabadon hagyása. Később eme hagyomány életben hagyása és megóvása érdekében angol szabóságok ezt a gyakorlatban is hirdették.

Deák Andrea írta...

A mellény alsó gombjának nyitva hagyásának hosszú története van, nem lehet tudni, hogy pontosan mi ennek az erdete, de vannak különböző történeti feltételezések: VII Edward
Az első és talán a legismertebb elmélet szerint VII Edward felelős ezért a rituális viseletért. Míg egyesek azt állítják, hogy egyszerű feledékenységből maradt kigombolva mások szerint pusztán a mesterségesen felduzzasztott övvonal miatt történt. Tekintettel arra, hogy VII Edward népszerű volt arról hogy napjában akár 6-szor is átöltözött, és a vadászat során is jobban érdekelte a ruházata, mint maga szarvas. Lássuk, be ezek tudatában elég valószínűtlennek tűnik, hogy a csak pusztán feledékenységből maradt volna el az alsó gomb begombolása. Bár tudjuk, hogy VII Edward méltóságteljes pocakossága jelenős méretű volt, de egészen hihietlennek tűnik, hogy szabósága nem tudott volna lépés tartani a méltóság anatómiai változékonyságával. A sors iróniája viszont hogy számos kép készült az uralkodóról úgy hogy a mellényén minden gomb végig be volt gombolva. Az 1908 –ban Tailor & Cutter kereskedelmi magazinban megjelent cikk szerint VII Edward népszerűsítette divatként az alsó gomb szabadon hagyását.

Deák Andrea írta...

II. Elmélet: Két Mellény A második elmélet a dendiségre vezethető vissza. Mikor is két mellény viselés dívott és annak érdekében, hogy erre egyértelműen felhívják a külvilág figyelmét, az alsó gombot szabadon hagyták.
III.Elmélet: A lóháton
A harmadik elmélet a lovas-elmélet. Egyesek szerint az alsó gomb a mellényen annak érdekében kellett kigombolva hagyni, hogy a szabadabb mozgást biztosítsa illetve, hogy esztétikusabb maradjon, és ne gyűrődjön meg a mellkason az anyag. Mind két magyarázat hihetőnek tűnik. :)

Tamas Deak írta...

Akkor ezek szerint a tízes évek nagypapái már demokraták szerettek volna lenni ... köszi az infót.

Deák Andrea írta...

Kedves Tamás, ezek már olyan 20. száadi sorsok. Az én nagyapám, (személyesen nem ismertem 60 évesen nősült), az Osztrák-Magyar Monarchia huszártisztje volt, neki az egyetlen fent maradt fotóján nem volt begombolva a mellénye alsó gombja, ezek szerint ő nem akart demokrata lenni. :)

Tamas Deak írta...

Egy demokrata ismeretlen az egyik családi rongálódott üvegnegatívról... az én vérszerinti nagyapám áll fölötte aki 1946-ban meghalt

Tamas Deak írta...

A mellényen túl engem még egy reakció foglalkoztat továbbra is a sztoriban: az öregasszony "nem értem"-je. Van az oroszban a nem értésre több nyelvtani fordulat mint pl. a hollandban (niet verstaan=nem értem, mert zörög a sárhányó, niet begrijpen=nem értem, mert tartalmilag érthetetlen nekem), ha igen, melyiket használta az öregasszony?

Studiolum írta...

Igen, a holland (és más germán nyelvek) kétféle megértését értem. De az oroszban egyazon ige jelöli mindkettőt: не понимаю, amit az öregasszony használt is.

Mondhatta ezt
- félelemből (felismerve az idegen akcentust, és a nemértésbe menekülve)
- „fel nem fogom, mért kérdezi ezt”
- blackout

Petrus Augustinus írta...

Véletlenül a 'не понимаю' és a 'непонятно' közt nincs valami ilyen érdemi különbség? Én úgy tudtam, hogy míg az első azt jelöli, hogy egyáltalán nem értem (mert bénán tudok oroszul, pl.), a második azt, hogy azt, amit most mondott nem értem, nagyot hallok, zörög a mosógép etc. ismételje meg, ha kérhetem. Vagy tévedek?

Tamas Deak írta...

... vagy télleg csak ukránul tudott a néni. Most, a kárpátaljai kisvendéglőben, a ruszin lány eléggé nehezen értette az oroszt.
Tanulságos nyelvi túra volt: a lengyel smacznego (szmacsnego) Львив-ben már смачного-(szmacsnogo)ra módosult, míg a ruszin lány jól meg is szlovákosította смячнохово-(szmacsnohovo)ra

Tamas Deak írta...

Az ANNO végre befejezte az újságok indexelését, és a Kurjer Lwowskiban két helyen is előfordul a Gródecka 66. Az egyik hír szerint ott valami Izrael Grubernek volt boltja. Amikor ott jártatok, láttatok valami hasonló helységet? (ugyanis ha nem, akkor lehet, hogy a bialystoki újság vagy elírta a címet, vagy valami más volt ott.)

Névtelen írta...

Az én nagyapám az 1/4 tüzér ezred tüzére volt. Túl élte a harcokat több kitüntetést kapott köztük a Török vas félholdat. Nagyon büszke volt rá, hogy személyesen ismerte Truszkowski századost. 90 éves korában hunyt el, én még ismertem és sokat beszélgettem vele ezekről az időkről akkor én 9 éves voltam.

Liang Sheng írta...

Névtelen:

Nagyon izgalmas! Nincs kedve megosztani velünk nagyapja elbeszéléseit Truszkowski századosról és élményeiről a palesztin fronton? Nagyon szívesen közzétennénk a blogon. Ha gondolja, vegye fel velünk személyesen a kapcsolatot a wang@studiolum.com címen.

Üdvözlettel,
a szerző