Egy nagyon fekete tenger

Hatalmas mennyiségben kerülnek föl a netre a régi fotók, s minthogy az nem lehet, hogy ezeknek az érzékeny és egyéni arcoknak, amelyek olyan figyelmesen és annyi reménykedéssel próbálnak átlátni az éppen csak felderengő huszadik század homályán, ne legyen történetük, az ember akarva-akaratlanul történetet olvas beléjük, persze a nagy történelem alapján tipizálva. És nagyon hálás a ritka alkalmakért, amikor a kép mellé történetet is kap, amely mindig bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb. Még akkor is, ha egy unoka rekonstruálja az emlékezet szilánkjaiból, mint amit most Eric Tchijakoff francia író küldött blogunknak kijevi nagyapja három fényképe mellé. Az utolsó emlékkép, amelyen a vöröskatonák a kikötőben mészárolják a fehéreket és a velük menekülő civil lakosságot, akiknek nem sikerült időben feljutniuk valamelyik hajóra, ugyanaz, amelyet Neil Ascherson is saját menekülő fehér tiszt nagyapja utolsó odesszai emlékeként ír le A Fekete-tenger-ben.


„1913-ban még ott van a családi képen. Hátradőlve a hintaszéken, kis fején nagy kalap, a kicsi Fjodor nem tudja még, hogy hamarosan ott kell hagynia Kijevet, a boldog parkot, a hintaszéket és a család lovait, hogy nemsokára a fehér gárda kadétja lesz, hogy felszáll egy vonatra, amely nem jön soha vissza. A kisfiú lidérces álmában sem látott ahhoz foghatót, amit az utolsó képként őriz emlékezetében: ahogy a kubáni kozák osztag lovasai befelé úsznak a tengerbe a novorosszijszki kikötőben.

1920-ban reményvesztetten mondott búcsút egy reménytelen ügynek, hogy katonasapkáját a hajókorláton áthajítva átkeljen egy nagyon fekete tengeren, hogy kikössön egy száműzöttekkel teli földön, hogy ne maradjon utána más, mint az emlékezet szilánkjai.”

A konstantinápolyi orosz gimnázium tablója, 1926