Tüzek

Évek óta egyetlen szerzetes él csak a Treskavecen. Van még egy forrás is itt, madarak, macskák is, kétségkívül, és az üresség.
Az üresség köröskörül, határtalan üresség. Lehetséges, hogy a szerzetes a Végtelent látja benne, de számomra csak üresség volt, a nap, kövek.
Egy rettenetes hely.


Treskavec – Tрeскавец – kolostora ezeken a köveken épült, szinte a legtetején a makedóniai Prilep fölött magasodó hegynek, egy nehezen megközelíthető sziklás platón, az 1280 méteres Zlatovrv hegy csúcsának közelében.
Távolról csak a sziklákat látni, amelyek piramisként magasodnak a száraz síkság közepén. Az utat tudakoljuk egy járókelőtől, aztán a benzinkútnál, figyeljük a nagy útjelző táblát jobbra, a temető melletti utat követjük. Az út átvág a mezőkön, aztán egy bozótoson, egy sárgás sztyeppén, és keressük a kolostort, amelynek még se híre, se hamva. Sehol se látni, azt se tudjuk, merre figyeljük, merre keressük. Keresztülhajtunk a száraz síkságon, kiszáradt nádak és fuldokló kicsi fák között, s egyszerre csak ott találjuk magunkat a hegy lábánál. A hegy ott áll előttünk, teljesen zártan, mint egy kapu nélküli torony, de az út nem törődik a heggyel, nem ügyel az emelkedőre, szédítő szögben indul meg felfelé. Még több kilométernyit haladunk előre, olykor, úgy tűnik, szinte függőlegesen, s már minden reményünket elveszítjük, hogy valaha is meglátjuk a kolostort, mert nincs itt semmi ezek között a sziklák között. Semmi.

S aztán egyszerre csak megpillantjuk. Ott van, még jó messze. Gyalog kell folytatnunk az utat. A síkság kitárul a lábunk alatt.

Valamikor, amikor nem volt még út, gyalog jöttek fel ide, vagy lóháton, vagy öszvérháton. Prilep lakói jeles alkalmakkor jöttek ide: itt, a kolostornál gyűltek össze az esnafok, a városi céhek, amikor Prilep még oszmán uralom alatt állt, 1913 előtt. Szép török ruhájuk és bajszuk van, de elképzelhetjük, hogy ha idáig felkapaszkodtak, hát minden bizonnyal jó keresztények voltak. Az öltözet és a bajusz itt már szép szerb vagy szép makedón, nem tudom, melyik: ezek a prilepi csapatok, indulás előtt a frontra, 1916-ban, minthogy az 1912-es és 1913-as balkáni háborúk után a város már a szerb királysághoz tartozott.



Az ókorban már állt itt egy Apollónak és Artemisznek szentelt templom, amelynek alapjai mindmáig láthatóak. A kereszténység kezdeteitől, az 5. vagy 6. századtól fogvra keresztény templom is volt itt, de kolostort csak a 14. század elején épített a szerb király, II. Milutin Stefan Uros. Ezen a lenyűgöző helyen, a prilepi szirteken állnak még egy néhány évtizeddel későbbi erőd falai is, Marko Kraljević király tornyai.

A kolostor 1898-ban

A kolostor a 2013-as tűzvész előtt, de már a 2008-as teljes restaurálás után (Wikipedia Commons)

A kolostor, amelyet a 19. században többször is tűzvészek és az időjárás viszontagságai pusztítottak, s 2005-ben a szerb és a makedón orthodox egyház közötti konfliktus során szerzetesei is elhagytak, 2008-ban épült újjá, miután az új út megkönnyítette a hely megközelítését. 2013 februárjában azonban egy hibás fűtőtest okozta újabb tűzvész teljesen elpusztította a konakokat, a szerb kolostorok hagyományos lakóépületeit, s a kolostortegyüttest most jobban fenyegeti a pusztulás veszélye, mint valaha is történelme során.

E romok előtt állva, noha jól tudom e mostani tűzvész ostoba és banális okát, mégis úgy érzem, mintha összefoglalóját látnám mindannak, ami fájdalmasat tapasztaltunk ezen az úton, mindeme balkáni háborúk metaforikus képét,
az elnéptelenedett területekét,
Koszovó kiégett házaiét,
Prilep felgyújtott mecseteiét,
a halott és kiszáradt fákét,
a sok helyen még aláaknázott mezőkét,
a menekülésről és száműzetésről szóló történetekét,
a kézzel tapintható félelmekét,
a gyűlöletekét és szakadásokét,
a rivalizáló egyházakét,
az egyik vagy másik irányban lezárt határokét Görögország, Makedónia és Szerbia között,
az emlékművekét, amelyet e törékeny határok egyik vagy másik oldalán, a völgyek egyik vagy másik felében építenek,
a templomokét és mecsetekét, amelyek harangjai vagy hangosbeszélői behatolnak egymás hangzó terébe, s amelyekre szüntelenül figyelnek,
a nacionalizmusokét,
a két- vagy háromnyelvű útjelző táblákét, amelyekről dühödten kaparták le a helyneveket, mert a gyűlölt nyelven írták őket,
a plakátokét, amelyek olyanokat dicsőítenek, akiket másutt gyilkosoknak neveznek,
a még eleven sebekét.