Lenin testőre

Ivan Vlagyimirov, az előző poszt képeinek festője: Magyar katona, 1915 (köszönet Nagy Gábornak!)

A Téli Palota ostromának realista képei eszembe juttatják, hogy itt az ideje törleszteni egy régi adósságomat. A nyolcvanas években ismertem meg Bors Gergelyt, aki akkor már túl volt a kilencvenen. Csíkmenaságon, a Kárpátok keleti karéjában, magasan a völgy fejében, ahol egy napot töltöttem a hegyi esőktől elárasztott templomdomb fogságában, s amelyről ha valaki hallott, hát leginkább a Repülj, madár, repülj, Menaságra repülj népdalból hallhatott.


Muzsikás, Sebestyén Márta: Repülj, madár, repülj



A csíki középkori templomokat mértem föl, mint azt még egyszer elmesélem, s a tűnékeny írás- és szóbeli emlékezetet igyekeztem összegyűjteni. „Menjen el Gergely bácsihoz”, tanácsolták. Milyen kínos volt átadni huszonöt deka kávét, nekem keveset, Ceaușescu Romániájában kincset. Az asztalon könyvek feküdtek, Gergely bácsiból ömlöttek a történetek, üdítő légbuborék borult arra a délutánra abban a rettenetes, fojtogató világban.

Obsitoslevél Menaságról. A menasági családi fotógyűjtésből

Sokszor elmeséltem azt a délutánt. „Ugyan már, tódított az öreg”, mondta Szergej hitetlenkedve a Fatâl étteremben. Méghogy Lenin testőre. „Hát elővette a fényképet, és mutatta, hogy ez itt Lenin, ez itt Sztálin, ez meg, né, én vagyok”. „Meg kéne írnod ezt egy orosz lapba, kiadnánk.” Meg kellett volna, azóta is, sokszor is.

Mégis átadom a szót egy nálam sokkal hitelesebb hallgatónak. Az 1987 óta Heidelbergben élő, s a székelyekkel és szászokkal egyaránt intenzíven foglalkozó Hajdú Farkas-Zoltán Csíki kaláka című megható könyvecskéjét 1993-ban vásároltam a csíkszeredai magyar könyvesboltban, sok száz más, rossz papírra, rossz betűkkel nyomott gyönyörű könyv közül, amelyek nyomtalanul tűntek el a magyar könyvkiadásban.


Első világháborús képeslap a frontra Menaságról. „E templomot tartsd meg emlékül és túd meg hogy azokbol a nehéz háborus napokból valo amelyeket most át élünk”

„…Ez volt az első találkozásom Menasággal. Akkor ugyanolyan volt ez a falu is, mint a többi más, ahová azon a nyáron ellátogattunk. Azelőtt nem is hallottam róla. Távol esett a főúttól, s nem is tűnt különbnek a többi csíki falunál. Sokáig nem jártam arrafelé, s nem is gondoltam arra, hogy valaha visszatérjek.

Két-három év múlva mégis alkalmam nyílt az újabb találkozásra. Azaz, hogy nem is Menaságra, hanem a vele szomszédos Csíkszentgyörgyre vitt ki kocsival az akkor még lányunkat szoptató feleségem, hogy találkozhassam Bors Gergellyel. A híres-neves Bors Gergellyel, Lenin személyi testőrével.

Tavasszal volt, feleségem sietett, így két szoptatás között jutottam ki a kilencvenet taposó öreghez. Kettesben maradtunk. Sejtette már, miért keresem, hiszen előttem már sokan kérdezgették – hol hivatalosan, hol csak úgy a mesék kedvéért – oroszországi emlékeiről. Valamikor nyugdíjat is kapott a szovjet követségtől, de akkorra már csak az Aurora folyóiratot hozogatta a sánta postás, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Szikár, száraz, bajusztalan alakjában volt valami nem parasztos. Igen, megvolt benne a világot járt emberek letisztult nyíltsága. Haját félre fésülte és pizsamakabátban fogadott, a konyhaasztalon könyvek feküdtek szanaszét, ceruzával néhol sűrűn aláhúzva. Szeme frissen csillogott ráncokkal teli arcából, nagy mesélőkedvét már mozdulatai, mimikája is elárulták. Története sokban hasonlít az addig és azóta hallott összes katonahistóriára, amiket az idősebbek oly nagy előszeretettel meséltek a kocsmákban egy-egy pohár monopol vagy köményes mellett. Minden családnak megvoltak a háborúviselt férfiai, s történeteiket az utódok több generáción keresztül mindig büszkén elevenítették fel. Olyanok voltak ezek a történetek, mint a kutyabőrös nemesi levelek, amelyek hosszú évtizedeken keresztül szavatolták a család hírnevét.


A csíkmenasági Bors György oklevele hozzájárulásáról a Nemzeti Áldozatkészség Szobrához, 1915

A katonaság- és fogságbeli élmények frissen élnek az emberek tudatában. Főszereplőjük nem a hősiesen harcoló katona, hanem inkább az a jóeszű legény, aki a fogságból megszökve, egy szál lapáttal indul neki a hazafelé vezető útnak, s ahányszor gyanúsabban nézegetik, a legtermészetesebb módon az útszéli köveket kezdi egyengetni. Az út így sokkal hosszabb, de biztosan hazavezet. Egy-egy jobb történet anekdotává érlelődik, s nemcsak „tulajdonosa” meséli tovább, de mindenki, aki hallotta. Nyilván állandóan alakítanak ratja, hol itt, hol ott hegyezve ki a történetet. Később olyan öregekkel is megismerkedtem, akik az orosz fogságban valami miatt összevesztek, s azóta is halálos ellenségek maradtak: ott és akkor életre-halálra ment a játék, az emlékek életreszólóan frissek ahhoz, hogy az árulásért, hűtlenségért meg lehessen bocsátani.

Nagyon érdekes az idegen katonákról kialakult vélemény. A háborús történetekben a német katona mindig udvarias, s bár csokoládét osztogat a gyerekeknek, nagyon idegen; az orosz viszont mindent elvisz, tudatlan, vad és nagyon toprongyos fickó, de jószívű és jámbor. Vajon az, hogy mi is keletről származunk, tette rokonszenvesebbé az Ázsiából érkező katonákat? Lehet, hogy tudat alatti énünk éppen a közös gyökereket regisztrálta?

Szóval Bors Gergely fiatal legényként – annak rendje-módja szerint – berukkolt magyar katonának Ferenc Jóska seregibe, s az első ütközetek egyikében el is fogták az oroszok – annak rendje-módja szerint – óriási ködben, sűrű rengeteg közepén. Hadifogolyként fél Oroszországot bejárta, s aztán kitették valahová az Isten háta mögé egy jómódú paraszthoz, földet művelni, kaszálni. Ott nagyon megkedvelték „Gligort”, ami természetes is volt, hisz a földet ő is éppúgy szerette, mint az ottaniak, s fúrni-faragni úgy tudott, mint senki más. Egy napon aztán a házigazdára is sor került, behívták katonának. Nagy volt a sírás-rívás a népes családban, de csak addig, amíg az öregek ki nem találtak egy jobb megoldást. Coup de théâtre: elküldik Gligort a gazda helyett, hisz így ő is közelebb kerül a szülőföldjéhez, hátha sikerül megszöknie.


A menasági Bors György tüzér (vajon rokona Gergelynek?) első világháborús képe komáromi műteremből

A személycsere meg is történt – egy pár liter vodka jóindulatából –, s az oroszul már jól beszélő Gligor nemsokára azon veszi észre magát, hogy egy nagyváros állomásán ácsorog, mint orosz gyalogos. Még egy coup de théâtre: valaki a hátára üt: – Bors úr, hát maga mit keres itten? – A kérdező a fakereskedő, aki a háború előtt sok jó deszkaüzletet kötött Bors Gergely apjával. Az első ijedtség után az égből pottyant ismerős jó „bótot” ajánl: álljon be Bors úr egy új szolgálatba. Hogy milyenbe, az még titok, de a siker biztosított. Egyelőre egy nagyon fontos személyt kell az állomáson várni, s épp ilyen jóvágású székely legényre van szükség, aki nem ijed meg a saját árnyékától és az esze is a helyén van. Hogy ki az illető, az is titok még egyelőre, de ez Bors Gergelyt nem is nagyon érdekli, a lényeg az, hogy modern ismétlőpisztolyt kap, és élelmet is bőségesen. A titokban várt idegen meg is érkezik nagy titokban, éjszaka. Kis köpcös emberke, nagy fekete kabátban. Ez is olyan zsidóforma.

Az események felgyorsulnak, s csíkszentgyörgyi Bors Gergely ott van Lenin oldalán a Téli Palota ostrománál. Szíve a helyén, jól is tartják. Társai is idegenek, mindenre elszánt fickók.

(Hitetlenül csóválom a fejem, hamar észreveszi. Fényképeket kerít elő a fiókból: – Na fiatalúr, nézze csak: ez itt Lenin, mellette Krupszkája, mellettük én, bekötött fejjel, s a balomon Sztálin – a súj hogy megette vóna – a fiával…)

A Téli Palota ostromából csak annyira emlékszik, hogy istentelen nagy hideg volt, s a cári kadétok bent azt a parancsot kapták, hogy semmisítsék meg a cári vodkakészletet. Ezek kezdék is lelkiismeretesen beleöntögetni a szeszt a lefolyókba, amit a kintiek közül valaki hamarosan észrevett, megállapítva, hogy a kanálisokban nem szennylé, hanem vodka csörgedezik… A következmények nyilvánvalóak… nagyon hideg volt, s egy jó adag vodkával könnyebb is volt győzelemre vinni a forradalom vérvörös lobogóját. A harc végén csak Lenin s még néhányan a környezetéből józanok.


Ivan Alekszejevics Vlagyimirov: Italbolt kifosztása, 1917

Ivan Alekszejevics Vlagyimirov: A Téli Palota ostroma, 1917

Bors Gergely ezek után is Lenin személyi testőrségében marad, árnyékként kíséri mindenüvé, népgyűlésekre, megbeszélésekre. A legkellemetlenebb emlék Sztálin, azaz Dzsugásvili, ahogy akkoriban nevezték. Nagy zsarnok és öntelt. Fiával, világos nappal az utcán erőszakol meg nőket, s nem szereti az idegeneket. Részegen több ízben megkísérel Lenin életére törni, ilyenkor valóságos vadállat. Lenin, ő nagyon jó, olyan öreguras. A számára érkező élelmiszercsomagokat a legnagyobb éhínség idején is kiosztja, s már beteg, nagyon beteg. Bors Gergely az első adandó alkalommal le is lépik, s hamarosan már „Nagyrománia” területén van a kellemetlenre, kínosra változott új világban. Otthon, mintha mi sem történt volna, a falu zökkenőmentesen visszafogadja, ő is szó nélkül vedlik át székely gazdává.

Negyvennégy. Orosz katonák, akik már semmit sem értenek emlékeiből, felidézett szavaiból. Később hivatalos interjúk. Rövid életrajz és képei egy könyvben, mely a románok „Nagy Forradalmában” való hősies részvételéről szól. Nyugdíj, később csak Aurora. S ezzel nagyjából be is fejeződik Bors Gergely földi pályafutása.”


A csíkmenasági régi katonai fotográfiák kiállításának plakátja. A Fotótanú beszámolójából

9 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

A Lenin-Sztálin képről nincs kép? :)

Studiolum írta...

Sajnos nincs. Akkor még filmre fotóztunk, és a magánkockákat, amelyeket nem adtam le a műemlékvédelemnek, elvitte az élet egy fordulata :(

Tamas Deak írta...

Én közben kezdem olvasgatni a régi történelemkönyveket, és találtam több képet, ahol jelen lehet Gergő bácsi. Megpróbálom fellelni őket a neten jó minőségben, ad absurdum majd bedigizem - csak a minősége ezeknek a képeknek az ismert régi "szovjetminőség".

Studiolum írta...

Remek lenne! Én is gondoltam erre, a Bors György-fotót is azért raktam fel, mert ha rokon, talán hasonlóak lehetnek az arcvonásai – talán mintha meg is lettek volna Gergely bácsiban, így nekem harminc, neki további hetven év távlatából. A digizés meg nem ad absurdum, hanem a nettörténész első számú feladata!

Tamas Deak írta...

kísérlet 1. és 2.

Tamas DEAK írta...

Ezt már régen meg akartam kérdezni, csak most értem ide vissza. A Ivan Alekszejevics Vlagyimirov: A Téli Palota ostroma, 1917 kép hiteles? Emlékszem, hogy talán az 1977-es Úttörők évkönyvében benne van az ostrom leírása, és van egy külön jelenet arról hogy Szergej Afnaszjevics Buzerov elvtárs (nyilván nem így hívták de nevesítve volt) külön felhívja a kultúraéhes harcosok figyelmét, hogy az épületben pótolhatatlan műkincsek vannak.

Studiolum írta...

Ugye hogy a kommunizmus történetének különféle reprezentációival kapcsolatban mi hiteles és mi nem, az külön tudomány. Az 1917-es és az 1977-es reprezentáció nyilvánvalóan ellentmondásban áll egymással, ennek feloldását szakavatottabb kezekre bízom. Egy áthidaló lehetőség, hogy a harcosok itt nem műkincseket, hanem a gyűlölt ancien régime reprezentációit pusztítják, a földön heverő nem-reprezentatív műkincs-törmélékek csupán collateral damage.

Tamas DEAK írta...

Hát, vagy esetleg a festő személye? Ő fehér volt vagy vörös?

Studiolum írta...

Hát bonyolult ez, mint minden. Van róla részletes életrajz a Wang folyón, ahol a többi képét is bemutatom!