„მე გადმოვცურავ ზღვას” – „Átkelek úszva a tengeren”

„A moszkvai ideológia különleges odaadással harcolt az Egyesült Államok minden értéke és jelképe ellen, ideértve a farmert is, s ezért a szovjet állampolgárok úgy tartották, hogy ahol farmer van, ott boldogság van. Egy olyan országban, ahol nem gyártanak farmert, nem létezik a magántulajdonhoz való jog sem, amely a függetlenség egyik alapja.”

(Dato Turashvili)

Jacopo Miglioranzi felvételei Tbiliszi Gldani és Zahesi negyedében

„Gépeltérítésnek nevezték, de valójában inkább volt kétségbeesett emberek öngyilkossága. A gépeltérítők úgy öltöztek, mint a köznapi emberek, mindegyikük a farmer-nemzedék szokásos öltözékét viselte, csupán Gia Tabidze zakója mögött látszott a nyakkendő, s egy világtérképet tartott a kezében.”: Hét élet, hét fiatal a sok közül Szovjet-Grúziából. De a történet nem hétköznapi, noha egyszerű vágyakról szól: a vágyról egy farmer, a szabadság iránt.

Gega Kobakhidze, Irakli Charkviani, Giorgi Mirzashvili

„A Szovjetunió összeomlása után már nem tartottam időszerűnek publikálni ezt a könyvet. Naivan azt hittem, hogy Grúzia szovjet múltja képes lesz távoi, keserű emlékké válni. De felfedeztem, hogy a múlt képes visszatérni, különösen akkor, ha mi magunk nem vagyunk képesek eltávolodni tőle. Csupán attól a kortól távolodtunk el, de nem annak az országnak a közös tudatától, amelyet a Gonosz Birodalmának hívtak, ahol olyan ritka volt az irgalom, s ahol, a világ első országában, amely képes volt embert küldeni az űrbe, egyetlen farmert is képtelenek voltak előállítani.”

A történet, amelyet a jeles grúz író, David Turashvili „A farmer-generáció” című könyvében (eredeti címe ჯინსების თაობა, jinsebis taoba, megjelent olaszul 2013-ban Volare via dall’Urss (Elrepülni a Szovjetunióból) címmel a Palombi kiadónál, ford. Ketevan Charkviani) szándékosan „mindennapi” regiszterben elbeszél, úgy, hogy a szavak mintegy egy film kockáiként követik egymást, a 80-as évek Szovjet-Grúziájának legbotrányosabb és legtragikusabb esetén alapul. Hét grúz fiatal, akik magukat „a farmer-generációnak” nevezték, megkíséreltek eltéríteni egy repülőgépet, hogy elmeneküljenek a Szovjetunióból, ami a korban igen súlyos bűncselekménynek számított.

„Tizenöt évvel ezelőtt, 1983. november 18-án egy fiatal nő állt bombával a kezében a Tbiliszi repülőterén földet ért repülő nyitott ajtajában, a meghiúsult gépeltérítési kísérlet után. Az elkerülhetetlen véget váró, elkeseredett arcán esőcseppek peregtek le. A küszöbön állt, kezében a bombával, azt remélve, hogy a szovjet hatóságoknak sikerül mielőbb bevégezniük, amit elterveztek. A döntés halogatása közben a vérfürdő a repülőgép belsejében olyan hosszan tartott, hogy már mindenki csak azt az egyet kívánta, a kint várakozók és a bent levők is: legyen végre vége. A lövedékektől átlyuggatott repülőgépen egyaránt voltak halottak az utasok és a személyzet tagjai közül, sokuk holtteste a folyosón hevert. Sok volt a sebesült is, s a halálos csöndben csak nyögéseiket lehetett hallani, miközben egyikük suttogva azért könyörgött Tinához, hogy ne robbantsa fel a bombát.”

Tina Fethviashvili és Gega Kobakihdze

A fiatalok többségét a szovjet kormány halálra ítélte naiv menekülési kísérletükért, attól való félelmükben, hogy az eset precedensként szolgálhat sok más grúz fiatal számára is.

A politikai erjedés évei ezek a kis szovjetköztársaságban. A bolsevikek 1921-es megérkezésétől fogva, akik véget vetettek a rövid életű mensevik kormánynak (1918-1921), egyre kevesebb próbálkozás történt az új politikai kurzussal szembeni lázadásra. A fegyveres felkelések tétova kísérleteit, amelyeket mindannyiszor véres megtorlás követett, a békésebb időszakok váltották fel, amikor ki-ki igyekezett megőrizni magának a mindennapokban a szabadság kis tereit és pillanatait. „Néhány év múlva, amikor a fegyveres felkelés végképp lehetetlenné vált, a grúzok megkíséreltek békés módon harcolni demokratikus jogaikért. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon gyakran nem sikerült elérni céljaikat, de a Tbiliszi főterén a grúz mint hivatalos nyelv védelmében szervezett hatalmas tömegtüntetés eredménye, nem sokkal a gépeltérítés előtt, határozottan pozitív volt,” írja Turashvili.

A szerző a szovjetköztársaság évei alatt maga is az egyik vezetője lett a diákmozgalomnak, amely gyakran szervezett tüntetéseket a kelet-grúziai David Gareja kolostora mellett, amelynek területét a szovjet hadsereg gyakorlótérnek használta.

Dato Turashvili

Vagy 1978. április 14-én, amikor „olyan tengernyi nép sereglett Tbiliszi főútjára, hogy Moszkva ellen tiltakozzék, hogy végül is rábírták a Kremlt a grúzok számára kedvezőtlen döntés visszavonására.”

A gépeltérítés kapcsán a közvélemény élesen kétfelé vált. Sokan terroristáknak tartották a gépeltérítőket, míg mások azt hangoztatták, hogy a szovjet rezsim alatt annyira rettenetes az élet, ami elfogadhatóvá teszi, ha valaki gépeltérítés útján akar elmenekülni onnan.

A bíróság előtt

„Tbiliszi és egész Grúzia közvéleménye nagyon megosztott volt. Az embereket megrázta, ami történt, de senki sem tudott semmi biztosat, hiányoztak a részletek. A rezsim az újságokon és televízión keresztül a számukra legkedvezőbb változatot terjesztette a közvélemény befolyásolására. Az állam, amely totális ellenőrzése alatt tartotta a tömegkommunikáció eszközeit, már a vizsgálat megkezdése előtt jónak látta szörnyetegeknek és bűnözőknek feltüntetni a gépeltérítőket. Azért is volt sürgősen szükség ennek a képnek a kialakítására, mert Grúziában ez időben már léteztek a Szovjetunióval szembeni gondolkodás irányzatai, s a társadalom egy része védelmébe vette és igazolni kezdte a gépeltérítőket.”

A könyv megjelenése előtt a történetet már színpadra vitték, akkor, amikor ismét Eduard Shevardnadze lett az új politikai útra tért Grúzia vezetője. Az állami színház visszautasította a darab bemutatását, ám a magánszínházak örömmel adtak neki helyet. Az előadás óriásplakátját Shevardnadze elnök háza előtt állították fel, emlékezetébe idézve az elnöknek „a farmer-nemzedéket”. Az 1983-ban történt tragédia idején ugyanis Eduard Shevardnadze volt Szovjet-Grúzia első titkára.

Edouard Shevardnadze

„Vazha úr felfogta, miről, pontosabban kiről akar vele beszélni Shevardnadze, s szándékosan farmerben ment a központi bizottság épületébe, ahol fiai sorsáról döntöttek. Vazha úrnak nem volt farmerje, fiai szobájában keresett egyet. Nem volt könnyű megtalálni, mert fiai szobáját annyiszor átkutatták már, s úgy felforgatták, hogy nem is rakta többé rendbe, nem is lett volna értelme, mert a következő házkutatáskor ismét csak fenekestül felforgatták volna. Vazha úr ezért hosszan keresett, míg megtalálta a farmert, amely még fiai szagát viselte, magára öltötte a tükör előtt, s elment a központi bizottság épületébe. A központi bizottság épületének bejáratánál, ahol megadták neki a belépési engedélyt, a legalacsonyabb rangú alkalmazottaktól a legmagasabb rangúakig egyaránt megütközve néztek az emberre, akinek találkozója volt Shevardnadzével, mert első ízben történt, hogy valaki, akit behívattak a központi bizottságra, farmert viseljen. Shevardnadze az íróasztal fölé hajolt, először meg sem hallotta a férfi köszöntését, aztán először Vazha úr nadrágját vette észre, s mikor intett neki, hogy üljön le, jól szemügyre vette a vendég farmerjét. Haragosan nézte, s talán arra gondolt, az apa így akar tiltakozni a fiait sújtó ítélet ellen.”


A Szovjetunióból való menekülés vágya néhány évvel később újra az utcára szólítja a fiatalokat. 1989. április 9. a grúzok számára „a tbiliszi mészárlás” napja, amelyet ma ეროვნული ერთიანობის დღე erovnuli erianobis dghe, a Nemzeti Egység Napjaként ünnepelnek, s amely húsz halottat és sok száz sebesültet hagyott maga után az utcaköveken. És ez a vágy nyilvánul meg az egyik legnagyobb kortárs grúz „bárd”, a fiatalon elhunyt Irakli Charkviani szavaiban is, aki a történtek idején a vádlottak barátja volt:

– De miért, nem akart repülni?
– Mindig repülni akartam, most is akarok, és nem is kétlem, hogy fogok, de nem repülőgéppel.
Az orosz kihallgatótiszt néhány percig csöndben gondolkodott Irakli válaszán, de nem értette, mire utalt ez a fiatal grúz fiú. Végül csak azért tett fel újabb kérdést Iraklinak, hogy megtörje a zavarbaejtő csendet:
– És ha nem sikerül repülnie?
– Akkor átkelek úszva a tengeren.
– Micsodán?
– A tengeren.
– De hogyan?
– A dal erejével.
– Tréfál velem?
– Nem tréfálok.
– Jegyzőkönyvbe vehetjük ezt így, ahogy mondta?
– Igen, uram.
– Hogyan írjuk le?
– Szó szerint.
– Pontosan hogyan?
– Átkelek úszva a tengeren…

Irakli Charkviani (1961-2006): Паспорт / Союз. Majakovszkij „Dal a szovjet útlevélről” c. versének előadása. Szövege oroszul és angolul itt, magyarul itt

Irakli Charkviani (მეფე Mefe – „The King”): მე გადმოვცურავ ზღვას – Átkelek úszva a tengeren