Madárhangok


Ez az esszé eredetileg csehül jelent meg a His Voice: Magazine of Alternative Music online folyóirat e heti számának „Field Notes” rovatában.
Többségünk a városban éli mindennapjait, ez a mi menedékünk, a mi felfedezésre váró dzsungelünk. A város már több mint tízezer éve létezik ilyen vagy olyan formában, s fejlődése ez idő alatt véletlenszerű és szerves volt. A városok a természet erői voltak, amelyek saját törvényeiket követve terjeszkedtek, végigfolyva a tengerpartokon, felkúszva a hegyoldalakra, s magukkal vive a bennük élő embereket is. A városok örvények, amelyek beszippantják az emberi részecskéket, mindazokat, akik kiszakadtak eredeti lakóhelyükről, s ahogy ezek nagy csoportokban sodródnak a városok felé, az egész emberiség egyre inkább városlakóvá válik. Totális fordulat ez akár a száz évvel ezelőtti állapothoz képest is, amikor legtöbbünk felmenői még vidéken éltek.

Egy nemrég közzétett filecasten az acélhoz súrlódó acél hangját hasonlítottam a dzsungelek mélyén élő különös madarak rikoltásához, ahogy a városból feltörő harsány hangok ennek a fordulatnak az emlékét idézik. A berlini Alexanderplatzon állva hallgatom ezt a furcsa, fémes, sípoló hangot, amint egyik villamos a másik után veszi be az éles kanyart. Az acél kerekek az acél sínekhez préselődnek, s az utasokkal teli szerelvény harang kondulásához hasonló, zengő hangot kelt, gazdag, torokhangú, öblös hangszínnel. Behunyom a szemem, s önkéntelenül is elképzelem, amint hatalmas, történelem előtti madarak hívogatják egymást éles rikoltásokkal. A város eleven montázsa gyakran kelt ilyen hallucinációs effektusokat.



„56831 ocean of steel”, az alexanderplatzi villamossínek hangjára épülő hangkompozíció

A hallucinációs effektusok még erősebbek az olyan városban, mint Prága, ahol a gótika szervesen megy át a barokkba, s mindkettő közvetlenül konfrontálódik a huszadik századdal. Meztelen torzók hordozzák a kapuboltozatokat és erkélyeket, élesen kirajzolódó izomzatuk látványosan feszül meg ennyi kő és történelem súlya alatt. Faragott arcok vigyorognak és grimaszolnak, kőművesmunkák sztalagmitjai emelkednek az égnek, tetejükön pótanyagból készült arany napokkal. Valódi és képzeletbeli állatok menazsériája lepi el a homlokzatokat és portálokat. Griffek, sasok, medvék, békák, disznók, halak, osztrigák, és oroszlánok – rengeteg oroszlán – áll nemes profilban a gazdagon burjánzó barokk sallangok közepette. Brutális oszlopok és áttetsző üvegfelületek zárják le a látómezőt, és tükrözik a velük ellentétes irányokat. Az anciens et modernes folyamatos párbeszéde.


A Karlovo náměstí villamosai másképp szólnak, mint az Alexanderplatzéi; talán valamivel komorabbak, inkább panaszosak, mint éneklőek. Egyszer határozottan egy sebesült kutya sírását hallottam ki a sínek hangjából. A parkban kavargó szajkók rikoltásaival és a park fölött alacsonyan csüngő szürke éggel együtt egészen filmszerű volt.

A dvaadvacítkára, a 22-es villamosra felszállva a bal oldalon ültem le. A könyvbe temetkezve nemigen figyeltem a velem szemben ülő férfira, de perifériális látásommal érzékeltem, hogy ősz haja van, s sötétkék kabátot és barna nadrágot visel. A következő megállónál egy másik villamos indult az ellenkező irányba a párhuzamos sínpárról. Az utasok le- és felszálltak, s szemem sarkából láttam, amint egy sötétkék kabátot és barna nadrágot viselő ősz hajú ember éppen leül a másik villamoson, mielőtt a szerelvény ajtaja becsukódna. A pillanat töredéke alatt, anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, megfogalmazódott bennem a kép, hogy a férfi, aki addig velem szemben ült, átkelt a síneken, és felszállt az ellenkező irányba induló villamosra. Gondolatok kezdtek formát ölteni bennem. Elfelejtett valamit? Rájött, hogy rossz irányba megy? Eltévedt? A kérdések mentén történetek kezdtek összeállni, hogy magyarázatot adjanak a különös viselkedésre. Aztán feltekintettem, és láttam, hogy az ősz hajú, sötétkék kabátot és barna nadrágot viselő férfi még mindig ott ül velem szemben.

Egy nő szállt fel macskakosárral, s velem átellenben ült le. Kisvártatva rádió hangját hallottam. Nyilvánvalóan rádió volt, de az adás kivehetetlen volt. Aztán elhallgatott, s mindjárt egy sor csúfolódó, ereszkedő hang, valamifajta gúnyos nevetés hangzott fel valahonnan. Körülnéztem, de nem láttam a hang forrását. Különös, vékony hangú szótagok hallatszottak, de minden értelem nélkül, s úgy tűnt, egy olyan utastól erednek, aki közben ki sem nyitotta a száját. Aztán megint a rádió. A macskakosaras nő arcán furcsa, sokatmondó, egyszerre mulatságos és bocsánatkérő kifejezés ült.

Lenéztem, és megláttam, hogy az ülés alatt, a macskakosárban, büszkén vigyorgó sárga csőrrel és csillogó fekete gyöngyszemmel a természet egyik tollas hasbeszélője ül, egy mynah-madár.


Nincsenek megjegyzések: