Együtt Lwówban


A lembergi klezmerfesztivál-túrára induló illusztris utazótársaság fényét az utolsó pillanatban majdnem újabb jeles személyiség növelte, Arkadiusz Bernaś, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója, aki indulás előtt néhány nappal küldött levelében a Wang folyó verseinek lelkes olvasójaként mutatkozott be, sajnálatát fejezte ki, amiért egyéb programjai miatt nem tud velünk jönni Lwówba, és egyúttal meghívott, hogy legyek a Lengyel Intézet vendége a szeptember eleji drohobyczi Bruno Schulz-fesztiválon. A meghívást hálás köszönettel fogadtam, és természetesen tudósítok majd a helyszínről itt a Wang folyón.

Drohobyczba azonban már most is eljutottunk, a Lwów felé vezető úton, a Kárpátokból leereszkedve, s hetven kilométerrel úticélunk előtt rövid kitérőt téve Bruno Schulz szülővárosába és álomszerű írásainak színhelyére, ahol még ma is áll – noha az összedőlés határán – az akkori Európa legnagyobb zsinagógája. Még így is napvilágnál értünk be Lwówba, ahol az óváros szélén, a patinás Sevcsenko (azelőtt Akademicka) sétány körül sikerült három elegáns szállást foglalnunk a csoportnak. A szállások körének szellemi középpontja az az egykori Szkocka (Skót) kávéház volt, ahol a háború előtt a legnagyobb matematikusok szórakoztatták egymást előadások után feladványokkal… de ez a történet külön bejegyzést igényel.

A másnapot a belváros bejárására szántuk, amiben a zuhogó eső sem tudott megakadályozni, legföljebb a tervezettnél többször tértünk be egyik vagy másik kitűnő kávéházba, ami Lwówban, a legelső európai kávéházak és a monarchiabeli sütemények városában amúgy is hozzátartozik a város megismeréséhez. Felkerestük az örmény negyedet, a Régi zsidó utcát és az Arany Rózsa zsinagóga romjait, a századfordulós Mikolasch- és Andreolli-passzázst, a szovjet folyóirattárból idén áprilisban végre újra eredeti céljának visszaadott jezsuita templomot. A délutánt a szecessziós Krakkó városnegyedben, a Witold Szolginia által olyan átérzéssel megörökített zsidó külvárosban töltöttük, útba ejtve a vakolatok alól előbukkanó egykori lengyel és jiddis feliratokat (amelyeket régóta gyűjtünk, és hamarosan térképen is közzéteszünk), Sólem Áléchem házát, az egykori temető és zsinagógák helyét, és nem utolsósorban a Monarchia hangulatát őrző híres Sztuka kávéházat. Az estét a Kriva Lipa passzázsban, egyik kedvenc éttermünkben – amelyről hamarosan tudósítunk is – megejtett vacsorával fejeztük be.

Harmadnap a város környékét jártuk be busszal. Délelőtt Zsovkva/Żółkiew 16. századi ideális reneszánsz városkájában, a lengyel hetmanok régi székhelyén voltunk, ahol a lengyel és az ukrán templom mellett – mindkettő zsúfolásig megtelt az istentiszteletre – felkerestük Galícia egyik legrégebbi álló zsinagógáját is, amelyet 1620-ban építettek a lwówi Krakkó zsinagóga mintájára, s amelyet a németeknek már nem volt idejük teljesen elpusztítani. Voltunk a ma is börtönként működő janowskai haláltáborban, a ruszin tájegységek faépítészetét gyönyörű természeti környezetben bemutató skanzenben, és a Łyczakowski-temetőben, a lengyel panteonban, ahol a Lwówot 1918-ban védő lengyel és támadó ukrán csapatok katonai temetője ma, sok évtized viszontagság után, végre békében áll egymás mellett. Ebédeltünk Lwów tetői fölött az örmény kávéházban, és délután részt vettünk az idén már negyedik alkalommal megrendezett klezmerfesztiválon. Végül a negyedik napon a Vereckei-szoros útbaejtésével érkeztünk vissza Budapestre.

Az együtt töltött négy nap és Lwów hangulata a társaság tagjait is összehozta egymással, s megbeszéltük, hogy közös blogbejegyzésben számolunk be az útról. Alább következnek az egyes beszámolók, egyet kivéve: minthogy Catherine nem is egy, hanem négy összefüggő rövid esszét írt, ezeket egyetlen önálló posztban tesszük közzé mindjárt e bejegyzés után.

Én a magam nevében még egyszer nagyon köszönöm mindenkinek ezt az utat, amelyet közösen tettünk ilyen fantasztikussá. Külön köszönöm Kurdi Krisztinának, a galíciai zsidóság legjobb hazai szakértőjének, és Deák Tamásnak, a lengyel történelem kiváló ismerőjének, hogy többször is átvették az idegenvezető szerepét, és Catherine Darleynek, hogy a janowskai haláltábor kapcsán saját Szolovki-szigeteki Gulag-kutatásairól beszélt. Köszönjük Lwównak mindazt, amit bőkezűen adott nekünk. És reméljük, hamarosan újabb utakon újra találkozunk.
Studiolum


Lemberg, Lwów, L’viv…


Egy olyan úton, fantasztikus és keserű-reális időutazáson vehettünk részt, amelyet meghatározott egy, a profizmuson túli, fantasztikus idegenvezetés. Studiolum személyes kincseként adta át nekünk mindazt, amit erről a városról tudni kell s lehet. Önkéntes segítői, Krisztina Galíciáról szólt következetes tárgyilagossággal, D. Tamás különösen csapongó ismereteit tolmácsolta – mindannyian hihetetlenül gazdagabbak lettünk. Catherine Gulag-kutatásairól számolt be – megrázó volt. Mondjam-e, hogy életem egyik legfontosabb, legérdekesebb útján voltam? Mert oda, azok közé sorolom ezt a négy napot.

A csapat irigylésre méltó igényességgel és kitartással fogadta mindazt, ami várt ránk; négy nap alatt igencsak közel jutottunk ahhoz, hogy barátokká váljunk.

A legfontosabbak: a különleges matematikus-kör sztorija – akik esténként, egy kávéházban világrengető feladványokkal szórakoztatták/vizsgáztatták egymást, s a márványasztalra-sajtcédulákra írt levezetéseket a jó szemű tulajdonos nap mint nap lemásoltatta zárás után – javuk mai napig megoldatlan… A kávéház az égben, tele petróleumlámpával; maga az anyag felfedezésének sztorija is hihetetlenül mulatságos. Zsovkva reneszánsz kisváros félbemaradt lehetőségei, mai napig őrizve a szépség nyomait… s ott a pravoszláv templom, vasárnapi misével, ahol mélyen, szívbe markolóan szól az egymás mellett szorosan álló hívek ajkáról a Господи, помилуй… Kételkedő emberként ilyenkor érzem magam legközelebb a hit csodájához. Az örmény utca, a sörök, a séták, a nyomorult, dühítő eső ellenére az állandóan lépésre csábító, fantasztikus lehetőségeket kínáló város. S az a történelmi, emberi zűrzavar, amit itt évszázadok során megélt lengyel és orosz, ukrán és zsidó, német és nem kevés magyar. Nagyon köszönöm, hogy Veletek lehettem. És ami megnyugtat: nem felejtettem el oroszul…

Kislányunk, tizenhárom évesen élvezettel jött velünk mindenhová; neki is van egy összegzése:

„Az, amit az a francia néni (Catherine, párizsi történészprofesszor asszonyunk) mondott, nagyon érdekes volt. Hogy amikor elolvadt a hó, a jég, a föld alól felbukkantak az eltemetettek… És az egész sziget-sztori. Ilyeneket szeretek hallgatni.” (Catherine a Szolovetszkij- szigeteki Gulag történetét kutatja).

És még egy: beleszeretett a kvaszba, hozott is haza két! liternyit…
Balázs



Az út, ahogy széles ívet véve, lendületesen emelkedik a hegynek – a párálló hegyoldalak – az embernél magasabb óriáskaprok – a boronafalú kis házak a színesre festett ablakkeretekkel – a hídnál beszélgető hajlott nénikék, pont mint nálunk – a hosszú kertben méhészkedő asszony – az áfonyaárusok az út mellett – a kislány, aki az áfonyák mellett sámlin ülő anyja haját fonogatja – a gólyák a zsombékos réteken – a kis falusi templomok messzeragyogó arany kupolái – a rengeteg vijjogva cikázó fecske mindenütt.


A városka, amely egyedüli táplálója egy groteszk és kecses, szorongató és varázslatos életműnek, Bruno Schulz Drohobycza, amely kicsisége ellenére mégis önálló, önmaga körül forgó kis univerzum, megtalálható benne minden ahhoz, hogy valaki örökre eltévedjen benne, és ez a kis komplex rendszer ezer erős szállal kapcsolódik a k.u.k. monarchia világához, amelynek része. A városka, amely egy írói életműben magasan önmaga fölé emelkedik.


A város, mely a huszadik század első évtizedében – amely évtizedet nem ok nélkül sorolják a tizenkilencedikhez – Parandowski főhőse, Teofil számára az otthon volt, ahol gyerekkora párnázott világából épp csak kinőve hasonlóan kereste a saját útját, saját anyanyelvén azokat a könyveket olvasta, környezetében azokat a konfliktusokat élte meg, mint a monarchia számos más városában számos más kamasz.

A város, amelyik minden egzotikussága mellett olyan ismerős, mert a monarchia utolsó időszakában a mindennapi és a tartós fogyasztási cikkek, kulturális termékek, stílusok, trendek, gondolatok olyan áramlásába kapcsolódott, amely azóta is jól érezhetően jelölte meg. A benne élőknek hasonló nehézségekkel kellett szembenézniük, az életüket meghatározó tragédiák, kényszerek és lehetőségek között hasonlóan próbáltak lavírozni, mint mifelénk. Ismerős a pusztulás, és ismerősek a megkapaszkodás stratégiái. Ismerős a homlokzatok képzése, az utak karéjosan rakott macskaköve, a tizenkilencedik század, amely sokadszor is felvirágoztatta, a huszadik, amely csúnyán rátenyerelt, az államszocializmus éveinek feltartóztathatatlan enyészete.

Ahogy a foszló közelmúltra újabb foltot fércelnek hanyagul, a város, amelyik a maga módján újra meg újra megkíséreli beszőni a sebeket.


Ray Musiker és a Klezmatics: Nokh an anderer alter bulgar. A Marriage of Heaven and Earth CD-ről.


Barbara



Otthon érzem magam ott, ahol tapinthatónak es bejárhatónak tűnik a történelem, ahol a gazdagság és a nyomor nyomai ugyanazon árnyalatokban jelennek meg, az egymásra tapadt rétegeket kutatni kell, ahol nem értek mindent és mégis ráismerek, ahol a középpont és a periféria felcserélhetőek, ahol a feledés harcol az emlékezéssel, ami színtere annyi mindennek, de még nem teljesen a múzeuma.
Laci



Én ma délben érkeztem haza Berlinből Göteborgba, és a kertünkben egy heti elmaradás bepótlása várt rám. A délutánom emiatt gyümölcsszedéssel telt, legalább a legérettebb szamócát, epret, ribizlit és málnát sikerült begyűjtenem, mielőtt lepotyogtak volna. Képek feltöltése és beszámoló sajnos várat magára, ezekben én amúgy sem vagyok profi, sajnos. Annyit mindenesetre már most, hogy nagy élmény volt az út, amint mondtam a búcsúzáskor is. Köszönöm az élményt főleg neked a lelkes és magas szintű vezetés és szervezés miatt, de a többieknek is. A csoport kis létszáma ellenére sokan voltak nagy tudású és felkészültségű emberek, akiktől öröm volt tanulni; de az „amatőrök” is, mint mi, nagyon érdeklődő és lelkes résztvevők voltak, ami szerintem elengedhetetlen egy jó „kultúr”-turista utazáshoz.

Lemberg fantasztikus élményt nyújtott így, tudván mindazt, amit nélkületek nem tudtunk volna. Kár, hogy nincs a város karbantartására, a gyönyörű „békebeli” épületek restaurálására elég pénz, és főleg arra nincs, ami az ukránoknak aztán végképp nem fontos… De talán az elfelejtettségnek is köszönhető az, hogy annyi minden, ha nem is érintetlenül, inkább leromolva, de mégis megmaradt, az utóbbi század hihetetlen viharai közepette, amiből bőven jutott a lvivieknek. Talán sehol máshol sem lehet együtt ennyi műemléket, gyönyörű házat, templomot, utcát, részletet látni. És erről nem tud a világ!!! Gyümölccszedés közben megállás nélkül meséltem az élményeimet a férjemnek. Remélem, legközelebb ő is beszáll, már csak azért is, mert a kertünk egyedüli gondozását nem fogja még egyszer vállalni. :) Köszönöm még egyszer az élményt, és ha csak egy mód lesz rá, én lelkesen várom az elkövetkező utakat.
Anna



A lwówi útról szóló összefoglalómban a „turistalátványosságok” felemlegetésével inkább csak egy-két benyomást szeretnék körülírni, nem annyira az épületek jellegzetességeit bemutatni. (Ehhez nálam egyébként is sokan jobban értenek.)

A buszon említettem, hogy általában szeretem a temetői sétákat, mert tanulságos egy kis helyen látni, hogyan emlékeznek meg a megholtakról az egymást követő generációk. A nagyobb városi temetőkben pedig fokozza ezt a síremlékek részeként állított szobrok sora. Akik kedvelik ezt a melankolikus műfajt, azok számára nagy élmény a Łyczakówski-temetőben tett séta, ahol egymást váltják a város jelentős és kevésbé jelentős lengyel és ukrán lakóinak síremlékei. A kellemesen kaotikus polgári parcellák mellett jelentős területet foglalnak el a hősi halottak szabályos rendben álló sírja. Itt végre hosszú idő után újra egymás közelében állhatnak a város bonyolult 20. századi történelme során elesett lengyelek és ukránok síremlékei.

Ahogy a temetőben kis helyen sűrűsödik sok évtized története, úgy Lwów belvárosában kifejezetten jól láthatók ezek az egymásra épülő rétegek, ahol könnyen bejárható területen láthattuk 5-6 évszázad épületeit. A rétegződésnek szép szimbólumai a házak falán jobbára töredékesen látható festett lengyel, jiddis vagy német nyelvű reklámfeliratok. Ezek is folytonos változáson esnek át: egy részük kopottan, romosan látható maradt, másokat az idők során lefestettek, de jobb-rosszabb állapotban előkerültek a festékrétegek alól, egy részüket szépen felújították, mások véglegesen elpusztultak. Ugyanakkor érdekes volt látni (amint már a blogban olvashattuk is), hogy hasonló stílusban új, ukrán feliratok is születnek.

Nagyon érdekesek voltak azok az apró építészeti maradványok, amelyek segítségével Lwów történelmének egy-egy szeletét mesélhette el a hozzáértő: a faragott oszlopfők az örmény és zsidó városrészben, néhány örmény felirat az (egyébként műanyagra cserélt) ablakok felett, a mezuzák helye egyes kapufélfákon vagy Monarchia-korabeli redőnyök egy-két üzlet kirakatán.

Sokszor sajnos csak romokkal (mint a Mikolasch-passzázs vagy az Arany Rózsa zsinagóga esetében) vagy még azokkal sem találkozhattunk. Így a zsidó múlt nagy részének is csak a helye maradt meg, jobb esetben emléktáblával jelölve. Ezért utunk során az eltűnt épületek, de még inkább az itt éltek megidézéséhez nélkülözhetetlen volt az a végtelen számú történet, amit kiváló vezetőinktől hallhattunk.

István térképe a meglátogatott helyekről. Teljes képernyőn
István


Melinda saját blogján számol be folyamatosan az útról:

Az örömmunkás
„Verecke híres útján jöttem én…”
Úton
A csokoládé
A lavas
Konstancia
Lembergi részletek


Küldök néhány korábban készült fényképet, olyan helyekről, amelyeket nem láttunk, de sokszor volt róluk szó.

Az 1943-ban felrobbantott reformzsinagóga helyén álló emlékmű (erről lásd posztunkat is)

A városalapító Lev herceg felesége, IV. Béla magyar király lánya, Konstancia szobra a férje által számára építtetett Keresztelő Szent János-templom falában

Krisztina


Verecke – Vesszen konténergyár avagy a 10. ötéves terv


Miután megcsodáltuk a gyönyörű panorámát a honfoglalás-emlékműtől, egy kicsit lejjebb ereszkedve egy ukrán-szovjet II. világháborús emlékmű mellett az alábbi feliratot találtuk.

VESSZEN konténergyár

Az ukrán-szovjet emlékművel szemben a 10. ötéves terv emlékműve áll büszkén, két félbemaradt hotel formájában. A vereckei hágón átvezető – ma szinte járhatatlanra kopott – út volt a főút Magyarország és a Szovjetunió között az 1980-as moszkvai olimpiára készített – és ezért olimpiai útként ismert – újabb főút átadásáig. Az olimpiai úttal egyidőben épülő két hotel a hágó mellett abban a pillanatban vált „okafogyottá”, amikor az új főutat átadták, és ezzel minden forgalom eltűnt a vereckei hágóból. A két szállót úgy hagyták ott, ahogy éppen voltak. Az első jobban látszik az útról, még az állványzat is áll rajta.

Félbemaradt hotel


A másik megbúvik a fák közt, de érdemes felszaladni és megcsodálni.

Kacsalábon forgó kastély

Majdnem kész homlokzat

Lépcsőház lépcső nélkül

Alsó szint

Lyukas padló

Foghíjas boltív

De álljon itt azért Lembergből is néhány kép:


Gábor


Hazajövet

Hogy milyen érzésekkel érkezünk haza Lembergből? Lehetetlen szavakban röviden összefoglalni. Ezért át is adom a válaszlehetőséget egy dalnak, ennek a régesrégi recsegős lengyel gramofonlemeznek.


Chór Juranda: Ten drogi Lwów, 1932

Ten drogi Lwów
To miasto snów
Gdy kiedys usłyszę
Całuji rączki
Gorączkę już mam.
Ten Stryjski park,
Ten wschodni targ,
Te szanowania,
Padam do nóg: bądź zdrów!
Ma tylko jeden Lwów!
A drága Lwów
Az álmok városa
Amikor ezt hallom
Kezet csókolok neki,
A forróság elönt.
A Stryj-park,
A bazár…
Becsüllek,
Lábad elé esek: légy jól!
Csak egyetlen Lwów van!

D. Tamás

15 megjegyzés:

marguerite írta...

az a kis fából épült elhagyott boronaház Vereckénél olyan, mint a Baba Jaga kunyhója a lépcsőzetesen túllógó gerendákkal! ,)

marguerite írta...

nem kacsaláb, hanem tyúkláb, és nagyon félelmetes!!!
http://thelooksee.com/wp-content/uploads/2009/03/ivan_bilibin_vasilisa.jpg

Tamas Deak írta...

Én nem bánnám, ha nem is jönne ide túl sok nyugati turista. Maradjon meg ez a gyöngyszem nekünk, sokszor lenézett káeurópaiaknak.

Petrus Augustinus írta...

De jó lehetett az út, annyira sajnálom, hogy erre nem tudtam menni.. Ezek az ételek! :)

marguerite írta...

nagyon nagyon tetszik Laci patchwork lépcsőházas fotója, a tábla alsó sorában!

Tamas Deak írta...

Most emailezek La Corunya-i eredetű spanyol barátommal, ő is egyetért azzal, hogy a világ legjobb helye Galícia :)

Studiolum írta...

és nem Galicia? ;)

Petrus Augustinus írta...

Hát igen, kettő van belőle. Vajh melyik volt előbb? :)

Studiolum írta...

Természetesen az ibériai, amely a gallokról kapta a nevét kétezer évvel korábban, mint a volt lengyelországi Halicsról…

Tamas Deak írta...

Szerinte Galizia

Studiolum írta...

Olaszul leveleztek?

Tamas Deak írta...

No. Ezt írta: "Y yo digo que en castellano se llama Galitzia (antes no puse la t): http://es.wikipedia.org/wiki/Galizia
Aunque la wikipedia menciona que se puede llamar también "Galicia" eso nunca se usa, porque en castellano se reserva el nombre para mi comunidad autónoma."


"Ahogy jeleztem is, spanyolul ezt Galitzia-nak hívjuk (nem ejtve a t hangot) amellett, hogy a Wiki is említi, hogy (a spayol tartományt) hívhatjuk Galiciának is - de sosem használjuk mert spanyolul ez alatt az autonóm tartományt értjük."

Kinga írta...

Hogy mennyire érdemes a Wangfolyót olvasni!
Nemrég rábukkantam itt a 42-es szám rejtélyére, most pedig végre megtudtam, miért van két Galícia, amit sosem értettem igazán.

Studiolum írta...

Hát hogyne volna érdemes, mikor az ember olyan felüdítő írásokat talál itt ebben a szárazságban például a végtelen brit esőkről!

És akkor még nem is beszéltünk az anatóliai Galáciáról (szintén az oda áttelepített gallokról elnevezve, vö. Szent Pál levele a galatákhoz), a román Galați kikötővárosról (az arab qalʿat, ʻerőd’ szóból, a kun galat közvetítésével), persze magáról Galliáról, Wales-ről, amely ugyanennek a névnek az északi keltában g/w átalakulással létrejött változata, és a valachokról/oláhokról/olaszokról/vallonokról, akiknek neve ugyanebből a népnévből származik…

@Tamás: azt hittem, az ibériai Galiciáról beszélsz. A ruténföldit tényleg Gali(t)ziának nevezik spanyolul, ha nagyon pedánsak akarnak lenni, de hát többnyire nem akarnak, és azt is Galiciának írják (már aki egyáltalán tud a létéről). Az ibériait viszont olaszul hívják Galiziának…

Tamas Deak írta...

Igen, ez a hatodik összekeveredett email után lett tisztázva nálunk is ;)