A Wang folyó versei: Grúziai zsidók. Egy diaszpóra története

Zsidó férfi a dél-grúziai Akhaltsikhéből. Dmitrij Jermakov felvétele

Új társszerzőnk, Jacopo Miglioranzi a velencei egyetemen tanult kaukázusi nyelveket és kulturális antropológiát. A dél-grúziai Samtskhe tartományban, Akhaltsikhe városban folytat vallásantropológiai kutatást a helyi örmények és grúzok között. Kutatásairól, reméljük, a Wang folyó olvasóit is rendszeresen tudósítja majd.

A ʻgrúziai zsidók’ (ქართველი ებრაელები, kartveli ebraelebi) a kaukázusi régió egyik legrégebbi közösségét alkotják. Egyesek szerint 2600 évvel ezelőtt érkeztek ide, s ilyenformán egyszersmind ők az egyik legrégebbi fennmaradt diaszpóra-közösség is. Erről tanúskodik számos középkori grúz krónika is, mint például a ʻKartli megtérése’ (მოქცევაი ქართლისაი, moqtsevai kartlisai), a grúziai zsidó közösség történetének egyedülálló helyi forrása. A grúz zsidók régtől fogva sajátos csoportot alkotnak, amely elkülönül nemcsak a helyi őslakos népességtől, hanem más zsidó közösségektől, így az askenázi zsidóktól is.

A grúz zsidók földműveléssel, állattenyésztéssel, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak. A diaszpóra-lét körülményeiből fakadóan sokan tartottak juhot és marhát, műveltek szőlőt vagy földet, de ez soha nem számított fő foglalkozásuknak. A gazdálkodásnak ez a fajtája mindig bizonyos mértékig statikus maradt a kereskedelem dinamizmusával szemben, s fő gazdasági tevékenységük a kiskereskedelem volt. A legtöbb kereskedő vándor édességárus volt, akik egész héten a környék falvait járták lovon vagy gyalog, hátukra vagy lovukra kötött zsákkal. Némelyikük munkája miatt hónapokra vagy akár az egész évre is távol volt lakóhelyétől, s csupán a vallási ünnepek nyújtottak alkalmat a családi tűzhelyhez való visszatérésre.

Akhaltsikhei zsidó nő. D. A. Nyikityin felvétele, 1881

Tefler angol utazó szerint Samtskhe tartomány északi részében a kereskedelem szinte teljes egészében Lailashi falu zsidóinak kezében volt. A falvak lakói sót, cserépedényeket, fémeket és háztartási eszközöket vásároltak a zsidó kereskedőktől, s háziállatokkal és bőrökkel fizettek érte. A nyereség igen alacsony volt, a kockázat pedig igen magas, az utak veszélyesek, s a vándor árusok gyakran estek rablók áldozatául.

A vándor kereskedők jómódú nagykereskedőktől vásárolták az árut, akiknek boltjaik vagy pultjaik voltak a piacon. A gazdag kereskedők – akik szép számmal éltek Akhaltsikhe városában – az oszmán birodalomból importálták áruikat. A 19. században, az Európa és Oroszország közötti kereskedelem fellendülésének idején – köszönhetően a vasútépítésnek és a fekete-tengeri kereskedővárosok ezt követő fejlődésének – egyre több zsidó kereskedő vándorolt el innen, főleg az olyan környező nagyobb városokba, mint Kutaiszi, Tbiliszi (akkor még Tiflisz), Batumi és Poti. Ez a helyi gazdaság olyanfajta átalakulásával járt, amely nem ritka a diaszpóra-közösségek esetében: a „mozgásra” alapozott társadalom egy „kevésbé dinamikus”, kézművességre alapozott társadalommá vált. Nem mintha a kézművesség azelőtt hiányzott volna a közösség munkamegosztásából, de mindaddig nyilvánvalóan másodrendű szerepet játszott.

Ahogy azt az akhaltsikhei Rabati erőd múzeumában őrzött rajzok tanúsítják, a 19. század végéig a zsidó kézművesek főként szövéssel és kelmefestéssel foglalkoztak, majd a 20. századtól kezdve egyre többen váltak kalapossá, cipésszé, üvegessé, hordárrá, kocsissá, szappankészítővé, sőt cipőpucolóvá vagy fotográfussá.

Akhaltsike városa a 19. század második felében. A vár alatt, a kép bal szegélyén már kívül fekszik a zsidó negyed

Különösen a török határtól csupán néhány kilométerre fekvő Akhaltsikhe városa érezte meg nagyon a gazdasági változást, minthogy zsidó közössége mindig is az egykori oszmán birodalommal való kereskedelemből élt. Ez a közösség a század elejétől kezdve gyors demográfiai csökkenést élt át, mindenekelőtt azért, mert a tehetősebb zsidó családok a nagyobb városokba és kereskedelmi központokba költöztek át.

A kommunizmus beköszöntével a 20-as évektől kezdődően a kereskedelem további, drasztikus és feltartóztathatatlan sorvadásnak indult, miközben a mezőgazdaság és ipar fejlődése fellendült. Az iparosítás és szekularizáció új politikája, valamint az OZET (Общество землеустройства еврейских трудящихся, A zsidó mezőgazdasági dolgozók társasága) létrehozása 1927-28-ban, és a zsidó vezetés alatt álló kolhozok 1938-ig tartó kísérlete súlyosan érintették a hagyományos családszerkezetetet. A kicsi, de homogén zsidó közösségek, amelyeknek mindaddig sikerült megőrizniük nyelvüket, a 30-as évekkel kezdődően elszigetelődtek, és felaprózódtak a különféle téeszek között, s így hagyományos közösségi életük egyre inkább sorvadásnak indult.

A kommunizmus valláspolitikájának köszönhetően mára nagyon kevés zsinagóga maradt Grúziában. A legrégebbi akhaltsikhei zsinagógát, amely még ma is működhetne, 1741-ben alapították. A régi zsinagóga azonban már régen nem működik, csupán kőépülete áll két iszapfolyó között, amilyenek az utcák Rabatiban, a város legrégebbi negyedében. A szovjet időkben zárták be és alakították sportpalotává. Az 1902-ben épült, ma is működő új zsinagóga csupán húsz méterrel feljebb áll, jóval szerényebb épületben. Egyetlen ismertetőjele egy kis Dávid-csillag a hagyományos alumíniumtető árnyékában.

Az első akhaltsikhei zsinagóga az új zsinagóga felől nézve, háttérben a várral

Az első akhaltsikhei zsidó közösségek nagyjából ötszáz évvel ezelőtt települtek meg a városban. Manapság csupán egy tucat zsidó él itt, elsősorban a „visszatérés Izraelbe” mozgalmának köszönhetően. Az 1970-es években még közel 100 ezer zsidó élt Grúziában, akik az utóbbi években nagy ütemben vándoroltak ki, elsősorban Izraelbe, az USÁ-ba, Oroszországba és Belgiumba, úgyhogy 2004-ben már csak 13 ezren éltek közülük szülőföldjükön. A kivándorlás a liturgiában is nyomot hagyott: „az akhaltsikhei zsidók kénytelenek szűkített formában imádkozni, minthogy nincs ki a minyanhoz szükséges létszám”. Az egykori nagy számú zsidó közösségről tanúskodik azonban a régi temető, amely a zsidó negyedet övező egyik domb tetején terül el, s a 17. századra megy vissza. Néhány sírkövén a Seigniors, azaz „urak” felirat olvasható zsidó-spanyol ladino tájszólásban. Úgy tűnik, hogy az akhaltsikhei zsidók más grúziai zsidóktól is elkülönülnek ibériai-félszigeti eredetüknek köszönhetően. Egy másik, kisebb zsidó temető is található Atskuri falucskában, a Mtkvari/Kura folyó partján, épp szemben egy másik kicsi épülettel, egy török fürdővel.

Akhaltsike, a vár (fent) és jobbra tőle a kopár hegyoldalon a fallal körülvett hatalmas zsidó temető (lent) a Megváltó örmény templomból nézve

Akhaltsikhében, az egymás mellett élő katolikusok, örmények, orthodox keresztények és muzulmánok sokvallású közegében mindennapos volt a közösségek alkalmazkodása egymáshoz. Az akhaltsikhei zsidó közösség sajátosságát éppen dinamikus és nyitott struktúrája jelentette, akárcsak örmény szomszédaikét, az a „sokértékű identitás”, amely képes volt magába olvasztani minden külső befolyást, ellentétben más zsidó diaszpóra-közösségekkel.

Az évszázadok folyamán e közösség hagyományai és szokásai sok grúz szokást is magukba olvasztottak, a legnyilvánvalóbban a grúz ünnepek és egyház szokásait. A grúz kultúra hatása egyértelmű és számos területen tapasztalható, noha éppilyen nyilvánvaló a grúz zsidók szokásrendjének hasonlósága a kurdisztáni, perzsiai és törökországi zsidó közösségekéhez, ami jól mutatja, hogy Grúzia geopolitikai elszigeteltsége ellenére a zsidók mindig szoros kapcsolatokat ápoltak a közelben élő hittestvéreikkel.

A határok kérdése, amely mára kulcsfontosságúvá vált a kaukázusi országok között (gondoljunk az évtizedes konfliktusra Örményország és Azerbajdzsán között, vagy Samtskhe-Javakheti hovatartozának kérdésére) még nem volt ilyen húsbavágó száz évvel ezelőtt. Épp ellenkezőleg, a régió diaszpóra-közösségei (elsősorban a zsidók és az örmények) a szabad mozgásnak és alkalmazkodásnak köszönhetően virágoztak fel és alakíthatták ki a maguk terét. Mint már említettük, a diaszpóra-zsidóság számos közösségénél megszokott gettóléttel szemben a grúz zsidók, különösen Akhaltsikhében, képesek voltak jobban és aktívan beilleszkedni a társadalmi és városi kontextusba. Ez többek között a város és a falvak közötti sokféle kapcsolatból is fakadt, amely nemcsak kereskedelmi szempontból volt fontos, hanem azért is, mert lehetővé tette a zsidó – és más – közösségek számára határaik és terük kitágítását.