A háromkirályok ajándéka

Nem annyira a tanulságra kihegyezett érzelmes kis elbeszélés, hanem az osztrák grafikus, Lisbeth Zwerger harminc évvel ezelőtt készült finom tónusú akvarelljei miatt tesszük közzé ezt a karácsonyi történetet. A novella szerzője, a leginkább O. Henry néven publikáló William Sydney Porter a magyar olvasók előtt talán kevésbé ismert, noha a huszadik század elejének egyik legnépszerűbb amerikai elbeszélője volt.

Lisbeth Zwerger munkáira hamarosan még visszatérünk.


Egy dollár nyolcvanhét cent. És ebből is hatvan cent csupa pennyben. Ez minden vagyona.

Della egy- meg kétpennynként rakosgatta félre. Ha belépett egy boltba, már rettegett tőle a fűszeres, a zöldséges meg a mészáros. Neki meg égett az arca szégyenében. Érezte, hogy a boltosok magukban fukarnak tartják a fillérse alkudozásai miatt.

Della háromszor is megszámolta a pénzt: egy dollár nyolcvanhét cent… És holnap karácsony…


Nincs mit tenni, törődött bele a nyomorúságos helyzetbe, nem marad más, mint hogy jól kibőgje magát a kopott díványon… Hát bőgött. S mindez azt a tanulságot sugallta, hogy az élet csupa zokogás szipogás és mosolygás. De leginkább zokogás…

Nos, amíg a ház ifjú asszonya zokogásból szipogásba szelídül, nézzünk körül az otthonában!

Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, bár a koldusokat nyilvántartó hivatal nemigen teketóriázna ezzel a minősítéssel.

Lent a lépcsőházban van ugyan egy levélszekrény, de nem fér bele a levél. Egy villanycsengő is van, de abból immár egyetlen hang sem szól. A bejárati névtáblán a következő olvasható: Mr. James Dillingham Young.

Az elegáns Dillingham név abból a boldog időből maradt a táblácskán, amikor viselőjének még heti harminc dollár volt a fizetése. Ma, amikor már csak húsz dollárt keres, a névtábla betűi is tudván a dolgukat, egyetlen homályos D betűvé zsugorodtak. Ennek ellenére, ha Mr. James Dillingham Young hazaér és belép a lakásba, Mrs. James Dillingham Young, a felesége – azaz Della – egyszerűen csak Jimnek szólítja, és a nyakába ugrik. S ez a lényeg…


Della – miután jól kibőgte magát – fogta a púderpamacsot és eltüntette arcáról a sírás nyomait. Odalépett az ablakhoz, elnézte a szürke udvaron sétáló szürke macskát, amint a szemközti szürke fal mellett lépked.

Holnap karácsony, s neki összevissza 1,87 dollárja van. Pedig hónapok óta félrerak minden pennyt, csak hát heti húsz dollárból ennyi marad. 1,87 dollár. Ebből kellene Jimnek ajándékot venni. Az ő Jimjének! Ó, pedig hányszor ábrándozott órákig boldogan arról, hogy valami különleges, finom és méltó meglepetést szerezzen imádott Jimjének.

Az olvasó talán már látott nyolcdolláros szobákban állótükröt. Nos, ebben a szobában is volt egy ilyen tükör, a szoba két ablaka között. Ha nagyon sovány, fürge ember nézegeti magát az efféle tükörben, bizony ügyesnek kell lennie, hogy a csíkokban megjelenő tükörképből valamennyire pontos képet alkothasson külsejéről. Minthogy azonban Della karcsú volt, hamar megtanulta, hogyan kell benne néznie magát. Hirtelen ellépett az ablaktól, odaperdült a tükör elé. Szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc alatt teljesen elszíntelenedett. Villámgyors mozdulatokkal kibontotta haját a tükör előtt, s egészen leengedte.


James Dillingham Youngéknak összesen két vagyontárgyuk volt, roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ő meg az ő apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynőjének történetesen a szellőztetőaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della minden hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja Őfelsége összes ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva, Jim valahányszor elmenne mellette, mindig megnézné az óráját, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Della tehát állt a tükör előtt. A csillogó, hullámzó, gesztenyeszín hajzuhatag térde alá ért, s mint valami palást, betakarta egész alakját. Aztán gyors, ideges mozdulatokkal újra feltűzte fürtjeit. Keze közben tétován megállt egy percre, szeméből néhány könnycsepp hullott a kopott piros szőnyegre.

Magára kapta elnyútt barna kabátkáját, feltette régi barna kalapját, s még mindig csillogó szemmel kiröppent az ajtón, futott le a lépcsőn, ki az utcára.

Meg sem állt Madame Sofronie cégtáblájáig, amelyen ez állt: „Vendéghaj nagy választékban.”


Felrobogott az emeletre, pihegve megtorpant a bejárat előtt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, hideg asszonyság volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della izgatottan.

– Attól függ. – mondta az asszony. – Vegye csak le a kalapját! Hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Jól van, húsz dollár. – mondta az asszonyság, miután szakértő mozdulatokkal megemelgette a lány haját.

– Gyorsan adja ide a pénzt! – felelte Della.

Rózsaszín szárnyakon repült el a következő két óra. Ó, bocsánat e suta hasonlatért! Della az összes áruházat, üzletet végigjárhatta ajándékot keresve Jimnek. Végre megtalálta! Mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki és senki másnak. Átkutatott minden áruházat, de ehhez hasonlót egyikben sem talált. Egy platina óralánc volt. Mintázata nemesen egyszerű, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás minta.

– Bár ilyen egyszerű volna minden, ami jó! – sóhajtotta Della. A lánc valóban méltó volt az órához. Mihelyst Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt Jimnek kell viselnie. Olyan volt, mint maga a férje. Szerénységgel párosult nemesség.


Huszonegy dollárt kértek érte, s Della a maradék nyolcvanhét centtel a zsebében sietett haza. Ezzel az óralánccal Jim most már bármilyen elegáns társaságban megnézheti, mennyi az idő. A gyönyörű zsebórára ugyanis ez ideig csak lopva pillanthatott, mert az a lánc helyett csupán egy ócska régi bőrszíjon lógott. Hazatérve Della mámoros örömén azért mégis felülkerekedett kissé az óvatos józan megfontolás. Előkapta a sütővasat, meggyújtotta a gázt, és sürögve hozzálátott, hogy némileg helyrehozza a szerelem és a nagylelkűség okozta károkat. S az ilyesmi, kedves barátaim, mindig roppant nehéz feladat, mondhatni mammutvállalkozás.

Egy jó fél óra múlva Della fején apró, tömött fürtöcskék göndörödtek. Olyan volt, mint egy huncut iskolásfiú. Della hosszan, kritikus, gondos szemmel fürkészte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát, akkor biztosan azt fogja mondani, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Islands-i kóristalány. De hát mit tehettem! Mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét cennttel!


Hét órára Della elkészült a kávéval, s a kályha szélére készítette a serpenyőt a sütnivaló borjúszeletekhez. Jim mindig pontosan járt haza. Della, markában az óraláncot szorongatva, az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen Jim minden este belép.

Egyszerre csak meghallotta lépteit a lépcsőházból, lent az első emeletről, s hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott egyszerű, mindennapi dolgokért. Most azt suttogta magában:

– Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!


Kinyílt az ajtó, s belépett rajta Jim. Sovány, magas, öregesen komoly arcú fiú. Szegény, huszonkét éves volt és már családfenntartó. Új felöltőre is szüksége lett volna jó ideje már, s kesztyűje sem volt. Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint egy vizsla, amikor fürjet szimatol. Tekintetét Dellára szegezte, de az asszonyka nem tudott kiolvasni belőle semmit, s ettől megrettent. Pillantásában nem volt harag, sem rosszallás, sem iszonyat vagy meglepődés, sem semmiféle más érzés, amelyre Della felkészült. Furcsa, kifejezéstelen arccal bámult az asszonykára. Della felugrott az asztaltól, és elébe állt:

– Jim, drágám, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat. Eladtam… Nem akartam, hogy az ajándékod nélkül múljon el felettünk a karácsony. A hajam majd kinő… Ugye nem haragszol? Az én hajam nagyon gyorsan nő, tudod? Szólalj meg már, Jim, kérlek! Mondd, hogy boldog karácsonyt, és örüljünk egymásnak! Ó, ha tudnád, milyen gyönyörű ajándékot kapsz tőlem!

– Levágtad… a… hajad? – kérdezte Jim, mintha minden erőfeszítése ellenére képtelen volna megérteni a nyilvánvaló, puszta tényt.

– Igen, igen. Levágtam és eladtam. Kész. Így már nem tetszem neked? Pedig így is én vagyok az, a hajam nélkül is ugyanaz, aki voltam, vagy nem…?


– Azt mondod, nincs meg a hajad? – kérdezte újra Jim, szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán. – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Majd kinő. Hagyjuk abba, Jim, karácsony este van. Légy már egy kicsit kedves, hiszen miattad tettem. Nem érdekel, folytatta hirtelen elkomorult szelídséggel, akár szálanként számolgathatják a hajamat, nem tudják meg belőle, hogy mennyire szeretlek… Na, süthetem a húst?

Jim hirtelen magához tért révületéből. Felkapta Dellát, szorosan magához ölelte, és…

De mi most pár másodpercre tapintatosan fordítsuk el a tekintetünket, s bámészkodjunk el valami jelentéktelen tárgyon.

Heti nyolc dollár, vagy évi egy millió – hát nem mindegy?

Egy matematikus bizonyára éppolyan helytelen választ adna e kérdésre, mint bármely más józan ember.

A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat vitt ama jászolhoz, de ilyen kincsük, mint az övé, nem lehetett. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.


Jim ölelte az asszonyt, simogatta makrancos-göndör fürtjeit, majd hirtelen kihúzott a zsebéből egy kis csomagot, és az asztalra ejtette:

– Hát… ez meg az én ajándékom – neked. Félre ne érts, Della, hidd el, nincs az az olló, borotva, se semmilyen sampon a világon, amitől én kevésbé szeretnélek téged. De bontsd ki ezt, és tüstént megérted majd, mi ütött belém az imént.

A hófehér asszony-ujjak fürgén lebontották a csomagocska kötelékeit. Della felsikoltott örömében, de egy pillanat múlva, igazi női szeszélyességgel, szinte hisztérikusan váltva, már sírt is, keservesen zokogott, egészen rázkódott, úgyhogy Jimnek minden tudását és szeretetét össze kellett szednie, hogy megvigasztalja. A csomagban ugyanis a Fésűk voltak, akárhonnan nézte, az volt az: a fésűkészlet, amelyet már régóta áhítozva nézegetett egy broadwayi üzlet kirakatában.

De micsoda fésűk! Tiszta teknőccsontból valók, széleik ékkővel kirakva, s a színük pontosan olyan, ami az ő hajdani szép hajához illett volna. Tudta, sokba kerülnek, s igazán csak játszadozott a gondolattal. Majd elepedt értük, pedig tisztában volt vele: semmi remény, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen.

S most íme itt van: az övé. Csak a haja, az áhított ékességnél is gyönyörűbb haja, az nincs már…


Della magához szorította a fésűket, s könnyben úszó szemekkel végre mégis férjére nézett:

– Az én hajam nagyon gyorsan nő ám! – ismételte.

Aztán mint a megperzselődött kölyökmacska, hirtelen fölugrott:

– Jaj! – kiáltott fel, mert eszébe jutott, hogy ő még nem is adta oda az ajándékát.

Tenyeréből tálcácskát formálva, mohó várakozással nyújtotta Jim felé a platina óraláncot. A tompa fényű nemes érc most ragyogott Della felfűtött szenvedélyétől.

– Tetszik? A tiéd. Bejártam érte az egész várost. Most aztán annyiszor nézed meg, hogy hány óra, amennyiszer csak… Te Jim! Add csak ide az órádat, lássuk, milyen rajta!

De Jim ehelyett ledőlt a heverőre, kezeit a tarkója alá tolta, s csak mosolygott.

– Della drágám! – szólalt meg tompán. – Mi lenne, ha most rögtön eldugnánk ezeket az ajándékokat. Olyan szépek, hogy kár volna őket nyomban használni.

– De az órád, Jim! Hát nem is akarod megnézni, hogy…?

– Eladtam az órát, Della. Abból vettem meg a fésűket… és most azt hiszem, ideje kisütni a borjúszeleteket.


A háromkirályok, akik ajándékokat vittek a jászolban fekvő kisdednek, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Tőlük származik a karácsonyi ajándékok szép szokása. S minthogy bölcsek voltak, bizonyára ajándékaikkal is bölcsességüket bizonyították: hogy ne legyen semmiből sem kettő, ki is lehetett cserélni őket, ha mégis úgy esett…

Én most csak egy apró történetet meséltem el az Olvasónak, keresetlen szavakkal, két bolondos-szerelmes gyermekről: ők hónapos szobában laktak, s rajongásukban – bölcsnek igazán nem nevezető módon – feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Ám befejezésül hadd üzenjem mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ők ketten voltak a legbölcsebbek. Legyenek ajándékozók vagy megajándékozottak, az ilyen emberek mindig mindenütt a legbölcsebbek. Ők a Háromkirályok.