Az idegenvezető

József kárpátaljai blogbejegyzésének aknaszlatinai epizódját olvasva ugrott be, hogy én ezt az sztorit már olvastam. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlót.

Sok írónknak van olyan műve, amely nem került, nem kerülhetett bele a huszadik századi magyar irodalmi kollektív emlékezetbe. Török Sándor (1904-1985) – erdélyi zsidó származású, kalandos életű író, gyerekkorunk számos rendkívül népszerű könyvének szerzője – A szemtanú naplója című munkája, az 1939-ben visszacsatolt kárpátaljai területeket bemutató útinapló, amelyet a Hungária könyvkiadó jelentetett meg 1941 körül, úgy tűnik hasonló sorsra ítéltetett. A kötet történetei és leírásai jól illeszkednek a Wang folyó mostani ukrajnai kanyarulatához, úgyhogy hamarosan még bemutatunk közülük néhányat.

Studiolum: Az alábbi történet jól mutatja, amire már többször is utaltunk – de még részletesebben is fogunk írni róla –, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos volt a nemzetté még nem szerveződött utolsó szláv népcsoport, a ruszinok identitásának kialakulása. S egyszersmind azt is illusztrálja, hogyan formálódik meg Kárpátalja visszafoglalása után a ruszinok mint gens fidelissima toposzának egy új változata, amelybe a jóindulat mellé azért jó adag patriarchális leereszkedés is vegyül.


7. fejezet: Az elszabadult utas

Az utas a huszti állomáson érdeklődik, hogy merre van a katonai járásparancsnokság s azt mondják neki: csak menjen ezen az úton végig, egyenesen a minisztériumba, ott van.


Kocsi nincs, de itt is tanyáznak az állomás háta mögött bőröndök után kapkodó, cigatettáért szaladó, krajcárra leső szegénylegények. Sorukból kilép egy ébernézésű, jóbeszédű, jó kiállású fiatalember. Nagyon rongyos, borotválatlan, megviselt fiú, minden pillantásában, minden szavában, mozdulatában a kóbor kutyák értelmessége. Az utasnak tetszik a legény, átadja neki a bőröndöt, s elindulnak a minisztérium felé.



Mire a Huszt-patak hídjához érnek, már vannak olyan jóba hogy az utas megkérdezheti a legényt – aki igen jól beszél magyarul, csak idegen kiejtéssel, éspedig nem azzal a puha kiejtéssel, ami erre szokásos – megkérdezi az utas: voltaképpen mi vagy?
– Orosz.
– Ukrán?
– Á, ukrán! – felhördül sértetten. – Ukrán az ukrán, én orosz vagyok! – Nagyon büszkén mondja ezt és hogy semmi félreértés ne lehessen, még utána teszi:
– Nem nagyorosz, kisorosz ! De szeretem a magyarokat.
A minisztérium előtt már tudja az utas, hogy a fiút kényszeríteni akarták, lépjen be a szics-gárdába. De nem léptem be, hohó, dehogy léptem be, azt mondtam, hogy nem, tudok én fegyverrel bánni – így mondja el –, hohó, pedig tudok ám, de nagyon is. Hiszen két esztendőt szolgáltam a cseheknél. Letagadtam. Én nem leszek szicsák.


A Kárpáti Szics lövészeinek sorakozója, Huszt, 1939. február-március. Balról a második a Szics legendás ikonja, Olekszandr Blesztyiv („Hajdamák”).

Tanult mestersége nincs neki, lótó-futó szegény ember ő, mindent elvégez, amit rábíznak, Huszt egyik külső szélén lakik apjával, anyjával, testvéreivel – akik mint mondja, nem tudnak magyarul egy szót sem, csak ő – meg a feleségével. Már egy éve, hogy megházasodott.
[…]
Az utas itt elintézi a hivatalos elintéznivalókat s kijőve, azt mondja az orosznak:
– Idehallgass, megfogadlak idegenvezetőnek. Délig velem vagy. Fölmegyünk a várba, meg ide, amoda, kapsz két pengőt, velem ebédelsz, reggelizel és áldomást fizetek. Vállalod?
– Vállalom – fölragyog az orosz –, hűségesen megyek!
– Nahát, kezet rá. – Az utas a kezét nyujtja, az orosz megmarkolja: akkor hát mondd meg a nevedet is, fiam.
Az orosz megmondj a a nevét:
– Kovács József.
Az utasnak leesik az álla.
Az utas visszatolja az állát a helyére – Huszton még többször is le akar esni az álla, rendre megszokja –, és elindul Kováccsal, az orosszal, hűséges vezetőjével.
[…]
József, az orosz viszont kitűnő utitárs, kedves beszédű és sok mindent tud. Vagy legalább is mindenre felel, habozás nélkül. Most megmutogatja: nézze, onnan a padlásról, abból az ablakból, lőtték a szicsek a minisztériumot – az üvegajtón ott is vannak a golyók nyomai.


Kárpáti szics lövészek felvonulása a huszti főhadiszállásnál frontra indulás előtt, 1939. március 15.
Március 14-én, amikor Szlovákia kikiáltotta függetlenségét Csehországtól, a Volosin Ágoston
vezette, Huszton székelő autonóm kárpátukrán kormány is kikiáltotta Kárpát-Ukrajna
függetlenségét. Másnap azonban a magyar hadsereg – német jóváhagyással –
bevonult a területre, és az önkéntes Szics-gárdisták fegyveres
ellenállását letörve egy nap alatt elfoglalta azt.

Meg amott is, itt is, ott is, mindenütt golyónyomok. De hát hol is igyuk meg az áldomást. – Ez már a vezető gondja s ő kedvezve a pesti úrnak, azt mondja: „csak jöjjön, elviszem igaz magyar helyre, a Hűbel-hez, a Royalba”.
Egy baj van ezzel az orosszal. Ötven-hatvan lépésenként megáll, Márijá moj! – mondja félig bosszúsan, félig fohászkodva s ismét és ismét összefűzi a szandálját és az ismét és ismét kioldódik, mire megint megállunk: Márijá moj, Márijá moj!
De meg lehet szokni.
József szolgálatkészsége egyébként nem alázatos és semmiesetre sem alázatoskodó. Úri módon szolgál, szíveskedik az idegennek. Haza akar szaladni, hogy átöltözzék.
– Felvennék egy jobb ruhát – mondja – ha együtt leszünk egész délelőtt.



A Royalban külön asztalhoz akar ülni. Az áldomás természetesen pörkölt és fröccs. De addig nem iszik, míg az utas rá nem emeli a poharát. És vigyázva annyit iszik ki egy cugra, amennyit az utas. Míg az utas egy képeslevelezőlapot összefirkál, miután ettek, ittak –, Kovács a kenyérkosárba nyúl… Az utas meg éppen fölnéz… Kovács elpirul és visszakapja a kezét. – De csak egyél, mondja az utas restelkedve – hát egyél, az Isten áldjon meg. – De Kovács most már nem eszik többet. Csak ül és arra les, mikor gurul el a ceruza, hogy fel lehessen emelni, esik le a kalap, hogy törölgetni lehessen, könyökkel porolgatni; tüzet ad József, akár el is szívná az utas helyett, s mikor elmegyünk, kéri a levelezőlapot, hogy majd ő viszi. De hogyan viszi! Nem is viszi. Cipeli. Szállítja. Egyébként azt akarja elérni, hogy nézzem meg a postát, milyen szép. Az utas a Volosin házához akar menni, de ő a postát kínálja folyton: csodás, csodás, jaj de szép! – így dícséri s elvégre ő a vezető, hát elindulnak a posta felé.


József, az orosz buzgón, két kézzel tolja maga előtt a levelezőlapot. Egy kis hídon megáll, Várpatak felé mutat, hogy amott a domboldalon a pravoszláv templom. Azt mondja, egyszer egy nagyon gazdag orosz jött ide valahonnan s építette ezt a templomot, aztán elment, Márijá moj, milyen gazdag orosz volt…
– Hóha hé, nyete-nye –, megrekedt egy szénásszekér itt a Korjatovics-utca kis hídján és az utast az orosz féltő gonddal irányítja föl a járdára: tessék, tessék fölmenni, még baj éri! – A két tehénkét rángatja amott a béres a szénásszekérrel hóha, hó, nyete-nye! – most megfordul… hát nagyszakállú, lengő pajeszes öreg zsidó a béres, kalapja a nyakára csúszott a nagy izgalomban; most az ostort bedugja a szénába, nekidől az első balkeréknek – az akadt bele valahogy a hídpallóba, vállát nekifesziti: hóha, hé, nyete-nye! – Az utas megnézi elülről, hátulról, jobbról, balról… – hát nem vezérigazgató.



– Mingyárt meglátja a postát! – így biztatja az utast hűséges vezetője, József, akinek e pillanatban nem nagyon imponál a vár, a hegyek, semmi: de a posta, a posta!
[…]




…Csak úgy próbaképpen rámutat az utas – már átmenőben a téren – a templomra és azt kérdi: ez milyen templom? S József kedves büszkeséggel: ez az én templomom, református templom! Az utas marokra fogja az állát és így folytatja:
– Te orosz vagy! S református?
– Az. Engem itt kereszteltek és ide járok, ez a templomom.
Az utas fölmutat a toronyra:
– Hát nézd meg, kereszt van ezen!
– Kereszt – ismétli az orosz s nem néz fel, neki magyarázzák, hogy mi van a templom tornyán?
– Hogy lehet ilyen kettős kereszt református templomon, József? – kezdi elveszíteni a türelmét:
– Én ezekhez nem értek – mondja –, ez a református templom, én orosz vagyok és ide járok.




Egy félóra mulva az utas a hagymakupolás pravoszláv templomban álldogál, a szép, fehérszakállú, feketesüvegű archimandrìtával – aki nagyon szépen beszél magyarul – s elmondja neki a dolgot. Hát bizony, ez így van, ez a Kovács, ez csakugyan orosz, bár anyja „magyar volt”. Természetesen nem református, de görögkatolikus. Odajár az alsó nagytemplomba, ott is keresztelték, az igaz, lévén, hogy az görögkatolikus templom, de ő azt hiszi, hogy az református templom és hogy ő református.
Mikor innen elmennek ketten, Kovács József így zárja le a vitát: nem értem én uram ezeket a dolgokat, kereszt, az kereszt, a többi nem fontos.
Az utas még egy próbát tesz:
– Ha orosz vagy, akkor hogy hogy nem ez a templomod, ahol most voltunk, hiszen ez az orosz templom.
– Nem. Ez a pravoszláv.
– De te is olyan orosz vagy, mint az archimandrita.
– Dehogy is. Az archimandrita nagyorosz. Én kisorosz vagyok, mondtam már.
– Rutén?
– Á – s megvetően legyint. – A rutén nem orosz, az ruszin. Én vagyok orosz!
[…]
Mennek aztán a régi világháborús temető mellett.
– Ide nem temettek azóta, csak most ástak nemrégen összesen hat új sírt. Amott – mutatja a temetőcsősz – két magyar… emitt két ukrán… amonnan, fejtül emerre, két cseh fekszik.


Magyar Ansaldo „kisharckocsi”-század Huszton, 1939



Az utas és vezetője elhagyják a temetőt és mászni kezdenek a hegyen fölfelé, mégpedig lehetőleg nem az úton, hanem amerre közelebb. Hanem ez a József hogy tud mászni! S közben beszél is, biztatja az utast, hogy onnan fentről, a romoktól, nagyszerűen lehet látni – a postát! S kúszik föl a kövek között, úgy félúton megáll, bevárja az utast – innen már látni a vasútvonalat jó messzire, amerről az utas jött s a kanyargó Tiszát… Husztot és a szomszédos községeket – bevárja az utast, egy, fogással a panoráma felé állítja s pózba vágva magát, odamutat: tessék. – Éppen csak azt nem mondja: én csináltam az egészet!



[…]
Megyünk le a Royalba. József szerényen csak levest kér. Végül megeszi a húst, főzeléket és tésztát is. Váljék egészségére. Villa nem zörög a kezében, a kést nem veszi a szájába, a levessel halkabban bánik, mint az utas. Aztán elkoccintják az utolsó poharat: fizessünk és menjünk. Még cigarettát veszünk s a buzgó József nem mondja, hogy trafik, hanem így nevezi teljes rangján és címén a dohányosboltot, amint frissen oda van mázolva: menjünk be ide a magyar királyi dohányárudába. Az utas a bőröndjébe rakja a cigarettát, mire József közel hajlik hozzá és súgja: ha a koffert kinyitja, azután mindig jól zárja be! – Jó – súgja vissza az utas –, köszönöm, meglesz.
S a jótanácsért hálából beszalad egy cukrosboltba és vesz egy elkésett husvéti nyulacskát a József feleségének. József kendőjébe csomagolja a nyulat, majd két kezét összetéve, bizonygatja az utasnak, hogy imádkozni fog érte.



Rohanunk az állomás felé. József ötpercenként lemarad: Márijá moj! – és kötözi a lábbelijét. Közben sietve beszél, beszél, amennyit csak még lehet. Régi dolgokba avat be nagysietve, a cseh uralom utolsó hónapjainak történetét meséli s azt mondja: és akkor jöttek a holicsánok.
– Kik? – kérdi az utas riadtan, hogy vajjon milyen újabb nemzetség ez?
De nem, József kijavítja magát:
– Hát a szicsek.
– Akkor miért mondod, hogy holicsánok?
– Úgy hívjuk, mert Holics felől jöttek. – Na, ez már más. S kezet szorítva elválik az utas Kovács Józseftől, aki kisorosznak vallja magát, cseh katona volt, magyarbarát, azt hiszi, hogy református, de ez nem igaz, mert görögkatolikus, s nem is az apja után orosz, hanem az anyja után, aki viszont „magyar volt”. Elbúcsúzik tőle az utas és továbbindul a Tisza felső folyása felé, nézegetve útján az egymásba ékelődő torz határokat maga körül, s ismét gondolkozni kezd a kevert, kis népek tragikus hullámzásáról.
A vonat indul, az utas a kalapját lengeti, s Kovács József, a csodálatos kisorosz, onnan a perron tulsó végéről, valami kedveskedő búcsúkiáltást küld erre. Már zakatolnak a kerekek, nem érti az utas, mutatja is, a fülére intve: nem hallam! Hát csak látja, hogy Kovács, a kisorosz, keresztet rajzol a levegőbe s dobja utána.
Megáldja őt… Az utas alázatos örömmel fogadja ezt a kisorosztól, akit megszeretett, s aki mondta neki ott az archimandrita előtt, a dombon: én nem értem, uram, ezeket, de kereszt az kereszt.
Az utas elindul Taracköz felé onnan Rahóra Kőrösmezőre s a Tatárhágón át, az akkori lengyel határon, majd Szlatinán, Nagyszöllősön, Újhelyen keresztül Kassára, onnan Pestre s ismét ki tudja hová. De végignézve mostani és majdani útjain – s ez írás során ezután való mondanivalóin – ismételheti bátran Kovács Józsefet bárhol:
– Nem értem, uram, nem értem az egészet… de kereszt, az kereszt.



5 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

@József: asszem ez az, ami ismerős :)

József írta...

@Deák Tamás: Teljesen. :) Bár a vallásra nem tértünk ki, lehet, hogy sikerült volna ott is csúnyán beletenyerelnem valamibe.

pera írta...

Én Szenes Sándor Befejezetlen múlt c. kötetéből ismerem, no meg ő írta a Kököjszi és Bobojszát! :)

Tamas Deak írta...

@József: hát legközelebb sportcipőben megyünk, és megkérdezzük ... hátha ez is református orosz :)

Tamas DEAK írta...

Szicsgárdista utca !