Négy esszé Galíciáról

A lembergi utazásunkról írott közös bejegyzésből egyetlen beszámoló hiányzott csupán: Catherine Darleyé, akinek négy szép esszéje külön posztba kívánkozott.

Drohobycz utcáin

A férfi nagy léptekkel halad lefelé az utcán, mintha földrengés elől menekülne, egyik válla magasabban ül a másiknál, testét kifacsarja a lábában feszülő fájdalom. Mögötte épp most fejeződik be az árusítás a drohobyczi piac standjain, rohadt gyümölcsök borítják a földet, kutyák szimatolnak a kövezet széles réseiben, asszonyok hajtják össze az ezerszer használt, szét- és újra összehajtott, összegyűrt és újra kisimított nejlonzacskókat.

Drohobycz nem rejtegeti romjait, hanem öntudatlan büszkeséggel tárja őket a világ elé. A zsinagógát már csak a madarak, az eső és a szél látogatják, immár semmilyen idegen bútor nem terheli, senki többé be nem léphet, csupán a sötétlő nyílás előtt felfüggesztett csiga védi az utolsó fosztogatóktól.

Harangszó jelzi az órát, miközben felfelé kaptatunk Drohobycz belvárosában.


Házak, utcák, terek, városlakók. Egy, az egész teret betöltő rettenetes arc: Bandera. Egy kolduló öregasszony. Mennyi képzelet kellett hozzá, hogy valaki elvarázsoljon egy ilyen várost! mennyi álmatlanság, hogy álmokat építsen ezekből a lepusztult homlokzatokból!

A közeli templom tornya ismét elüti az órát, a nap már alacsonyan jár, varjak köröznek a tér fölött, egy férfi lép ki a pékségből, egyik válla magasabb a másiknál, fekete-fehér kockás ingén fekete nadrágtartó, egy nagy kenyeret visz maga előtt, mintha egy halott gyereket tartana, lépései arrafelé tartanak, ahol Günther SS-tiszt két golyót eresztett Landau SS-tiszt zsidójának fejébe, amiért Landau megölte az ő zsidóját. Civódás barátok között.


Felhők, fekete fák a túloldali parkban, a meleg kenyér illata, varjak százai rikoltoznak az égen.

Egy asszony seper az utca sarkán.

A városban mindig szerettem a port, amelyben az ember ott hagyja lába nyomát, amely eltakar, elrejt, meglop. Szeretem a homlokzati stukkókat hangsúlyozó szürke kontúrokat; szeretem a hámló vakolatot; szeretem a téglát, amely levedli köpenyét; szeretem a szobrokat, amelyek elveszítették karjukat, és amelyeknek pillantása az ürességbe mered. Szeretem az ürességet, a palánkokat, melyek elállják az utat, ahol az ember tovább akarna menni. Szeretnénk egyenesen haladni, de lábaink minduntalan megbotoank egy kőben, egy törmelékrakáson, jobbra-balra fordulnak, mintha a kövek között, a kövezet repedései között egy másik utca kanyarogna, amelyet nem láthatunk, de amely valaha ott volt, s amely még most is lüktet és jeleket ad. A város a másodperc egy töredékéig bokán ragad és megrendít. Egy pillanatra feltűnik egy ismerős és ismeretlen város, beleírva az idők porába.

Egy asszony seper az utca sarkán, órákon át.

Lwów utcáin

Lwów egy labirintus, amely nem ad magához kulcsot, eltévedek benne.

A város alaprajza példaszerűen szabályosnak tűnik, tökéletes négyzet, ahogyan a reneszánsz szerette, a piactérről kiindulva, közepén a városháza tornyával. E négyzetből a 19. században megrajzolt utak indulnak ki csillagszerűen a külvárosok felé, mint egy legyező, amely kinyílik, majd becsukódik az utazó előtt. A város szívétől a perifériáig, a barokktól a szecesszióig a homlokzatok megannyi stukkója, a tetők megannyi tökéletes íve, a színek hibátlan illeszkedése, minden ház eljátssza a maga variációját néhány egyszerű közös témára. Minden utca sokrétű és egyedi. Ám a négyszög minden oldalán más-más világok szorulnak egymáshoz, hatják át, irigylik és támadják egymást: németek, lengyelek, ukránok, zsidók. Mindegyik megépíti, s olykor fallal is körülveszi a maga terét, kőbe faragott vagy falra festett szavakkal, a közös térbe írt megannyi kabbalista jellel mutatja határait. S elég egyetlen figyelmetlen pillanat, ha befordulunk egy sarkon, ha az egyik udvarból átmegyünk egy másikba, ha belépünk egy sötét folyosó ajtaján, hogy a labirintus elnyeljen minket és elvesszünk benne.

Én is végighaladok az utcákon, lépteim a kijelölt utakat, szemeim a nyilakat követik, felkaptatok a lépcsőkön és végigmegyek a folyosókon, de a sokféle idegen beszéd közepette még mindig nem értem, mit kellett volna követnem és hol vesztem el, s a szigetét elhagyni készülő Prospero hangja visszhangzik bennem:

You do look, my son, in a moved sort,
As if you were dismay’d: be cheerful, sir.
Our revels now are ended. These our actors,
As I foretold you, were all spirits and
Are melted into air, into thin air:
And, like the baseless fabric of this vision,
The cloud-capp'd towers, the gorgeous palaces,
The solemn temples, the great globe itself,
Ye all which it inherit, shall dissolve
And, like this insubstantial pageant faded,
Leave not a rack behind. We are such stuff
As dreams are made on, and our little life
Is rounded with a sleep.

Fölindulásban látlak, oh fiam,
Sőt megütődve. Nyugtasd meg magad’:
A játék véget ért, s játékosink
– Mint mondtam is már – szellemek, s megint
A légbe, a híg levegőbe tűntek.
De mint e látszat lenge szövete:
Az égverő tornyok, nagy paloták,
Dús templomok, maga e földgolyó,
S mi rajta van, mind semmivé oszol,
És mint e hiú látmány, nyomtalan
Eltűnik. Olyanok vagyunk mi is, mint
Az álmok anyagja: kurta életünk
Keretje álom.

Napkeltekor ablakomból nézem a várost. Lwów még álomba merül, a csendet csak a templom órája töri meg minden negyedórában. Vajon mi az, ami valóban megmarad a palotákból, tornyokból, dús templomokból, amikor azok, akik megépítették őket, közöttük dolgoztak, gyereket neveltek, találmányokat alkottak, matematikai problémákat oldottak meg, végleg eltűnnek? Világok szorultak egymáshoz, németek, lengyelek, ukránok, örmények, zsidók, valamennyien szellemekké váltak, s még mindig ott kísértenek, amikor testüket már régen lemészárolták, deportálták, száműzték. S akik ma a helyükben laknak, és életet visznek e helyekbe, csupán nemrég jött vendégek – minden bizonnyal maguk is száműzöttek.

Sok-sok órát töltünk Lwówban, bejárva az utcákat és a tereket, meghallgatva a történeteket és megidézve a szellemeket, megoldva az álmok zsákjának zsinórját, keresve a nyomokat a kövek között, ahol az idő megalkotta a galíciai Pompeiit.

Itt volt a zsinagóga. Az árokból most egy gyerek bukkan elő. Gyomok és gyümölcstermő fa növik be a helyét.

Valaha egy folyó is volt ebben a városban, de az is eltűnt – lám, végre egy nyertes háború. A Poltvát, amely valaha nagy ívben ölelte körül a régi várost, már a 20. század elején befedték, hogy sétányt vezessenek fölötte, széles ligetet, ahová még odaképzeljük a zenepavilonokat és a hosszú ruhában és kalapban sétáló szépségeket. De a folyó nem csak hűvösségből és tükröződésből, kanyarokból és homokpadokból áll. Irányt is ad egy városnak, jelzi a jobb- és balpartot, kijelöli a kardinális pontokat, megmutatja, merre van a tenger és merre a hegyek. Eltörlése lepecsételi a labirintust, eltünteti a városból Ariadné fonalát.

Zsovkva

A semmi közepén egy város, ahová nem vezet út. Egy város, kupolákkal, pártázatokkal és harangtornyokkal. Körözünk körülötte, keressük, eltávolodunk tőle, hogy jobban megközelítsük, eltávolodik tőlünk, hogy jobban kitáruljon előttünk a távolban.

A város kapuján belépve minden mértéken felüli tér tárul fel előttünk, ahol háború idején ezer meg ezer katona sorakozhatott fel, ahol békeidőben sok száz mérföldről jött sok ezer vásározó állíthatná fel az asztalát. Elég nagy tér, hogy ukránok, zsidók és lengyelek, törökök és örmények elvegyülhessenek benne. Egy királyság vásárvárosa, hatalmának kulcsa, egy város, amely királyi székhely volt Sobieski János idejében, a 17. században.





A templomok városa is: kinek-kinek a magáé, ahová a féltve őrzött ruhájában megy vasárnap délelőtt.

Fehérbe öltözött, komoly arcú gyermekek sorjáznak ki az esőbe, egy rövid időre eltűnve a hívek tekintete elől, a mögöttük vonuló pap sürgetésének engedelmeskedve.

Csak ő hiányzik ebből a sokrétű univerzumból: a palánkok mögött álló zsinagóga, mint egy elvirágzott rózsa, falai már csak az ürességet veszik körbe, amely az 1943-as robbantás után maradt. Valamikor hozzáfogtak a javításhoz, újravakolták a falakat, betapasztották a repedéseket, aztán minden annyiban maradt. Egy sárga macska oson a rozsdás konténerekhez, amelyek mint elhagyott szarkofágok veszik körül a palánkot.

Egy öregasszony halad el az úton, egy zöldséges vevőkre vár. Újra szitálni kezd az eső. Elindulok az utcákon.

Hogyan lehet elveszni Zsovkvában, amikor minden út ugyanarra a térre vezet? Hol lehet elveszni ebben az ürességben? Hogyan élnek azok, akik itt élnek, ezek a fiatal vasárnapi lányok, akik a mise után cukrászdába viszik kisfiukat, hogyan azok, akik az erkélyen szemlélődve várják a vasárnapi ebéd óráját?



Egy idős férfi megállít. Sok-sok szó, egy élet sok-sok foszlánya néhány percbe sűrítve. Egyik kezéről hiányzik néhány ujj, egy ízület itt, kettő ott, miközben újra meg újra megragadja az enyémet, minden kérdésnél, minden szónál, amit nem értek, megfogja a karomat. Nevek, korok, helyek, Napóleon és Jules Verne, aki körbeutazta a világot anélkül, hogy kilépett volna Nantes kapuján. Egy élet, amelyet a kéz egy autó esőáztatta szélvédőjére rajzol: Ukrajna térképe, egyetlen nagy kör. A körben az egyik pont Lwów, a másik Odessza, a harmadik a falucska, ahol született. A Krímben? Nem, újabb kört rajzol a Krím számára, egészen kicsit, mintha egy sziget lenne Odessza alatt. Nos hát, a harmadik pont Kherszon mellett van. „Voltál már Kherszonban?”

Megérkezik a barátja is, holdvilág-arcú, fogatlan szájjal, egészen másik nyelven beszél. Megkezdődik kettejük színielőadása, gesztusok, grimaszok, egész testük játéka, már-már nápolyi pantomim, egymásnak felelgető artikulálatlan hangokkal. Pompás részegség már vasárnap reggel.

Elindulok, hát határozottan esik már.

Kutyák

Ahogy megérkezünk Kelet-Európába, mondjuk miután átkeltünk a Bugon, ott látjuk őket az utcák sarkán, az autók alatt és a kamionok mögött, a házak kapujában egyre gyűlő törmelékre kuporodva, ezeket a fekete-fehér kutyákat, tömzsi lábukkal, túlméretezett fülükkel és intelligens tekintetükkel, akik türelmesen figyelik közeledtünket, ám a menekülésre is készen az első ellenséges gesztusra.



Helyi különbségektől eltekintve úgy tűnik, mind ugyanahhoz a fajtához tartoznak. A szakértők még vitatják ennek a kutyának az eredetét, amelyet hol kárpáti terriernek (lásd lejjebb), balkáni vagy kaukázusi terriernek, vagy gyakran egyszerűen csak utcai vagy udvari terriernek neveznek. Noha igen békés és az emberhez ragaszkodó jószágok, minden bizonnyal a 4. vagy 5. században, a hunokkal együtt érkeztek Európába, úgyhogy a leghelyesebb volna hun terriernek nevezni őket. A Kaukázusban kétségbe vonják ezt az eredetet, hiszen a hunok Keletről Nyugatra vonulva nem érintették azt a vidéket. A hun kutyák közeli rokonai azonban kétségtelenül eljutottak oda Perzsián át a türkmének és mongolok kíséretében. Willelmus Rubruck 1254-ben Karakorumban járva említést tesz ezekről az állatokról, akik napközben a lovak patái között szaladtak, éjjel pedig, ha a menet tovább haladt, a hátukon aludtak. Egyes mongol és türkmén törzseknél ezek a kutyák igen fontos szerepet játszanak, s a türkmén Karakoyunlu, azaz Fekete Juh klán mellett állítólag létezett egy Fekete Kutya klán is, amelynek harcosai fekete és tarka kutyák bőrét lobogtatták volna lándzsáikon. Ez az információ azonban óvatossággal kezelendő: Babur emlékiratainak az a fejezete, amelyben említést tesz róluk, idegen kézre vall, s talán később szúrta bele egy olyan szerző, akinek csagatáj török nyelvén erős nyomot hagyott a mogul hatás.

Tény, hogy ezek a rendkívül független kutyák ma is az utcán élnek, ám csupán karnyújtásnyira az embertől, és erősen kötődnek hozzá. Némelyikük számos embert megszégyenítő érzelemvilágról tanúskodik, mint ez itt Drohobyczban, aki még annyi év után is egyfolytában az erdő felől érkező utat nézi, a fekete postakocsira várva, amely visszahozza Bruno Schulzot a városba.


Mások, mint ez az alábbi fiatal kárpáti terrier, beérik annyival, hogy folyamatos és vidám érdeklődéssel kísérik az embereket, mozgásukat és kalandjaikat.

Az emberek pedig örömmel viszonozzák ezt az érdeklődést.