Kalózok, privateerek, freebooterek

MARE LIBERUM
SIVE
DE IURE QUOD BATAVIS
COMPETIT AD INDICA-
NA COMMERCIA
DISSERTATIO

CAPUT I

Iure gentium quibusvis ad quosvis libe-
ram esse navigatione

A nemzetközi jog értelmében bárkiknek
bárkikhez szabad hajózniuk

Szándékunk az, hogy röviden és világosan kimutassuk, hogy a hollandoknak, azaz az Egyesült Németalföldi Tartományok alattvalóinak jogukban áll mind az Indiákra hajózniuk, mind az ottaniakkal kereskedniük. Érvelésünket a nemzetközi jog alapvető és cáfolhatatlan tételeire alapozzuk, amelynek egyértelmű és megváltoztathatatlan elve, hogy bármely népnek joga bármely másikhoz utazni és ővélük kereskedni.
Maga Isten szól így a természet szavával, amennyiben Ő úgy akarta, hogy mindazok a dolgok, amelyekre az élethez szükségünk van, természettől fogva ne álljanak rendelkezésre minden helyen, hanem minden népet más-más mesterségben akart kiválóvá tenni.

Vajon miért van ez így, ha nem azért mert Ő a kölcsönös szükség és bőség révén akarta támogatni az emberi barátságokat, nehogy az egyes emberek önmagukat a maguk számára elégségesnek érezvén elforduljanak a társas élettől? Hiszen az isteni igazság rendelése, hogy az egyik ember támogassa a másikat ínségében, hogy ilyen módon (mint Plinius mondja) ami bárhol termett, olyannak lássék, mintha mindenkinél termett volna.
…

CAPUT II

Lusitanos nullum habere ius dominii in eos
Indos ad quos Batavi navigant
titulo inventionis

A portugáloknak nincs joguk a felfedezés címén
egyeduralmat követelni maguknak az
Indiákon, ahová a hollandok
is hajóznak

A portugálok nem egyeduralkodói ama földeknek, ahová a hollandok is hajóznak, azaz Jávának, Ceylonnak és a Moluccák nagy részének. Ezt azzal a megcáfolhatatlan érvvel támasztjuk alá, hogy senki sem ura bármely dolognak, amely soha nem volt az ő birtokában, és senki más sem birtokolta az ő nevében. Ezeknek a szigeteknek, amelyekről beszélünk, megvan és mindig meg is volt a maguk királya, kormánya, törvényei és joga. Az ott lakók lehetővé teszik a portugáloknak, hogy kereskedjenek velük, csakúgy, ahogy minden más nemzetnek is megadják ugyanezt a kiváltságot. Minthogy pedig a portugálok vámot fizetnek nekik és az ottani uralkodóktól kapnak engedélyt a kereskedelemre, ez elégségesen bizonyítja, hogy nem egyeduralkodóként, hanem idegenként hajóznak oda.
…

CAPUT III

Lusitanos in Indos non habere ius
dominii titulo donationis
Pontificiae

A portugáloknak a pápai adománylevél nem adott
egyeduralmat az Indiák fölött

Ha pedig a portugálok a VI. Sándor által szentesített felosztásra alapozzák az Indiák fölötti hatalmi igényüket, úgy mindenekelőtt két dolgot kell figyelembe venni.
Először is: vajon a pápa nem csupán a portugálok és spanyolok közötti viszályt akarta elsimítani?
…
Másodszor, vajon a pápa valóban két nemzetnek akarta adományozni a földkerekség egy-egy harmadát?
…

(A modern kiadás lábjegyzete ehhez: “A Cambridge Modern History, I. 23-24. egy hasznos bekezdést szentel ennek a híres 1493. május 14-i pápai bullának, amelyet 1494. június 7-én módosítottak a tordesillasi szerződésben”).

Képek: Yale Law Library
Angol kiadás: Ralph van Deman Magoffinat (On Line Library of Liberty)
Másik angol kiadás: (idem, Google Books)
Lásd még a Yale Law Library Grotius-kiállítását

Hugo Grotius 1636

Nem akarván megzavarni e bejegyzés ünnepélyes felütését, ezen a helyen szeretném köszönteni és a Wang folyó olvasóinak jóindulatába ajánlani blogunk új szerzőjét, Waltert, aki választott hazája, a mesés Szingapúr titkait bemutató sorozatát vezeti be ezzel a nagyszerű írással. (Studiolum)

Apológia

Hugo Grotius (Hugo de Groot, 1583-1645) Mare Liberuma – Mare Liberum, sive de iure quod Batavis competit ad indicana commercia dissertatio, “A szabad tenger, avagy értekezés az indiai kereskedelemnek a hollandokat megillető jogáról” – keletkezésének korán és helyén túllépve a modern tengeri jog megalapozójává vált. Az 1609-ben kiadott könyv az 1604-es De Jure Praedae, “A zsákmány jogáról” című munka szerves folytatása volt, mely a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC, Vereenigde Oost-Indische Compagnie) számára készült avégből, hogy jogi igazolást nyújtson a hollandoknak a portugál kereskedelmi hajók kifosztására, mindenekelőtt a Santa Catarina nevű kincsszállító karakkéra, amelyet 1603. február 25-én fogtak el a szingapúri szoros keleti bejáratában. Az eset hatalmas hullámokat kavart. Vajon a hollandok jogszerűen vagy kalózként jártak-e el? A VOC a németalföldi államszövetség megbízásából cselekedett-e, amely hadban állt Spanyolországgal és a vele ekkor közös korona alatt egyesült Portugáliával?

Nézzük meg, milyen különbséget tett a kor három, mára már többé-kevésbé egybemosódott fogalom, kalózkodás, privateering és freebooting között:

„…A kalózkodás és a privateering (illetve a jogilag az utóbbiból eredeztethető freebooting) a korabeli európai jogi normák felől nézve három teljesen különböző tevékenységet jelent. A kalózkodást olyan magánszemélyek űzik, akik bandákba tömörülve nagy mértékben elszakadtak a társadalomtól és így a törvény oltalma alól is kivonták magukat. A kalózok a nép és az állam ellenségei. A “privateering” fogalma ezzel szemben szorosan kötődik az „igazságos háború” eszményéhez… A privateerek úgynevezett letter of marque and reprisal (hollandul kaperbrief, commissie van retorsie) röviden kalózlevél birtokában űzték tevékenységüket, ám ez elméletileg csupán akkor jogosította fel őket akcióra, ha előzetesen kárt szenvedtek az ellenféltől. A kalózlevél tehát mintegy a háborús jóvátétel egy formájaként engedélyezte a (kinyilvánított) ellenség javainak megszerzését, s ilyenformán kizárólag háború idején, az ellenségnek és szövetségeseinek zászlaja alatt vitorlázó hajók kifosztását tette lehetővé.  Legalábbis így működött a privateering a jogelmélet szempontjából. A tényleges helyzet természetesen gyökeresen eltért ettől, s a privateering olyan gyakorlattá nőtte ki magát, amelynek arányait a tizenhatodik sőt még a korai tizenhetedik században sem lehetett sejteni…

A tizenhatodik és tizenhetedik századi európai privateereknek kalózlevelük arra adott felhatalmazást, hogy kormányuk, uralkodójuk vagy hazai kikötőjük nevében kerítsék hatalmukba a kinyilvánított ellenség kereskedelmi hajóit. A freebooter (holland vrijbuiter, német Freibeuter) viszont olyasvalaki volt, aki még ha szabályos kalózlevél birtokában, önvédelemből, megtorlásként és a háború törvényeinek megfelelően foglalt is le egy hajót, ezt követően azonban a szabad piacon értékesítette a megszerzett javakat anélkül, hogy megvárta volna a helyi admiralitás bírói döntését, és a hazai hatóságoknak sem adta meg a zsákmányból őket megillető részt, az úgynevezett gerechtigheit van het landot. A bírósági ítélet kivárásának és a szokás szerint 20 százalék körüli illetmény befizetésének elmulasztása az akciót jogilag törvénytelenné, vagy legalábbis problematikussá tette a hazai kormány szemében. Másszóval ha a kapitány nem tartotta tiszteletben a tizenhetedik és tizennyolcadik század folyamán fokozatosan kialakult, milliónyi bürokratikus szempont és jogi szabályozás által meghatározott eljárást, az a kalózkodás homályos vizeire sodorta a tisztes privateeringnek induló vállalkozást.

…Azok a kereskedők, akik a 17. század elején spanyol és portugál zászló alatt hajózva váltak a VOC privateerjeinek áldozatává, az ázsiai vizeken tevékenykedő hollandokat nemcsak tövényes uralkodójuk, a spanyol király ellen felkelt „lázadóknak”, hanem tolvajoknak, rablóknak, banditáknak és természetesen kalózoknak is bélyegezték.”

“From Self-defence to an Instrument of War: Dutch Privateering around the Malay Peninsula in the Early Seventeenth Century”, Peter Borschberg

A vállalkozásból remélhető rendkívüli nyereséget tekintve egyáltalán nem meglepő, hogy kalózleveleket egyre gyakrabban adtak ki az esemény után, függetlenül attól, hogy a kapitány szenvedett-e kárt, s a gyorsan felvirágzó üzletág a 17. század második felétől komoly problémákhoz vezetett:

„…A privateering gyakorlata egy olyan tengeri rabló-réteg kialakulását eredményezte, akik a 16. és korai 17. századi kalózoktól és kereskedő-katonáktól eltérően nem egyetlen ország érdekét tartották szem előtt, hanem „szabadúszóként” hol ennek, hol annak az uralkodónak, sőt egyszerre többnek is a szolgálatában álltak. Az ilyenfajta gátlástalan rablók éppen azért voltak annyira veszélyesek, mert mindig találtak olyan országot, amely támogatta őket, és soha nem voltak egyszerre mindannyiuk ellenségei.”

“‘Even in the remotests corners of the world’. Globalized piracy and international law, 1500-1900”, Kemp (2010) (idézi Borschberg).

De szabad-e a korabeli európai jogi kereteket kivetítenünk Délkelet-Ázsia kis királyságaira?

„A ‘kalózkodás’ alapvetően európai fogalom volt, amely kriminalizálta azt a politikai és kereskedelmi tevékenységet, amelyet a délkelet-ázsiai tengerparti népesség addig államszervezete, kulturális és gazdasági adaptációja és társadalma szerves részének tartott, a rablás – malájul merompak, az iranun „kalózok” nyelvén magooray – és a luxusjavak tengeri kereskedelme közötti dinamikus összjátékot, amely a partvidéki maláj államok nemzetgazdaságának egyik igen fontos összetevője volt… A tengeri rablás a helyi kereskedelem és versengés kiterjesztése volt, az állam megerősítésének, az adószedésnek és a lakosság önkéntes vagy erőszakos megszervezésének egyik legfontosabb mechanizmusa a tizennyolcadik századi délkelet-ázsiai világban.”

“A Tale of Two Centuries: The Globalisation of Maritime Raiding and Piracy in Southeast Asia at the end of the Eighteenth and Twentieth Centuries”, James Warren


A tengeri selyemút

Vizsgáljuk meg most közelebbről azt az eseményt, amely a fiatal jogász Grotiust a Mare Liberum megírására ösztönözte, hírnevet szerezve neki minden európai udvarban (noha később felségárulással vádolták, bebörtönözték majd száműzték őt).

A portugálok az egész 16. században folyamatosan – és a legnagyobb titoktartás közepette – terjesztették ki  busásan jövedelmező kínai és indiai tengeri kereskedelmüket.

A „kis vörös pont” – a legfontosabb tengerszoros

A Macauból Indiába vezető portugál tengeri útvonal Szingapúron és a Malacca-szoroson át vezetett Melaka kikötőjébe. Az angol nevén Malaccának ismert Melakát Afonso de Albuquerque szerezte meg 1511-ben Mahmud Shah szultántól. Fontos kikötő volt, ahol a kapitányok kivárhatták a monszun-szél megváltozását, s ezalatt kijavíthatták hajóikat és pótolhatták tartalékaikat. A könnyűfegyverzetű, ám súlyosan megrakott portugál karakkok, a kor teherszállítói konvojokban, kínai dzsunkák fedezete alatt tették meg a három hétig tartó utat Macautól Melakáig.

Macautól Goáig

A szoroson át vezető legrövidebb utat a Riau-szigetcsoport helyi kalózai, illetve a víz alatti szirtek, homokpadok és gyors tengeráramlatok igen veszélyessé tették. Az út sok nehézséggel és egyre nagyobb kockázattal járt. A helyi kalózok fenyegetése a 17. század kezdetével, a holland kereskedők és privateerek megjelenésével még súlyosabbá vált. A johori és acehi maláj udvarok között intenzív diplomáciai versengés folyt, s az újonnan érkezett hollandok ebbe belekapcsolódva igyekeztek aláásni ellenfeleik pozícióit. Ám a  rivalizálás hamarosan fegyveres fosztogatásba csapott át.

1603 február 25: A Santa Catarina elfoglalása

Johor királysága elvileg szerződésben állt a portugálokkal, de a hollandok is nagy súllyal képviseltették magukat az udvarban, és a király féltestvére, Raja Bongsu erősen hajlott a holland szövetségre. Valószínű, hogy először a johoriak szereztek értesülést a portugál karakkok érkezéséről, amikor a konvoj friss vizet vett fel Tioman szigetén, mielőtt befutott volna Melaka kikötőjébe.

A 16. század végére a karakkok már tekintélyes méretűre nőttek. A Santa Catarina ezerötszáz tonnás, harminckét láb merülésű, nem túlságosan mozgékony hajó volt. A szoroson való éjszakai átkelés még teliholdnál is kockázatos vállalkozás lett volna, és nappal is tapasztalt helyi révkalauz segítségére volt szükség, aki ismerte az útvonalakat és a partviszonyokat. Hibázni nemigen lehetett: egy hirtelen széllökés könnyen zátonyra futtathatta a hajót.

Tioman szigetétől a Johor folyó torkolatáig: a csapda

A talán a johoriak hírei által feltüzelt Jakob van Heemskerk admirális két jóval kisebb hajója, a Witte Leeuw és az Alkmaar a Johor folyó torkolatában húzódott meg a konvojra várva. 1603. február 25-én hajnalban jelentették az admirálisnak, hogy a kínai portugál flotta egy karakkja horgonyt vetett a környéken. A Witte Leeuw és az Alkmaar megtámadta a Santa Catarinát még mielőtt az elmenekülhetett volna, s a két hajó egész napon át ágyútűz alatt tartotta a hajót, mígnem az harcképtelenné vált. Az ütközet meglehetősen egyoldalú volt, s a portugál kapitány, Sebastião Serrão még naplemente előtt kitűzte a fehér zászlót, s felajánlotta a hajó átadását a legénység és az utasok Melakára való szabad elvonulásának fejében. Jakob van Heemskerk elfogadta a feladást, és zálogként azonnal kirakatta a hajó szállítmányát. Mindkét fél tiszteletben tartotta az európai protokollt, és márciusban a melakai portugál tanács köszönetet mondott van Heemskerk kapitánynak, amiért megtartotta adott szavát, noha keserűen mutattak rá, hogy a hollandoknak különösen nagy szerencséjük volt, amiért ezzel az értékes hajóval találkoztak, amely nyilvánvalóan csak „Isten titkos és ismeretlen rendelése folytán” eshetett a kezükbe. Melaka kormányzója, Dom Fernão de Albuquerque hozzátette, hogy a karakk védelmét nagyban hátráltatta a fedélzeten lévő számos nő és gyermek, s ha van Heemskerk az ő egyik hajójával találkozott volna, az ütközet kimenetele egészen más lett volna. A levél a háborús retorika és az udvari formalitás lenyűgöző keveréke.

A karakk rakományát van Heemskerk admirális szállította tovább Európába. Az út nem nélkülözte a viszontagságokat, s az egyik léket kapott hajót partra kellett vontatni és kijavítani. A késlekedés miatt a gazdag zsákmány híre jócskán megelőzte a flotta érkezését, s az admirális ugyancsak tartott tőle, hogy a Csatornához közeledve az angolok vagy a franciák rátehetik a kezüket az ebül szerzett jószágra.

A Santa Catarina rakománya legendássá vált:

„1200 bála kínai nyers selyem, festett damaszkkal, atlasszal [egyfajta tisztított selyemmel], tafetával és finom selyemmel teli ládák, nagy mennyiségű aranyfonál és sodrott arany, arannyal kivarrt vásznak, arannyal átszőtt ruhák és ágyterítők, selyem ágyterítők és ágyneműk, len- és pamutvásznak, harminc lasztnyi [közel hatvan tonna] porcelán áru „mindenfajta edénnyel”, nagy mennyiségű cukor, fűszer, gumi, pézsma [amelyet bisem néven is ismertek], faragott fa ágyak és ládák, némelyikük arannyal gazdagon kirakva, és ‘ezer más dolog, amelyet Kínában készítenek’” (Borschberg).

A kereskedők egész Európából összesereglettek az amszterdami árverésre, amelynek bevétele 3,5 millió gulden volt, a VOC alaptőkéjének fele. De bármilyen hatalmas összeg volt is ez, a rakomány nem számított rendkívülinek a korban. Nem csoda, ha a hollandok eltökélték: utat nyitnak maguknak a Kelet-Indiákra.

A portugálok minden lehetséges jogi és diplomáciai szálat megmozgattak a maguk érdekében. A VOC a fiatal jogászt, Hugo de Grootot bízta meg jogi képviseletükkel, amelyet Grotius a bevezetőben említett módon el is látott. A holland admiralitás a VOC javára döntött, s ezzel kezdetét vette az elkeseredett verseny a hollandok és portugálok között a Kelet-Indiákon. Vajon van Heemskerk előzetesen nyert felhatalmazást a portugál kereskedelmi hajó megtámadására, vagy privateerségét az esemény után szentesítették? Csupán a Németalföldi Államszövetség adhatott volna neki erre engedélyt? Az Államszövetség háborús képviselője volt-e a VOC? A holland admiralitás döntését ismerjük, de a Mare Liberum érthető módon nem talált kedvező fogadtatásra sem a portugáloknál, sem az angoloknál. A Santa Catarina rakományának árverése azonban nyilvánvalóvá tette Kína elképesztő gazdagságát, s ez a portugálok délkelet-ázsiai hegemóniájának végét jelentette.

(Peter Borschberg, a portugál-holland konfliktus specialistája szakszerű, ám olvasmányos tanulmányt szentelt a Santa Caterina-incidensnek).

Utóirat

Négyszáz évvel később a szingapúri és malaccai szoros még mindig a világ egyik legforgalmasabb hajózási útvonalának számít. Annak ellenére, hogy a hajók szinte egymást érik éjjel és nappal, s el vannak látva a modern navigáció és a fegyveres védelem minden lehetséges eszközével, a régiót mindmáig az aktív kalózkodás jellemzi.

A továbbiakban még visszatérünk erre, de ezt a bevezetőt a goai casado Sebastião Serrão kapitány megindító kérelmével szeretnénk befejezni, amelyet Jakob van Heemskerk admirálishoz intézett. Serrão mindenét elveszítette, távol volt otthonától, és alázatosan annyit kért csupán Heemskerktől, hogy küldjön neki „egy darab posztót, amelyből ruhát varrhatna magának”.

Ezt nem csupán a barátság gesztusának tekintené, hanem alamizsnának is, mely emlékeztetné őt ama nyomorúságos körülményekre, amelyek közepette fogságba esett majd ezután visszanyerte szabadságát. (Borschberg).

Nem tudjuk, kérése meghallgatásra talált-e. 2011. február 25-én, az ütközet évfordulóján Sebastião Serrão kapitány emlékének ajánljuk ezt a bejegyzést