Fasiszta egyetemváros Pozsonyban, 1941

Bratislava, Pressburg, Pozsony, a háromnyelvű város. A vár és a Szent Márton-székesegyház

A Falanszter blogot, a 20. századi totalitárius építészeti utópiák kitűnő szemléjét nem kell bemutatnunk a magyar olvasónak, ahogy blogunk idegen nyelvű változataiban tesszük. A blogot jegyző Jamrik Levente néhány napja tette közzé alapos kutatását a pozsonyi építészet egy kevéssé ismert epizódjáról, a náci szlovák állam (1939-1944) által olasz fasiszta stílusban megrendelt egyetemi campusról, amelyet a pozsonyi vár helyén kívántak felépíteni. A bejegyzést mi is megosztottuk Facebook-oldalunkon, ahol felkeltette a szlovák olvasók tömeges érdeklődését. Az ő kedvükért és a Falanszter bloggal együttműködve közöljük most a Wang folyó idegen nyelvű változatain a bejegyzés fordítását.

Egymillió lakosú Pozsonyról álmodoztak a szlovák nácik, amelynek érdekében mindent megmozgattak. A várpalota helyén a Comenius Egyetem pöffeszkedett volna.

A pozsonyi vár 1912-ben, és a helyére felépíteni kívánt Comenius Egyetem Ernesto La Padula terve alapján (1941)

Nagy vagy kicsi?

Pozsony nemcsak 1526-tól 1784-ig volt a történelmi Magyarország fővárosa, hanem 1435-től az 1848-ban kihirdetett áprilisi törvényekig bezárólag 16 alkalommal fogadta be a magyar országgyűlést is. Annak ellenére, hogy a Duna-parti város lakossága 1840-től évente 1,75 százalékkal nőtt, a korabeli népszámlálási adatok szerint 1910-ben még mindig „csak” 78223 polgár élt itt, ami a település kiemelkedő növekedési periódusai ellenére sem számított kiugró értékűnek a többi magyarországi városhoz képest. Ennek következtében Pozsony a dualizmus korszakának második és harmadik harmadában inkább stagnáló történeti településnek számított, mint dinamikusan fejlődő regionális központnak, amelyet jól jelzett az a tény is, hogy a város „csak” a hatodik (Budapest, Szeged, Szabadka, Debrecen és Zágráb után) legnépesebb metropolisz volt a Magyar Királyságban.

A Duna-parti város az 1918-1919. évi impériumváltást követően a csehszlovák és a szlovák államéletben ismét országos központi szerephez jutott. Az új államalakulat „keleti fővárosa”, majd 1939-ben ismét fővárosi ranggal megjutalmazott Pozsony gyors népességfejlődése három demográfiai tényezőre vezethető vissza: a viszonylag magas természetes szaporulatra, a városba irányuló nagyarányú szlovák, cseh és morva nemzetiségűek tervszerű betelepítésére, valamint a csehszlovák hadsereg itt állomásozó magas létszámára. Ennek megfelelően az 1919. évi népesség-összeírás már 83200, a két évvel későbbi első csehszlovák népszámlálás 93189 lakost, az 1930-as pedig már 123844 polgárt regisztrált a Bratislavára átkeresztelt – addig szlovákul is Prešporoknak nevezett – városban úgy, hogy az impériumváltás óta eltelt 12 év alatt a lakosság 26 százaléka (12815 fő) vagy Magyarországra menekült, vagy korábbi nációját megtagadva „csehszlováknak” vallotta magát. Ez a lélekszámbővülés ténylegesen 58436 főnyi új, vagy nemzetiséget váltó lakost jelentett Pozsonynak 1930-ig.

Etnikai struktúra

A prágai kormány szlovákiai teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár által elrendelt magyar, német és zsidó nyelvek betiltása, feliratok eltüntetése, e népek kulturális és tudományos intézményeinek elsorvasztása és bezárása, a tömeges túszszedés, a kilenc halálos áldozattal és 28 fő súlyos sérülésével járó 1919. február 12-i sortűz mind-mind Pozsony etnikai szerkezetének radikális megváltoztatását célozták meg. A megfélemlítés mellett persze párhuzamosan elkezdték a „magyar és a Habsburg uralomra, a magyar, a német és zsidó etnikumra, illetve a Szűz Mária kultuszra jellemző és utaló városi és egyházi jegyek” felszámolását is. A cseh légionáriusok így már 1918-1919 között elpusztították, illetve helyrehozhatatlanul megrongálták Mária Terézia lovas szobrát, a Vashonvédet, Batka János főlevéltáros mellszobrát, Szent Zita, Szent Erzsébet és Szent János egészalakos figuráit, Ferenc Józsefet és Justi Henrik polgármestert ábrázoló domborműveket. Szintén ekkor lett az enyészet martaléka több tucatnyi Róth Miksa-féle üvegfestmény, címer, csaknem 30 darab emlékoszlop (pl.: Esterházy világítótorony), emléktábla is-, köztük Petőfi, Jókai, Rázga Pál, Petőcz György, Reviczky, Izabella és az 1848-1849-es szabadságharc emléke előtt tisztelgő is.

Esterházy-világítótorony

Petőfi-szobor és a Ganymedes-kút

Mária Terézia lovasszobra

Justi Henrik polgármester szobra

Vashonvéd

Dr. Viktor Duschek, a város első csehszlovák polgármestere 1921-ben bontások helyett zömmel már csak raktárazásokat foganatosított: Ekkor távolították el a városból a Petőfi szobrát (Radnai Béla), az imádkozó Erzsébet királynét (Rigele Alajos) ábrázoló domborművet, illetve a Városi Színház homlokzatáról Vörösmarty Mihály, Katona József, Liszt Ferenc, Goethe és Shakespeare (Theodor Friedl) alakjait, valamint a teátrum előtt álló Ganymedes-díszkutat (Tilgner Viktor) is. (Petőfit, a kutat és a színház szobrait azóta visszaállították az „eredeti” helyükre.)

A cseheknek és a szlovákoknak szintén ekkoriban lett komoly kihívás urbanisztikai, logisztikai és lakhatási szempontból, hogy a lakosságszámban hirtelen felduzzasztott városnak nem volt fővárosias jellege és kinézete. A dualizmus korában ugyanis íratlan szabály volt, hogy csak azoknak a településeknek adtak kvázi világvárosias arculatot, amelyek eleve erősen iparosodott, közlekedésileg fejlett, népesebb országrészek központjaikként (pl.: Prága, Brünn, Lemberg, Trieszt, Ljubljana, Zágráb, Szarajevó) működtek, ellentétben azokkal a tartományszékhelyekkel, mint pl.: Csernovic, Troppau, Spalato, Innsbruck vagy Bregenz, amelyeknek lélekszáma jóval kisebb volt a fent említetteknél.

Pozsony belvárosa 1912-ben (teljes térképért kattints). Balra a Várhegy, jobbra a fent és az alábbiakban említett legtöbb emlékmű és épület helyszíne

Pozsony világváros?

Pozsony „reprezentatívabb, látványos középületekkel tagolt új sugárútjait és sétányait felvonultató első terv” azonban nem ekkor, hanem Prága szűkmarkúsága miatt csak Ľudovít Okánik polgármester regnálásának utolsó évében, 1929-ben készülhetett el. Az ekkor kiírt országos pályázatot Juraj Tvarožek, Alois Dryák és Karel Chlumecký alkotta trió nyerte meg a másik esélyesnek tartott Frederick Weinwurm és Vécsei Ignác építészpárossal szemben. A nyertes pályamű koncepciójának lényege azonban nem volt újszerű. Mivel Pozsony területi fejlődését eleve korlátozta nyugaton a Kis-Kárpátok Szamár- és Zerge-hegyei és az osztrák határ, délen pedig a Duna és a magyar határ-, így a metropolisz csak észak és kelet felé tudott terjeszkedni a Kereszt- (ma Krížna), az Ország (ma Radlinský), a Récsei (ma Račianské) és a Nagyszombati (ma Trnavská) utak mentén. Az új pályaudvar magasságában egy központi körúttal átölelt Újhely (Nové Mesto) nevű modern városrész egyébként nagyon hasonlított volna a Zimony külterületén ekkoriban felépíteni kívánt Új-Belgrádra. (A tervet végül is a háború, majd utána a kommunizmus térnyerésével nem valósították meg.)

Pozsony, 1910

Forbát Alfréd (Fred), és Akay …?

Juraj Tvarožek, Alois Drvák és Karel Chlumecký

Alois Balán és Jiří Grossmann

Persze az impériumváltás óta eltelt egy évtized alatt – és a későbbiekben is – a Duna-parti városban relatíve nem állt meg az építészeti, urbanisztikai élet-, hiszen már 1921-ben megjelentek azok a funkcionalista és a „nemzeti stílusnak aposztrofált rondokubizmus” szellemben alkotó cseh, majd később a „szlovák” származású építészek épületei, amelyek szerintük még ma is a város ikonjainak számítanak. Ennek megfelelően az 1920-as években adták át a Sánc (ma Šancová) úti YMCA mozit (Alois Balan – 1921), a Preyss Kristóf (ma Heydukova) utcai JESPER-társasházat (Klement Šilinger – 1923) illetve a Kempelen Farkas (ma Klemensova) utcai nívósnak mondott ötemeletes bérházat (Jindřich Merganc – 1924). Szintén ekkoriban készült el a viszonylag nagy kiterjedésű, cseh légiósoknak szánt Récsei (ma Račianska) úti negyed (Dušan Jurkovič – 1924); a Csalogányvölgyi (ma Slávičie) úti öt darab politikusoknak szánt villa (Dušan Jurkovič – 1924); a Vásár (ma SNP) téri Tátra Bank épülete (Milan Michal Harminc – 1925) és a Justi-sori (ma Vajanského nábrežie) Szlovák Nemzeti Múzeum (Milan Michal Harminc – 1928) is.

Az 1930-as években szintén tovább folytatódott Pozsony „világvárossá fejlesztése.” Ebben az évtizedben építették össze és bővítették ki a Séta-, a későbbi Kossuth Lajos (ma Hviezdoslavovo) téri Savoy, Palugyay és Carlton Szállodákat (Milan Michal Harminc – 1930); szintén ekkoriban avatták fel a Nagy Lajos (ma Hurbanovo) téri Baťa-palotát (Vladimír Karfík – 1931) és épült fel a Honvéd (ma Legionárska) utcai evangélikus templom (Milan Michal Harminc – 1932). A sort toronyházak építésével folytatták, úgymint a Magyar, majd Széplak (ma Obchodná) utcai Schön-ház (Vécsei Ignác – 1934), ugyanitt a Royko Passzázs (Ernst Steiner – 1932) a Vásár (ma SNP) téri Manderla-ház (Christian Ludwig, Emerich Spitzer, Augustín Danielis – 1935) és a Kertész (ma Záhradnícka) utcai Igazságügyi-palota (Alexander Skutecký – 1937).

Szlovák Nemzeti Bank, Emil Belluš, 1939

Igazságügyi Palota, Alexander Skutecký

Manderla-ház, Christian Ludwig, 1935

Az 1939-ben kikiáltott klerofasiszta szellemiségű első Szlovák Köztársaság államapparátusa azonban még nagyobb volumenű városrendezésbe kezdett, amelyet jól jelzett az a tény is, hogy Jozef Tiso államelnök utasítására kimondottan „csak olyan” épületeket lehetett felépíteni a városban, amelyek méltók lehettek Albert Speer berlini és Marcello Piacentini római épületeihez. Ekkor épült fel a Baross Gábor (ma Štúrová) utcai Nemzeti Bank (Emil Belluš – 1939) már „náci formavilágú” épülete; a Grössling (ma Grösslingová) utcai Union Bank (Ernst Steiner – 1944) székháza, a Kárpátnémet Párt és a Cipszernémet Párt irodaháza a Marhavásár (ma Odborárskom) téren (azóta elbontva) és a Nobel Dinamitgyár mellett az új munkásnegyed (Julius Ernst Sporzon – 1942). Ehhez a koncepcióhoz tartozott az Esterházy (ma Námestie) tér és környékére felépíteni kívánt kormányzati negyed is, amelynek alapozását pont Tiso köztársasági elnök megválasztásakor kezdték el, majd az 1943-as nemzetközi pályázat nyerteseinek kihirdetése (1. Josef Gočár, 2. Siegfried Theiss és Hans Jaksch, 3. Ernesto La Padula és Alberto Libera) után a Vörös Hadsereg megérkezéséig gyorsított ütemben fel is építették a tér „sarkában” a Közügyek Minisztériumának épületét.

Bontsuk le a pozsonyi várat!

A fasizálódó Szlovákia kétségkívül legnagyobb, 1941-es keltezésű urbanisztikai álma az volt, hogy az egész pozsonyi Várhegyen egy hatalmas kiterjedésű egyetemi negyed épülhessen fel. Már Mátyás király tervezett itt 1465-ben „felsőoktatási intézményt” alapítani Academia Istropolitania néven, ám ez valószínűleg soha nem valósult meg. Az első egyetem II. József 1784-es rendeletének köszönhetően nyitotta meg kapuit, amely 1912-ben vette fel Erzsébet királyné nevét. Bár a trianoni békediktátum következményeként a campus oktatási tárgyait és az oktatókat sikeren áttelepítették, illetve átköltöztették Pécsre, ám a Duna-parti városban maradt épületeket az „országalapítás jegyében” már kevesellni kezdte Bratislava.

Aldo Lucchini és Giuseppe Pasqui 1941

Heinrich J. Roth és Max-Werner Tornack 1941

Franz Kreuzer és Hans Drassler 1941

Egyébként a szlovákok szempontjából a pozsonyi várpalota lebontása és a Várhegy teljes beépítése tökéletes ötletnek és helyszínnek bizonyult, hiszen a város ikonikus tereptárgya akkor már pont 130 éve csak rom volt. A mai napig nem tisztázott, hogy ki miatt égett le a főfalak kivételével az egész várpalota és további 82 lakóház, amikor 1811. május 28-án az erősség téli lovardájában felütött tűz. Az épület részleges helyreállítását, főleg a Koronatorony és a Zsigmond-kapu rekonstrukcióját bár már Batka János városi levéltáros, Justi Henrik, Gottl Mór és Brolly Tivadar polgármesterek is felvetették, ám az osztrák-magyar kiegyezés utáni pozsonyi lakosok inkább egy romantikus hangulatú angolkert központi attrakciójaként kívántak városuk szimbólumára felnézni, mintsem egy „katonai nagyságot sugárzó” erődre. A korabeli szlovák politikusok persze nemcsak a várpalota életveszélyes állapota miatt kardoskodtak a bontás mellett, hanem azért is, mert így „a galamblelkű tótok” szimbolikusan is eltüntethették az életükből a vár „magyar, Habsburg és feudális hűbérúri elnyomó jellegét.”

Az 1941-ben meghirdetett nemzetközi építészeti versenyre 24 pályamű érkezett be. A szlovákokon kívül csak olasz és német tervezők küldték el elképzeléseiket – feltéve, ha nem számítjuk ide a már a Harmadik Birodalom részeként pulzáló Cseh-Morva Protektorátusból elküldött terveket. Négy pályamű (a Lucchini-Pasqui páros, a Roth-Tornack kettős, Dušan Jurkovič és Emil Belluš) kivételével az összes terv a várpalota lebontásával számolt, hogy a Comenius Egyetem oktatási épületeit nyugodtan „szétszórhassák” a Várhegyen, a kollégiumokat és a diákvárost pedig a Vízhegy tövében. A versenyt a római egyetemi várost és az ikonikussá vált, szintén római E.U.R.-központot is jegyző olasz Ernesto La Padula és testvére, Attilio La Padula nyerte meg. A második helyezést a német Franz Kreuzer és Hans Drassler, a harmadikat pedig a magyar származású szlovák Emil Belluš építész. A tereprendezést bár 1942-ben elkezdték, ám a bontásokat a háború miatt felfüggesztették.

Pozsony 1914

Ernesto La Padula és Attilio La Padula 1941

Jó fej komcsik, rossz fej komcsik

A pozsonyi várpalota későbbi sorsáról érdemes megjegyezni, hogy a második világháború után az eredeti tervekkel ellentétben Janko Alexy festőművész és Alfred Piffl cseh építész valahogy mégis rávette a prágai és a pozsonyi kommunistákat, hogy a tereptárgyat ne bontsák le, hanem inkább rekonstruálják úgy, hogy az 80 százalékban csak „korhűnek tűnő hamisítvány”, replika lesz. Míg az 1953-tól 1968-ig tartó 15 éves építkezés egy 157 éves romot varázsolt vissza az eredeti pompájába, addig a II. világháborút jobban átvészelő budavári királyi várpalotát ez idő alatt teljesen szétverették magyar párttársaik a „Habsburg- és a Horthy- korszakokra emlékeztető múltja” miatt.