A századik év

A vár alatti régi örmény-zsidó negyedben megbúvó kis örmény templom zsúfolásig megtelt ezen a reggelen. Sokkal többen vannak, mint egy rendes vasárnapi misén. Grúzia déli, örmények lakta vidékét nem sújtotta az 1915-ös népirtás, de sokan menekültek ide a törökországi mészárlások túlélői közül. Utódaik ma a világon szétszóródott örményekkel együtt emlékeznek meg arról, hogy száz éve, 1915. április 24-én Konstantinápolyban letartóztatták az örmények 250 vezetőjét, s ezzel kezdetét vette az Oszmán Birodalom több milliós örmény lakosságának kiirtása illetve elüldözése.

Tizenkét-tizenhárom éves lány jön oda hozzám, hatalmas sötét szemekkel, rendkívül választékos angolsággal szólít meg: „Azt szeretném kérdezni, Sir, mit gondolnak Európában arról, ami velünk történt? Van, aki elismeri, hogy volt örmény népirtás?” „Persze. Európában majdnem mindenki tudja és elismeri ezt.” „Nagyon-nagyon köszönöm, Sir”, mondja áhítattal.

Az öreg pap hosszan, nyugodtan beszél. Az akhaltsikhei örmény dialektusban szóló prédikációból csak foszlányokat értek, országok, népek, személyek neveit, és az újra meg újra ismétlődő „metz yeghern” „a nagy gonosztett” kifejezést, ahogyan az örmények a népirtást nevezik. Az emberek feszülten figyelnek, bólogatnak. „Miről beszélt?” kérdezem a mise végén. „Hogy nem szabad elfelejtenünk, ami történt, de felül kell emelkednünk rajta, és nem szabad gyűlölnünk azok utódait, akik ezt tették velünk.”


Mise az akhaltsikhei örmény templomban