Betűk tintából és ólomból

A kézírás helyes gyakorlatához szükséges eszközök a Libro de Giovambattista Palatino
cittadino romano, nel qual s’insegna a scriver ogni sorte lettera, antica, moderna,
di qualunque nationes, con le sue regole, misure, essempi…
szerint
(első kiadás: Róma 1540; a fenti illusztráció az 1550-es
második római kiadásból)

Giambattista Palatino neve manapság leginkább a róla elnevezett Palatino fontról ismert. A calabriai szerzőt azonban, noha olyan nagy tipográfusok kortársa volt, mint Claude Garamond (1491-1561), sosem érdekelte a könyvnyomtatás, sem nyomdai betűtípust nem tervezett soha. Maestro di scrittura volt, kalligráfus, és mestersége, a kézírás a könyvnyomtatás hajnalán még egészen más viszonyban állt a nyomtatott szóval, mint manapság. A kézírás még évszázadokig az ismeretek elsajátításának, terjesztésének és megőrzésének elsődleges és nagyra becsült formája volt. Néhány hónappal ezelőtt a Fasciculus temporum ősnyomtatvány egy példányában talált kéziratos megjegyzések és kiegészítések kapcsán megemlékeztünk már e két médium egymás mellett éléséről.

A képet felnagyítva jól látszanak a címlap keretének tetején a kéziratmásoló studiolumának részletei. A mű Juan de Icíar Arte subtilíssima por la qual se enseña a escrevir perfectamente… (A tökéletes kézírás elsajátításának kifinomult művészete) című kézikönyve (Zaragoza, 1550, első kiadás 1548). Ennek a Palatino könyvével közel egyidőben megjelent munkának hatalmas sikere volt Spanyolországban, s a 16. század folyamán kilenc kiadást ért meg. Részletesen bemutatja a műfaj más képviselőivel együtt Ana Martínez Pereira: Manuales de escritura de los Siglos de Oro. Repertorio crítico y analítico de obras manuscritas e impresas, Mérida: Editora Regional de Extremadura, 2006.

Ezekben a napokban, Miquela Forteza Los orígenes de la imprenta en Mallorca (A könyvnyomtatás kezdetei Mallorcán) című könyve megjelenésekor, amelyhez az előszót megírni a mi megtisztelő feladatunk volt, a másik oldalról tekinthettük végig e két médium viszonyának alakulását. Ez a könyv a maga teljes bonyolultságában mutatja be a nyomdászat új és meghökkentő mesterségének beilleszkedését a sziget kulturális és gazdasági kontextusába, s a nyomdászok társadalmi helyzetének bizonytalanságát és változékonyságát. Noha ez utóbbiak nagy erővel igyekeztek kimutatni mesterségük nemes leszármazását, ám bármennyire is a szellem termékeivel foglalkoztak, nem sikerült tekintélyes pozíciót biztosítaniuk számára. Épp ellenkezőleg: a 16. századi kritikák lebecsülően nyilatkoznak róluk, s olyan ismétlődő vádakkal illetik őket, mint hogy halálra dolgoztatják segédeiket, vagy hogy élen járnak a részegeskedők sorában. * És valóban, a reneszánsz korából nem ismerünk olyan dicshimnuszokat a nyomdászról, mint amilyenekkel a késő középkori kéziratmásolót felmagasztalták. A nyomdák festéktől mocskos gépei és „mechanikus” munkája nem alakították ki a tiszteletre méltó foglalkozásnak vagy a spirituális emelkedettségnek a tekintélyes scriptoriumokhoz hasonló képzetét. A másoló mesterségét a jegyzőével tekintették egyenrangúnak, minthogy mindkettejük feladata a szó rögzítése, nemessé és biztossá tétele, és a mulandóságtól való megóvása volt. Sőt ábrázolása az evilági transzcendencia lehetséges legmagasabb fokára emelkedve maguknak az evangélistáknak az ikonográfiáját követte. Így mutatkozik be hivalkodóan a középkori Mallorca legfontosabb kódexe, a gazdagon illusztrált Llibre de franqueses i privilegis del Regne de Mallorca (1334-1341) címlapján a mű másolásáért felelős Romeu des Poal (vagy Romeu Manresa, a később ténylegesen is királyi jegyzővé előlépett kéziratmásoló), a király lábához helyezett másolóasztalánál ülve és közszemlére téve valamennyi munkaeszközét, mintegy feljavítva János, Márk, Máté és Lukács megannyi miniatúrán, festményen és faragványon látható ikonográfiáját.

Llibre de franqueses i privilegis del Regne de Mallorca (1341)

A trónon ülő, és kezében a könyvvel a másoló munkáját elismerő uralkodó inkább tűnik egyfajta hieratikus Maestà- (sőt a Szűz koronázása-) ábrázolásnak, semmint I. vagy III. Jakab képmásának: a kutatás még nem jutott közös nevezőre, melyikük látható a címlapon. A másoló neve („Romeus Poal, scriptor”) viszont egyértelműen ott áll az utókor számára az általa másolt pergamenen. A jelenet hangsúlya ilyenformán az uralkodó személyéről az írás aktusára helyeződik át, amely a királyság legtekintélyesebb kódexében őrzi  a változhatatlan törvényeket és kiváltságokat. A  hatalom absztrakt és látomásszerű képe mintha régi szőnyeggé válna a falon, szemben a konkrét könyvvel és annak a jelenben és jövőben egyaránt aktív szövegével.

Aldus Manutius, Institutionum grammaticarum libri quatuor, Velence, 1508 vagy 1514

A nyomdász ezzel szemben soha nem talált ilyen magas rangú előképet önmaga ábrázolásához. Kettős, kereskedő és tudást közvetítő szerepe nehezen illeszkedett a reneszánsz társadalom mintáihoz, különösképpen Európa déli részén. Sikere és az általa kínált kulturális termékek elfogadtatása mindenekelőtt mesterségbeli jártasságán és kereskedői ügyességén múlott, s ez az eredendő bűn, bármilyen tökéletes humanista képzettséggel dicsekedhetett is, eleve foltot ejtett képén. Igaz, hogy a 16. század későbbi folyamán napvilágot látnak a könyvnyomtatás első dicséretei, de a nyomdász figurája – kevés számú észak-európai kivételtől eltekintve, ahol más munkaetika uralkodott – továbbra is kívül rekedt a humanista dignitas dicsfényén. Ebből a szempontból különösen nagy a velencei Aldus Manutius jelentősége – amelyet persze Erasmus lelkes kommentárjai is nagyban növeltek –, mint a „tudós nyomdász” első nagyra becsült példája, aki más országok számára is eszményi és elméleti mintaképként szolgált. Érdemes megfigyelni, hogy Manutius örökösei 1570-től kezdve a nyomda alapítójának képmását (és nem a sajátjukat!) használják az általuk kiadott művekben. Aldus maga nem tartotta fontosnak ezt a stratégiát, ellentétben utódaival, akik a maguk bőrén tapasztalták meg az olyanfajta kétéltű lény csekély társadalmi megbecsülését és gazdasági sikerét, aki a filológia és humanizmus odaadó művelőjeként nap mint nap szembesül a váddal, hogy pénzért árulja és a tömegek szintjére alacsonyítja le magasztos tudását. A nagy Aldus Manutius képmása ilyenformán a „nemes eredetekre” emlékeztette az olvasót, ezáltal igyekezve befolyásolni utódainak munkájáról alkotott véleményét. *

Palma: Lleonard Muntaner, Editor, 2011. isbn: 978-84-15076-75-9

Az első mallorcai könyvnyomdát a valldemossai Miramarban alapították 1485-ben, ami egész Európát tekintve is igen korai időpontnak számít. A mesterség úttörői más spanyol városoktól eltérően  nem külföldiek voltak, hanem mallorcaiak: Nicolau Calafat nyomdász (Valldemossa, 1433 k. – Palma, 1501 k.) és Bartomeu Caldentey pap, Raimundus Lullus követője (Felanitx, 1447 – Palma, 1500). A nyomda valószínűleg Nicolau Calafat által tervezett és öntött betűkészlete is teljes egészében Mallorcán készült, minden külső átvétel vagy befolyás nélkül. Az úttörő munka minden erőfeszítése és érdeme ellenére a vállalkozás nem bizonyult sikeresnek, és 1490-ben feloszlott. Calafat ezután sikertelenül próbálkozott a városi órás mesterségével is, mielőtt visszatért volna eredeti öntőmesteri foglalkozásához; ám ebbéli minőségben már nem maradt ideje megönteni a rábízott harangot, mint azt egy 1501-ben kelt jegyzői dokumentum tanúsítja. Caldenteynek ezzel szemben még kölcsönzésre is jutott pénze, amelynek visszafizetését végrendeletében testvére számára rendeli, aki anyagilag segítette őt a nyomda felállításában. Ezt követően további ötven évet kellett várni arra az újabb bátor emberre, Fernando Cansolesre (1540 – 1601), aki saját nyomda felállításával próbálkozott a szigeten.

A Calafat-Caldentey-nyomda első kiadványának kolofonja. Jean Gerson, Tractatus de regulis mandatorum, 1485

Szerző- vagy másolóportré. F. Oleza, Obra del menyspreu del món en cobles. Palma: Fernando Cansoles, 1540

Cansoles 1540 és 1600 között működő nyomdájának szintén számos nehézséggel kellett megbirkóznia, amelyeket Miquela Forteza munkája részletesen leír. Volt ugyan néhány dicsőséges pillanata, mint például a V. Károly palmai bevonulásáról készült népszerű beszámoló publikálása (Llibre de la benaventurada vinguda del Emperador y Rey don Carlos en la sua Ciutat de Mallorques y del recebiment que li fonch fet, 1542), de az alapító halála után két hajadon lánya vette át a vállalkozást, s tapasztalatlanságuk folytán a nyomda gyorsan hanyatlásnak indult, ami ugyanakkor előkészítette a terepet a mallorcai nyomdászat első sikertörténete, Gabriel Guasp vállalkozása számára.

A Llibre de la benaventurada vinguda del Emperador y Rey don Carlos… kezdőbetűi, Palma: Cansoles, 1542

A Gabriel Guasp által 1576-ban alapított nyomda – amelyről már korábban is szót ejtettünk – egyedülálló történettel dicsekedhet Európában: 1958-ig folyamatosan fennállt, s végig egyazon család tagjai vezették. Hatalmas termése volt szentképekből, röplapokból és más népszerű nyomtatványokból, amelyeket annak idején „menudencias de imprenta”, „apró-cseprő nyomtatványok” néven emlegettek, s amelyek kiadása a spanyol vidéki nyomdák megélhetésének túlnyomó részét jelentette. *

Capítols de la Bolla dels Redres de la Universitat i Regne de Mallorca, Palma: Gabriel Guasp, 1625

Relación verdadera de los espantos, y notables daños que hizo un gran terremoto en la Pulla, parte del Reyno de Nápoles, a 30 de Iulio de 1627, Gabriel Guasp, 1627

Miquela Forteza általunk bevezetett könyve bőséges információt nyújt a fenti három nyomda fennállásáról, az általuk kiadott munkák katalógusával és ma ismeretes teljes dokumentációjukkal a fennmaradt iratok első kézből való ismertetése és a rájuk vonatkozó kritikai irodalom alapján. Ugyanakkor természetesen további tisztázásra szorul még számos kérdés, például hogy milyen kapcsolatban voltak ezek a nyomdászok a sziget kulturális életével, milyen volt az első nyomdák berendezése és későbbi technikai fejlődése, hogyan terjesztették a könyveket és – a copyright korabeli megfelelőjeként – hogyan szereztek rá öt-tíz évre szóló privilegiumokat, milyen hatással volt rá a szigeten kívüli nyomdászok konkurrenciája, milyen különféle tényezők befolyásolták a kiadásra szánt művek választását, és mi volt az, amit még továbbra is szívesebben másoltak kézzel a szigeten… Mindezekre majd még visszatérünk néhány későbbi bejegyzésben.

1 megjegyzés:

Judit írta...

Köszönöm szépen! Nagyon érdekes és hasznos ez a cikk!
Áldott, Békés, meghitt Ünnepeket kívánok sok szeretettel Minden Egyes Wang folyó Tagnak!