A svarcgelb posztó


Beszélgetés Robert Makłowiczcsal új könyve, a Café Museum kapcsán (Európa 2012, fordította Kertész Noémi).

Nyolc utazás. Pápára, Győrbe és a Szent György-hegy lábához, ahol a szerző szívesen lehorgonyozna. Bécsbe, ahol a lengyel utazó egy éjszakai bárban egy kis Csehszlovákiára talál. Osztrák borkóstoló körútra a Fertő-tótól Felső-Ausztriáig. Az erdélyi Szászföldre, erődtemplom- és pálinkanézőbe. Bulgáriától Debrecenig a havasalföldi Urziceni mély benyomást hagyó szállodáján át. A gyulai gyógyfürdőbe, szkanderozni dinnyeárusokkal. Valahová Magyarföldre mangalicavágásra. Szarajevón és Bosznián át Montenegróba. És végül a dalmáciai Molat szigetére, ahol aztán a szerző ott is marad. Nyolc utazás, anélkül, hogy a szerző elhagyná azt az egyetlen országot, amely polgárának tekinti magát: az Osztrák-Magyar Monarchiát.

„Csak megyek, amerre látok, egyre csak gurulok, mint egy biliárdgolyó a svarcgelb posztón, amit Közép-Európának nevezünk. Sok ilyen utazásban volt részem, olykor kiszámíthatatlan útvonalon haladtam, mint a kezdő játékos lökése után a golyó, olykor pedig nyílegyenesen célba találtam, mintha egy bajnok játszana. Néhány ilyen útról szól ez a könyv.”

A nyolc utazás aztán, ahogy már az utazásokkal lenni szokott, történetek tucatjaival gazdagodik. Az út során megesett történetekkel. Korábbi vagy későbbi történetekkel. Betét-történetekkel, amelyek elbeszélés közben jutnak a szerző eszébe. Rövid történelmi képekkel, hiszen a szerző végtére is történész; és gasztronómiai közjátékokkal, hiszen ínyenc is, és a legnagyobb lengyel tévécsatorna gasztronómiai műsorának vezetője. És néhány vonással felvázolt kis képekkel, mellékesen odavetett, pontos és emlékezetes metaforákkal.

„A szarajevói pályaudvar ma is áll, változatlanul, bár kissé elhanyagolt állapotban. Átvészelte az első és második világháborút, túlélte Jugoszláviát és a polgárháborút, ott áll dacolva az idővel, akárcsak a csernovici, a przemyśli, spliti vagy a stanisławówi pályaudvar, mindannak tagadásaként, ami később bekövetkezett.”

A történetek füzére az emlékezet kiszámíthatatlanságával kanyarog erre meg arra, a nyolc útból nyolcvan lesz, amelyek sűrűn behálózzák a Monarchia terét és idejét, amelynek sokféle egymás mellett élő népéről és kultúrájáról a lwówi lengyel, örmény, ruszin és magyar nagyszülőktől származó szerző hatalmas élvezettel, humorral és szeretettel ír.

„Noha lengyel az anyanyelvem, igencsak szívesen hallgatok más nyelveket magam körül. Örömmel tölt el, ha sok különböző felekezet temploma magasodik egy helyen, és még boldogabbá tesz, ha valamennyit nyitva is találom. A határátlépés gyermekkorom óta a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozott, a határok létezésétől pedig káromkodni támad kedvem. Mikor már magam dönthettem róla, hol tartózkodom, és a határok a sors akaratából átjárhatóvá váltak, időnként olyan kirándulásra vállalkoztam, amelynek nem volt határozott célja, hacsak az nem, hogy más nyelveket halljak, másféle levest kanalazzak, másféle italt kóstoljak, másféle tájakat lássak. Hogy a tükörképemet más tükörben pillanthassam meg. Feltétlen szükség van rá, mert a tükrök hazudhatnak is, ha egész életedben egy tükörben nézegeted csak magad, esetleg sosem tudod meg, hogyan is nézel ki.”

A Monarchiára jellemző abszurd történetmozaikok sokaságát étvágygerjesztően ellenpontozzák és fogják újra és újra egységbe az elfogyasztott ételek-italok barokk gazdagságú leírásai. A szerző gondosan ügyel a kettő közötti egyensúlyra, hogy a könyv át ne billenjen a gasztronómiai túra divatműfajába, bár az olvasó – főleg ha saját hazája általa ellenőrizhető fogásairól van szó – olykor már gyanúsnak találja az ételnevek halmozásának mágiáját.

„A közeli Tapolca felé tartottam, hogy nekilássak egy tányér kiváló kakasherepörköltnek, kifogástalanul készített rövid mártásban, és megéreztem, hogy a makói hagymát az új idők szokásaival dacolva nem napraforgóolajon, hanem mangalicazsíron pirították meg, úgy keverték hozzá a paprikát. Így a legfinomabb, ha nem is a legegészségesebb. Némán ízlelgettem, repesett a lelkem, mert felettébb elégedetté tett a magyar étek, de örültem annak is, ami másnap vár rám. Ez az, adtam át magam a kakasheréknek, de a fejembe már befészkelte magát az ajdova, vagyis hajdina, a pehtranova potica, az édes tárkonyos kalács, az isztriai sonka, az idrijski žlikrofi, az idriai kurmplis derelye, sőt még az ajdova kaša z jurčki, vagyis a vargányás hajdina is. Ugyanis nem tudom túl sokáig beérni azzal, amit egy nemzet talált ki.”


Robert Makłowicz a könyv bemutatóján a Central Kávéházban. Jobbra beszélgetőpartnere,
Lévai Balázs, balra tolmácsnője, egészen balra Kolovratnik Krisztián színművész.
A fotót Vinnay Péter küldte a Wang folyó versei számára – nagyon köszönjük!


A könyvet, ahogyan múlt heti beharangozómban már írtam, közép-európai témájához méltóan a Central Kávéházban mutatta be a szerző, aki a Budapesti Lengyel Intézet közbenjárására aznap délelőtt exkluzív interjút is adott blogunknak. Könyvéből alaposan megismerve a helyi borok iránti vonzalmát, az interjúra egy nagy palack házi vörös borral készültem, Paulovits Misi borával, amely évről évre rendszeresen elviszi a csömöri gazdák borversenyének első díját. Robert Makłowicz nagyon örült az új felfedezésnek, amely mindjárt meg is adta az interjú felütését:

• Mi a kedvenc itala az egykori Monarchiában?

Fogas kérdés. Egy korábbi interjúban azt kérdezték tőlem, mit ennék utoljára, ha tudnám, hogy holnap meg kell halnom. De hát egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni. No de ha mégis az elé a kegyetlen választás elé állítanának, hogy ettől fogva életem végéig csakis egyfajta fehér bort ihatok, az biztosan somlói lenne. Most is muszáj, hogy mindig legyen otthon a pincében kétféle fehér: grüner veltliner és somlói juhfark. Persze, ott van Szent György-hegy és a Badacsony is, fenomenális borokkal, de a Somló íze jellegzetes, összetéveszthetetlen. Érezni benne az ásványi anyagokat, a föld ízét. Ha bárhol a világon bekötött szemmel kóstoltatnák velem, biztosan felismerném. S ráadásul olyan kicsi az egész hegy, hogy nem lehet nagy borászatokkal tönkretenni. Biztos vagyok benne, hogy tizenegynéhány év múlva olyan híres lesz, mint mondjuk a burgundi bor.

• Emlékszem, a nyolcvanas évek végén, amikor olaszoknak tolmácsoltam, étteremben gyakran akarták visszavitetni a juhfarkat, mondván, hogy penészes, s a pincérnek úgy kellett megmagyaráznia, hogy ez a bor sajátos ásványi íze. Lehetséges, hogy éppen az jelöli a Monarchia határait, hol értékelik még ezt a bonyolult ízvilágot?

Látja, erre nem gondoltam, pedig tényleg van benne valami. Valószínű, hogy ha az olasz vendégek Trentinóból vagy Triesztből jöttek volna, másképp értékelték volna a juhfarkat! (nevet)

• Ha már a Szent György-hegyet említi, nem sajnálja, hogy ottani birtokán, amelyet olyan átszellemülten ír le a könyvben, a túlságosan drága tervek miatt nem építhetett végül is házat?

Sajnálom, hát hogyne sajnálnám. De semmi sincs még elveszve. A birtok megvan még, és gyönyörűen látszik onnan a Szent György-hegy. Még minden előttem áll.

• Ha valaki ennyit utazik, és ilyen széles régióban, nem teher egy állandó birtok, egy ház, ahová vissza kell térni és amelyről gondoskodni kell?

Épp ellenkezőleg. A hajó is horgonyt vet időnként, hogy megpihenjen. Aki sokat utazik, annak is újra meg újra le kell horgonyoznia valahol. Krakkóban már lehorgonyoztam, ott is maradok életem végéig. De nagyon jó, hogy Dalmáciában is van egy másik horgonyom, egy főhadiszállásom, és itt, az egykori Monarchia legközepén, a Balaton partján egy harmadik. Ráadásul Dalmáciában már eléggé megtanultam horvátul, most itt az ideje, hogy magyarul is megtanuljak.

• Tudna-e mondani olyan közös vonásokat, amelyek az egykori Monarchia minden tartományát összekötik egymással és elválasztják más egykori országoktól?

Hát hozzunk példát a konyhaművészetből. Amikor először mentem Varsóba, tizenkét-tizenhárom éves lehettem, elég nagy voltam már ahhoz, hogy egyedül járkáljak a városban. Szüleimtől kaptam egy kevés pénzt, ahhoz még kicsi voltam, hogy alkoholra költsem, hát cukrászdába mentem. Olyasmit kerestem, amit mindig is meg akartam venni a krakkói cukrászdákban, s amit már Bécsben és Budapesten is láttam, merthogy ott korábban jártam, mint Varsóban. Megkérdeztem, van-e Pischinger tortájuk. Azt sem tudták, mi az. Sacher? Dobos? Nincs. Akkor értettem meg először, micsoda hatalmas különbség van köztünk, az egykori Galícia és az egykori Orosz-Lengyelország között, hogy ezek ismeretlen dolgok nekik. Elég Krakkótól északra tizenöt kilométert utazni, és megváltozik a cukrászdák repertoárja. Meg egyáltalán, ott már sokkal kevésbé fontosak a cukrászdák, mint a Monarchiában, ahol minden város tele volt velük meg kávéházakkal. Łódzban például egyáltalán nincs kávéház, csak pubok vannak.

Vagy ott van két kisváros, mindkettő csak harminc kilométerre Krakkótól, de az egyik északra, a másik délre: Skała és Myślenice. Érdemes a kettőt egymás után meglátogatni, egy óra közöttük a távolság. Myślenice főtere gyönyörű, néhány emeletes házacskákkal, városházával, mint bárhol máshol Magyarországon, Csehországban vagy Dubrovnikban. Skała egy lidércnyomás, és nem mintha elhanyagolt lenne, hát Lengyelország fejlődik és virágzik, hanem mert városi szövete még az orosz időkben alakult ki. Ez a legjobb összehasonlítás arra, milyen különbség volt a két birodalom között mentalitásban. Ha az ország más vidékéről származó lengyel azt mondja, hogy írásaimban az egykori osztrák megszállókat dicsőítem, egyszerűen csak elviszem először ide, aztán oda, hogy ítélje meg maga. Többet nem hallom tőle ezt a vádat.

• Az urziceni történetben úgy írja le ezt a dél-romániai lepusztult tájat, hogy „továbbra is lapos volt, de települések jelentek meg rajta, és rengeteg rozsdaette maradvány, a semmibe futó csővezetékek, amelyek meggörbültek, elhalt szüleiket, a Kommunizmust és Autarkiát gyászolva, elevátor fantomok a semmi közepén emelkedő panelházak közt árválkodó gyárkémények, egyszóval mindaz, ami úgy tetszik Andrzej Stasiuknak.” [akinek Útban Babadagba című útikönyvéből már többször is idéztünk.] De hát Stasiuk nemcsak Urzicenit írja le ilyennek, hanem minden mást is, ugyanazokat a helyeket és kocsmákat is, amelyeket Ön egészen másként, vidáman és emberien mutat be. Melyik az igazság?

Mindkettő. (nevet) Az a kérdés, mit keres az ember, és azt találja, amit keres. Stasiuk az eldobott, margóra szorult embereket keresi, a lepusztult tájakat, a Ceaușescu-őrület után ott maradt helyszíneket. Amellett Stasiukot egyáltalán nem érdeklik a városok, őt a falvak érdeklik, az elhagyatott, az ipari táj. De tényleg az az alapvető kérdés, mit keresünk. Budapesten is lehet szörnyű helyeket és csodálatos helyeket is találni, és egyikre vagy másikra koncentrálva bemutatni a várost.

• Az ételek leírásában egyfajta névmágiával játszik, hosszan sorolja a neveket, összefut az ember szájában a nyál, azonnal enni akarna valamit. Az ételek ízéről azonban keveset tudunk meg.

Szándékosan. Mivel konyháról író és előadó embernek ismernek, ebben a könyvben szerettem volna szakítani ezzel a sztereotípiával. Nem akartam gasztronómiai útikönyvet írni. Az ételek említését a kultúra leírásának eszközeként használom. Természetesen nem sikerült teljesen szakítanom vele, de hát nehéz is Közép-Európáról ízek nélkül írni.

• Van-e kedvenc helye az egykori Monarchiában? Milyen helyeket talál benne a legélhetőbbnek?

A legjobban azokat a helyeket szeretem, amelyek, még ha ma már egy-egy nemzetállamban vannak is, továbbra is soknemzetiségűek, mert ezt tartom az egyik legnagyobb alkotó erőnek. Paradox módon a legjobb magyar fogások egyikével a horvát Baranyában találkoztam, bográcsban készítve még negyven fokos hőségben is, igazi magyar konyha volt, de egy horvát csavarral. Vagy a szlavón kulen az nem más, mint a magyar szalámi, de kreatív módon továbbfejlesztve.

Számomra a Monarchia legnagyobb értéke, hogy nem voltak határok, hogy az ember felkerekedhetett, és megnézhette a másikat, a szomszédot, aki más nyelven beszélt, máshogy főzött, de ugyanabban a boltban vásárolt. A kultúra is olyan, mint a termés, hogy ha folyton ugyanazzal vetjük be a földet, monokultúra lesz, kimerül, elugarosodik. A nemzetállamok, ha nem tudják, hogy egy nagyobb közös kultúra alkotórészei vagyunk, szintén elsorvadnak, elszegényednek. Azért mozgok olyan nagy örömmel fel-alá ezen a sakktáblán, amely a Monarchia volt, hogy a fejemben a föld el ne ugarosodjon.

„Itt is lakom, Dalmáciában, és Krakkóban is, két otthonom közt ezerháromszáz kilométer a távolság, köztük ott van Budapest, Bécs és Olmütz, Cieszyn, Zágráb. Lengyelországban és Horvátországban élek, és mindkét helyen otthon vagyok. Egyformán nagyra tartom az adriai halakat és ehető tengeri herkentyűket, és a paprikások népes, vidám családját, a pörköltek és gulyások velük rokon nemes nemzetségét, és a különféle gombócok szeleburdi seregletét. Kedvelem a zágrábi sült pulykát mlincával, a krakkói vargányás kacsát, a lozova rakiját, vagyis a törkölyt ugyanolyan becsben tartom, mint a kontinentális sligovicát. Végül is mit árthatunk ezzel?”


Nincsenek megjegyzések: