Cseremos gyors vize

Alekszandr Dovzsenko korábban látott 1939-40-es filmjei ugyan propagandafilmnek készültek, ám mégis fontos kordokumentumokká váltak, többek között a sok néprajzi felvétel révén, amelyeket az épp a szovjethatalom kebelére tért népekről készített. A nemrég már említett Буковина – наша земля (Bukovina a mi földünk) című film zárójelenetében a Cseremos folyóról szóló ruszin népdaltkolomejkát – hallhatjuk. A közben felhangzó orosz szöveg a sötét román éjszakát eloszlató sztálini alkotmányról szól, mely minden népnek fényes jövőt biztosít.


Верховино, світку ти наш!
Гей, як у тебе тут мило!
Як ігри вод, плине ту час,
Свобідно, шумно, весело.

Ой немає краю, краю
Над ту Верховину!
Там би мені погуляти
Хоч одну годину!

З верха на верх, а з бору в бір
З легкою в серці думкою,
В чересі крис, в руках топір,
Буяє леґінь тобою.

Черемоше, Черемоше,
Бистра твоя вода!
Дівчинонька хорошая,
Гарна твоя врода!
Hegyvidékünk, fényességünk!
Milyen jó is tebenned!
Ahogy a víz játszik, úgy telik itt az idő,
szabadon, zajosan, vidáman.

Jaj, nincs még egy olyan vidék
mint a mi hegyvidékünk!
Bárcsak legalább egy órát
sétálhatnék benne!

Hegyről hegyre, völgyről völgyre
könnyű szívvel, vidám lélekkel,
övemben kés, kezemben fejsze,
bővelkedem benned mindenben.

Cseremos, te Cseremos,
gyors a te vized!
Kedves leányka vagy te,
nagy a te szépséged!

(Studiolum: Hogy a Cseremos mennyire kedves leányka, azt jól mutatja, hogy ha társasággal megyünk át a Kárpátokon Csernovic felé, valaki mindig meg szokta kérdezni, miért nem térünk le Körösmező (Yasinya, a Tisza forrása, az alábbi térkép bal szélén) után Tatarivnál a Cseremos mentén haladó rövidebb Verkhovyna–Vyzhnytsa útra, miért megyünk fel helyette Jaremcse–Kolomea irányába. Hát azért, mert a Verhovina-Vizsnyica út csak az ukrán autótérképen létezik, a valóságban a Cseremos minden olvadáskor elmossa legalább a felét, úgyhogy az év további szakaszában csak 5-10 km-es sebességgel járható földútként üzemel. A filmrészlet végén látható tutajosok pedig ugyanazok a ruszinok, akik az ugyanekkor készült magyar filmhíradóban a hegygerinc másik oldalán eredő Tiszán szállítják le a fát.

Teljes képernyőn

A dalban említett Verhovina azonban nem a mostani Verhovina városka a Cseremos partján. Azt első említése, 1434 óta Żabiénak nevezik, csupán 1962-ben kapta mai nevét a lengyel múlt feledtetésére. A Verhovina pusztán „felföldet” vagy „felvidéket” jelent a hegylakó ruszinok – itt huculok – nyelvén. A dal műfaja, a lassú és gyors táncritmusokat váltogató kolomejka – a szlovák és magyar kalamajka eredete – is a Huculscsina (és Pokutia) központjáról, Kolomea városkáról kapta a nevét, amely egyébként a környék egyik legfontosabb zsidó kereskedővároskája is volt 1941-ig.


A filmben felhangzó változatból azonban kimarad az eredeti dal két versszaka, amit persze helyszűkével is indokolhatnánk, de a szöveg ismeretében talán mégsem csak erről volt szó. A közvetlenül a fejsze emlegetését követő versszak azt dalolja, hogy a hucul legény, fejszével a kézben, a némettől sem fél, ami 1940-ben szovjet filmben még nem volt polkorrekt. A következő versszak pedig arról, hogy nem kell neki a Bukovinán túl, az orosz birodalomban fekvő Podólia, hiszen itt is megvan minden, ami ott – s ez ugyancsak nem volt polkorrekt 1940-ben, amikor a szovjetek éppen Bukovina Podóliához csatolásával nagyobbították meg Ukrajna területét.

A dal eredeti kontextusa azonban ironikus módon éppen ellentétes a filmmel. Eredetileg ugyanis – mint az a szövegből már gyanítható volt – műdalként született, s szerzője Mikola Usztyijanovics (1811-1885) galíciai lengyel patrióta, majd görögkatolikus papként a kisorosz identitás egyik megteremtője. Ez az identitás éppen a külső ukrán és orosz politikai nyomással szemben igyekezett összefogni a nemzetté még nem szerveződött utolsó szláv népcsoportokat, a ruszinokat – huculokat, bojkókat és lemkókat –, egy, a Monarchián belül élő és ahhoz hűséges néppé. A műdal-eredetet jól tükrözi a legendás amerikai ruszin énekesnő, Kvitka Cisyk (1953-1993) előadása.



S hogy a dal mennyire egyfajta nem-hivatalos hucul himnusszá, gesunkenes Kulturguttá vált, azt jól illusztrálja az alábbi, ilyen értelemben talán legautentikusabb felvétel, amelyen egy hétköznapi ruszin baráti társaság igyekszik rekonstruálni a dalt mint közös kultúrkincset.)


Hatvanegynehány évvel később a dallam így köszön vissza a Técsői banda szívet melengető, táncra perdítő előadásában az Utolsó kolomejka című filmben, a Fonóban. Közreműködik Csernovecz Jóska, Csernovecz Misi, Csernovecz Gyurka, Popovics János. Táncol Bob Cohen, a veszprémi-besszarábiai-new yorki-budapesti hegedűs, a Di Naye Kapelye alapítója és a Horinca blog szerzője, aki a técsői bandát felfedezte, és aki máig együtt játssza velük az általuk megőrzött kárpátaljai zsidó és ruszin dallamokat.



5 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

A mellékelt ukrán cérnahang dalárdát is érdemes megnézni... állapotuk fejlődése több videón is követhető :)

Studiolum írta...

Igen, de azt hiszem, itt látható a végső, kifejlett állapot.

József írta...

@Deák Tamás: Igazad volt, ez a kedvenc vonulatom a blogon. Kösz az írást.

Tamas Deak írta...

@József: köszönöm, de várj még :) ez csak a bemelegítő poszt volt, az igazi még vár egy kicsit a sorára.

Tamas Deak írta...

Picit elvisz (vagy mégsem) a témától, de az ukrán cérnahang dalárdához talán illik a Highway to hell népi változata, valamint a Los Colorados együttes korai munkássága akik azonban már ki is nőtték magukat.