Musza Dagh, az ellenállás hegye

1915 április, száz évvel ezelőtt. Ötezer örmény a Musza Dagh-hegyen, az Antiochiai-öböl északi részén keres menedéket az őket üldöző törökök elől. Az alábbi részlet Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja (1933) c. történelmi regényéből való, amely részletes beszámolót ad a „Nagy Gonosztett”, örményül Medz Yeghern idején megszervezett örmény ellenállásról. Ebben a részletben az örmény Gabriel Bagradjan felkészíti a védelemre a Musza Daghot, a megmenekülés „szigetét” ötezer örmény számára. Minden gesztusát a pontosság hatja át, a vidék örményeinek számbavételétől a terület feltérképezésén át a hegy terepadottságainak elemzéséig, amely a csekély hadifelszerelés ellenére is döntő jelentőségű a védekezés szempontjából. Csak ez a mindenre odafigyelő előkészület és a vidék mélyreható ismerete – ne feledjük, hogy 1915-ig a régiót túlnyomórészt örmények lakták – segítheti a maroknyi örményt, hogy megmeneküljenek az ezekben a hónapokban zajló iszonyú méretű tragédia elől.

„Sztepan elmaradt órái helyett Szamuel Avakjan új és teljesen másfajta munkát kapott. Gabriel odaadta neki az utolsó hetekben gyűjtött, cédulára írt feljegyzéseit. Nagy statisztikai kimutatást kellett belőlük készítenie, többféle változatban. Hogy mi ennek a munkának a célja, azt Avakjan nem tudta meg. Mindenekelőtt meg kellett állapítania meghatározott szempontok szerint a falvak lakosainak a számát, a déli Vakeftől, a csipkefalutól az északi Kebuszijéig, a méhfaluig. Rendeznie és ellenőriznie kellett azokat az adatokat, amelyeket Bagradjan a joghunoluki községi írnoktól és a többi hat elöljárótól kapott. Avakjan már másnap átadta Gabrielnek a pontos listát. […]

Ebben a népszámlálásban benne volt a Bagradjan család is egész háza népével együtt. De az ilyen összefoglaló kimutatásokon kívül árnyaltabb kimutatások is készültek az egyes falvakban élő családok száma, a lakosok szakmája és foglalkozása, egyszóval minden fontosabb szempont szerint. Nemcsak az emberekről készítettek kimutatást. Gabriel megpróbálta nyilvántartásba venni a körzet jószágállományát is. Ez nem volt könnyű munka, és csak egész csekély mértékben sikerült, mert erről még a mukhtárok sem tudtak pontos felvilágosítást adni. Bizonyos csupán az volt, hogy barom, szarvasmarha és ló egyáltalán nem akadt a falvakban. Minden jobb családnak volt ezzel szemben néhány kecskéje és teherhordásra vagy lovaglásra való szamara vagy öszvére. A hegylakó népek szokása szerint az egyes gazdák vagy községek nagyobb birkanyájait kihajtották a csendes legelőkre, és ottmaradtak egyik nyírástól a másikig a juhászok meg a bojtárok felügyelete alatt. Még hozzávetőleg sem lehetett megállapítani, hány birka van ezekben a nyájakban.

A szorgalmas Avakjan, aki mindenféle munkát szívesen végzett, buzgón szaladgált ide-oda a falvakban, és már valóságos telekkönyvi hivatalt rendezett be Bagradjan dolgozószobájában. Titokban azonban a vállát vonogatta az ilyenfajta kiagyalt türelemjátékok felett, amikkel a gazdag úr megpróbálja tevékenyen kitölteni a rendkívül bizonytalan várakozási időt. Ez a bogaras szőrszálhasogató, akinek valószínűleg az járt a fejében, hogy tanulmányt ír a Musza Daghon lakó nép életéről, semmit sem tartott mellékesnek, mindent feljegyzett. Tudni akarta, hány tonir, vagyis hány földbe mélyített sütőkemence található a falvakban. Megtudakolta a gabona terméshozamát, és láthatóan elszomorította, hogy a hegyi lakók a síkságon élő mohamedánoktól szerzik be a kukoricát és a vöröses szíriai gabonát. Szemmel láthatóan ugyanennyire gondot okozott neki, hogy sem Joghunolukban, sem Bitiaszban vagy másutt nincs működő örmény malom.

Még Krikor patikushoz is elmerészkedett, és a gyógyszerkészítés felől érdeklődött. Krikor, aki azt várta, hogy a könyvtárának és nem a patikájának szól a látogatás, csalódottan követte kezével a boltozat ívét. Két kis deszkapolcon különféle idegen feliratú tégelyek és edények álltak. Ez volt minden, ami gyógyszertárra emlékeztetett. A sarokban három nagy petróleumoskanna, egy zsák só, néhány bála csibukdohány és egy köteg seprű utalt az üzletmenet elevenebb cikkeire. Krikor méltóságteljesen megkopogtatta csontos mutatóujjával az egyik titokzatos tégelyt:

– Ahogyan már Aranyszájú Szent János is megmondta, minden gyógyszer hét alapanyagra vezethető vissza, úgymint mészre, kénre, salétromra, jódra, mákra, fűzfagyantára és babérnedvre. Száz formában mindig ugyanaz. – Gyengéden rákoppintott a tégelyre, annak jeléül, hogy Aranyszájú Szent János gyógyerejű alapanyagait tartja raktáron. E korszerű gyógyszertani felvilágosítás után Gabriel nem kutatott tovább. Szerencsére jól felszerelt házipatikája volt.

Mindennél kétségtelenül fontosabb volt a fegyverek kérdése. Nurham Csaus barátja már tett erre vonatkozó homályos célzásokat. De ha Gabriel nekiszegezte ezt a kérdést a községi elöljáróknak, azonnal kereket oldottak. Egy szép napon azonban rajtaütészerűen rátámadt Kebuszjanra, a joghunoluki mukhtárra a lakásán, és nem engedte el.

– Légy őszinte hozzám, Thomasz Kebuszjan! Mennyi és milyen fegyveretek van?

A mukhtár rettenetesen bandzsítani kezdett, kopasz feje reszketett.

– Jézus Krisztusom! Bajba akarsz dönteni bennünket, efendi?

– Miért éppen engem nem vontok be a bizalmatokba?

– Nem tudja a feleségem, nem tudják a fiaim, még a tanítók sem tudják. Senki sem tudja!

– Avetisz bátyám tudta?

– Avetisz bátyád, Isten nyugosztalja, tudta. De hát ő egy teremtett lélekkel sem beszélt.

– Olyannak nézel, mint aki nem tud hallgatni?

– Ha kitutódik, megölnek valamennyiünket.

De mivel Kebuszjan minden bandzsítás és fejcsóválás ellenére sem tudott megszökni a vendége elől, végre kétszer is ráfordította a kulcsot a szoba ajtajára. Ijedten suttogva vallotta be az igazat.

1908-ban, amikor az Ittihad forradalmat kezdet Abdul Hamid ellen, az ifjútörök kiküldöttek fegyvereket juttattak a birodalom minden járásának és községének, elsősorban az örményeknek, hiszen őket szemelték ki az akkori felkelés fő támaszául. Enver pasa magától értetődően tudott erről, és a világháború kitörése után nem volt sürgősebb dolga, mint elrendelni az örmény polgári lakosság gyors lefegyverzését. A rendelet végrehajtásánál természetesen nagy szerepet játszott a helyi kormányhivatalnokok jelleme és meggyőződése. Amelyik vilájetben a vidéki Ittihadnak azok a bizonyos forrófejű ifjoncai uralkodtak, mint Erzerumban vagy Szivaszban, ott előfordulhatott, hogy fegyvertelen emberek fegyvereket vásároltak a csendőröktől, csak hogy utána a kormányrendeletnek megfelelően beszolgáltathassák. Ilyen helyeken ugyanis ha valakinek nem volt fegyvere, annyit jelentett, hogy fondorlatosan letagadja.

Dzselál bej vilájetjben, amint ez sejthető, jóval kedélyesebben folyt mindez. A kitűnő humanista helytartót felháborították a mindenható sztambuli hadisten rendelkezései, s ha már nem tüntethette el teljesen a papírkosárban, nagyon egykedvűen hajtotta végre az ilyenfajta parancsokat. Ez az engedékenység tükröződött azután legtöbb beosztottja magatartásában, kivéve a könyörtelen marasi mutaszarrifot. Joghunolukban is megjelent egy januári napon a beszolgáltatás ügyében a vörös hajú müdir az antiochiai rendőrkapitánnyal, de miután mosolyogva biztosították, hogy sohasem kaptak fegyvereket, nyugodtan odébbállt. Szerencsére a mukhtár valóban nem adott annak idején semmilyen átvételi elismervényt a Comité küldöttének.

– Nagyon jó – dicsérte meg Gabriel a községi bírót –, és érnek valamit a flinták?

– Ötven Mauser-puska és kétszázötven görög karabély. Mindegyikhez harminc tölténytár, tehát fegyverenként százötven lövés.

Gabriel Bagradjan eltűnődött. Ez csakugyan szinte szóra sem érdemes. Nincs a falusiaknak ezenkívül is lőfegyverük? Kebuszjan ismét tétovázott:

– Ez az ő dolguk. Sokan járnak vadászni. De ugyan, mit ér néhány száz ócska kovás puska?

Gabriel felállt, és kezet nyújtott a mukhtárnak:

– Köszönöm a bizalmadat, Thomasz Kebuszjan! És ha már mindent elmondtál, még azt is szeretném tudni, hová tettétek ezt a holmit?

– Igazán tudnod kell ezt is, efendi?

– Nem! De kíváncsi vagyok rá, és nem látom be, miért hallgatnád el előlem most már ezt a legfőbb titkot.

A mukhtár nagy lelkitusát vívott. Erről a legfőbb titokról hivatali társain, Ter Hajgazunon és a sekrestyésen kívül valóban teremtett lélek sem tudott. De volt valami Gabriel lényében, aminek Kebuszjan nem tudott ellenállni. Így kétségbeesett fogadkozás után kiszolgáltatta a titkát. A fegyvereket és a lőszeresládákat szabályszerű sírokba temették a joghunoluki temetőben, és költött neveket véstek föléjük.

– Így, most letettem a kezedbe az életemet, efendi – sóhajtotta a mukhtár, miközben kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje vendégét. Az pedig hátra sem fordulva így szólt:

– Talán csakugyan azt tetted, Thomasz Kebuszjan!

Gabriel lelkét szakadatlanul olyan gondolatok foglalkoztatták, amelyektől maga is megijedt, sőt annyira hatalmukba kerítették, hogy sem éjjel, sem nappal egyetlen percre sem tudott szabadulni tőlük. Pedig ezek a gondolatok a pedáns kutatótevékenység ellenére ugyanolyan valószerűtlen álomvilágba merültek, mint a zöld havas lábánál az egész élet. Gabriel csak a kezdetet látta maga előtt, csak a kereszteződést, ahol az utak elágaznak. Öt lépéssel tovább már minden ködbe és sötétségbe veszett. De talán minden ember életéhez hozzátartozik, hogy amíg nem döntött, valószerűtlennek érezte a célt. Így aztán érthető, hogy Gabriel minden felbolydult energiájával csak a környező szűk völgyben mozgott, hogy került minden esetleg még nyitva álló kivezető utat. Hol maradt a hang, amely kérdőre vonja: Miért habozol, Bagradjan? Miért szalasztod el egyik napot a másik után? Jó neved van és vagyonod. Vesd latba mind a kettőt. Ha veszedelmek és nagy nehézségek állnak is utadban, próbáld mégis keresztülvágni magad Juliette-tel és Sztepannal Aleppóig. Elvégre Aleppo nagyváros, s ott összeköttetéseid vannak. Legalább a feleségedet és a fiadat a konzulok védelme alá helyezheted. Igaz, hogy az előkelőségeket mindenütt letartóztatták, száműzték, megkínozták, felakasztották. Kétségtelenül rettenetes kockázat az út. De itt maradni vajon kisebb kockázat? Ne várj tovább, próbálj elmenekülni, amíg nem késő! – Ez a hang nem mindig hallgatott. De csak burkoltan szólalt meg. Békésen szunnyadt a Musza Dagh. Semmi sem változott. It minden Rifaat Bereket agát látszott igazolni. Az események egyetlen fuvallata sem hatolt be ebbe a völgybe. A szülőföld, amelyet néha még most is régi gyermekkori legendának vélt, lebéklyózta. Juliette alakja elhalványult. Most már talán akkor sem tudna elszakadni a Musza Daghtól, ha akar.

Gabriel hűségesen megtartotta ünnepélyes ígéretét, hogy hallgat a fegyverekről. Avakjan sem tudott meg egyetlen szót sem róla. Viszont hirtelen új megbízásokat kapott. Kinevezték térképrajzolónak. A Damladzsik tervrajza, amelyet Sztepan apja kívánságára ügyetlen vonásokkal már márciusban elkezdett, most jelentőséget nyert. Avakjannak három egészen pontos térképet kellett készítenie a hegyről, a lehető legnagyobb méretben. Kimerítették a völgy ember- és állatvilágát, gondolta a diák, most a hegyek kerülnek sorra.

A Musza Dagh igazi magja tudvalevőleg a Damladzsik. Míg a hegytömb északon több nyúlványra szakad, amelyek a bejlani völgy felé ábrándos sziklavárakba és teraszokba vesznek, délen szabálytalanul és mintegy befejezetlenül az Orontesz-torkolat síkságába zuhan, középen pedig a Damladzsikba sűríti minden erejét és érdekességét. Erős sziklaöleivel keblére szorítja itt a hét falu völgyét, akár egy ráncos takarót. Ugyancsak itt ágaskodik majdnem függőlegesen Joghunoluk és Hadzsi Habibli fölött az a két legmagasabb csúcs, amelyet, eltérően a hegység többi részétől, nem erdő borít, hanem rövid szálú fű. A Damladzsik háta elég tágas fennsíkot alkot, a Tölgyszakadék torkolata és a parti meredek sziklafalak között – ahol a legszélesebb – légvonalban több mint három kilométer (Avakjan számítása szerint). Gabriel gondolatait azonban leginkább a fennsík sajátságosan éles, természetes határai foglalkoztaták.

Itt volt először is az északi bevágás, egy sziklák közé szorult szurdok és keskeny nyereg, ide még a völgyből is vezetett fel egy régi ösvény, amely azonban beleveszett a bozótba, mert a sziklafalon át semmiképpen sem lehetett kijutni a tengerhez. Viszont délen, ahol a hegy hirtelen véget ért, a kietlen, majdnem kopár, félkör alakú kőtörmelékhalmazból ötven láb magas, hatalmas sziklatorony emelkedett ki. E természetadta bástyáról be lehetett látni a tenger egy részét és az egész Orontesz-síkságot török falvaival, egészen a csupasz Dszebel Akra csúcsáig. Látni lehetett Szeleukia hatalmas templomainak és vízvezeték-hálózatának zöld kúszónövények között görnyedő romjait, látni lehetett az Antiochiából El Eszkelbe és Szvedjába vezető fontos országúton minden kocsi nyomát. Csillogtak a városkák fehér kockái, és az Orontesz jobb partján, a tenger közvetlen közelében vakított a napfényben a nagy szeszgyár. Mindenkinek, aki katonai észjárás szerint gondolkozott, azonnal észre kellett vennie a Damladzsik ideális védelmi helyzetét. Eltekintve a nehezen megközelíthető havas völgyi oldalától, amelyen a göröngyös meredek út még a céltalanul sétálgatókat is kifullasztotta, csupán egyetlen igazi támadási pontja volt: a keskeny északi nyereg. De a terep éppen itt százféle előnyt nyújtott a védekezőknek, nem utolsósorban az a körülmény, hogy a bevágás erdőtlen ereszkedői, amelyeket sűrűn elborított a bozót, a törpefenyő, a ciheres és mindenféle vadul burjánzó növény, leküzdhetetlen akadályt jelentettek.

Gabriel egyáltalán nem volt megelégedve Avakjan térképrajzolói tevékenységével. Egyre újabb hiányosságokat és hibákat fedezett fel. A diák attól tartott, hogy kenyéradó gazdája rögeszméje lassan őrületbe csap át. Még mindig nem sejtett semmit. Most már egész napokat töltöttek a Damladzsikon. Bagradjannak, a balkáni háború tüzértisztjének még megvolt a látcsöve, mérővesszője, iránytűje és a térmeghatározáshoz szükséges egyéb műszere, ezek most szerephez jutottak. Makacs buzgalommal ügyelt rá, hogy a vázlatokba be legyen rajzolva minden egyes forrás útja, minden magas fa, minden nagy sziklatömb. A piros, zöld és kék vonalak mellé különös szavak és számok kerültek. A hegy csúcsai és az északi nyereg között nagy kiterjedésű lapály húzódott. Minthogy pompás fű fedte, itt mindig találkozhatott az ember fehér és fekete birkanyájakkal meg pásztorokkal, akik ókori figurákként juhászbundájukba burkolózva télen-nyáron átaludták a napot. Fent a mező szélén két forrás furakodott keresztül a sűrű páfrányon. Bagradjan rájuk mutatott. – Ez nagy szerencse – mondta. – Írja piros ceruzával az egész fölé: Városmedence. – Se vége, se hossza nem volt az ilyen titokzatos elnevezéseknek. Gabriel különös gonddal keresett egy helyet, amelyet valószínűleg enyhe, hűs szépsége miatt választott ki. Ez is egy forrás mentén feküdt, de távolabb, a tenger felé, ahol a fennsík és a sziklafalak között mirtusz- és rododendronbokrok sötétzöld sávja húzódott. – Rajzolja be ezt, Avakjan, és írja rá piros ceruzával: Háromsátortér.

Avakjan nem tudta lenyelni a kérdést:

– Mit jelent az, hogy Háromsátortér?

Gabriel azonban már továbbment és nem hallotta. Álmodozni kell segítenie egy álmodozónak, gondolta a diák. De hogy mit értett Gabriel Háromsátortéren, azt már két nappal később megtudta.”

A Musza Dagh a tenger felől, illetve a szárazföld felől Joghunoluk falujával együtt. Georg Pfarlnak a vidék megátogatásáról 2011-ben írt blogjáról. Lent: A Musza Dagh kékkel jelölve az 1915-ös mészárlások és deportálások térképén.