„მე გადმოვცურავ ზღვას” – „Átkelek úszva a tengeren”

„A moszkvai ideológia különleges odaadással harcolt az Egyesült Államok minden értéke és jelképe ellen, ideértve a farmert is, s ezért a szovjet állampolgárok úgy tartották, hogy ahol farmer van, ott boldogság van. Egy olyan országban, ahol nem gyártanak farmert, nem létezik a magántulajdonhoz való jog sem, amely a függetlenség egyik alapja.”
(Dato Turashvili)

attraverso attraverso attraverso attraverso attraverso attraverso attraverso
Jacopo Miglioranzi felvételei Tbiliszi Gldani és Zahesi negyedében

„Gépeltérítésnek nevezték, de valójában inkább volt kétségbeesett emberek öngyilkossága. A gépeltérítők úgy öltöztek, mint a köznapi emberek, mindegyikük a farmer-nemzedék szokásos öltözékét viselte, csupán Gia Tabidze zakója mögött látszott a nyakkendő, s egy világtérképet tartott a kezében.”: Hét élet, hét fiatal a sok közül Szovjet-Grúziából. De a történet nem hétköznapi, noha egyszerű vágyakról szól: a vágyról egy farmer, a szabadság iránt.

Gega Kobakhidze, Irakli Charkviani, Giorgi Mirzashvili

„A Szovjetunió összeomlása után már nem tartottam időszerűnek publikálni ezt a könyvet. Naivan azt hittem, hogy Grúzia szovjet múltja képes lesz távoi, keserű emlékké válni. De felfedeztem, hogy a múlt képes visszatérni, különösen akkor, ha mi magunk nem vagyunk képesek eltávolodni tőle. Csupán attól a kortól távolodtunk el, de nem annak az országnak a közös tudatától, amelyet a Gonosz Birodalmának hívtak, ahol olyan ritka volt az irgalom, s ahol, a világ első országában, amely képes volt embert küldeni az űrbe, egyetlen farmert is képtelenek voltak előállítani.”

A történet, amelyet a jeles grúz író, David Turashvili „A farmer-generáció” című könyvében (eredeti címe ჯინსების თაობა, jinsebis taoba, megjelent olaszul 2013-ban Volare via dall’Urss (Elrepülni a Szovjetunióból) címmel a Palombi kiadónál, ford. Ketevan Charkviani) szándékosan „mindennapi” regiszterben elbeszél, úgy, hogy a szavak mintegy egy film kockáiként követik egymást, a 80-as évek Szovjet-Grúziájának legbotrányosabb és legtragikusabb esetén alapul. Hét grúz fiatal, akik magukat „a farmer-generációnak” nevezték, megkíséreltek eltéríteni egy repülőgépet, hogy elmeneküljenek a Szovjetunióból, ami a korban igen súlyos bűncselekménynek számított.

„Tizenöt évvel ezelőtt, 1983. november 18-án egy fiatal nő állt bombával a kezében a Tbiliszi repülőterén földet ért repülő nyitott ajtajában, a meghiúsult gépeltérítési kísérlet után. Az elkerülhetetlen véget váró, elkeseredett arcán esőcseppek peregtek le. A küszöbön állt, kezében a bombával, azt remélve, hogy a szovjet hatóságoknak sikerül mielőbb bevégezniük, amit elterveztek. A döntés halogatása közben a vérfürdő a repülőgép belsejében olyan hosszan tartott, hogy már mindenki csak azt az egyet kívánta, a kint várakozók és a bent levők is: legyen végre vége. A lövedékektől átlyuggatott repülőgépen egyaránt voltak halottak az utasok és a személyzet tagjai közül, sokuk holtteste a folyosón hevert. Sok volt a sebesült is, s a halálos csöndben csak nyögéseiket lehetett hallani, miközben egyikük suttogva azért könyörgött Tinához, hogy ne robbantsa fel a bombát.”

Tina Fethviashvili és Gega Kobakihdze

A fiatalok többségét a szovjet kormány halálra ítélte naiv menekülési kísérletükért, attól való félelmükben, hogy az eset precedensként szolgálhat sok más grúz fiatal számára is.

A politikai erjedés évei ezek a kis szovjetköztársaságban. A bolsevikek 1921-es megérkezésétől fogva, akik véget vetettek a rövid életű mensevik kormánynak (1918-1921), egyre kevesebb próbálkozás történt az új politikai kurzussal szembeni lázadásra. A fegyveres felkelések tétova kísérleteit, amelyeket mindannyiszor véres megtorlás követett, a békésebb időszakok váltották fel, amikor ki-ki igyekezett megőrizni magának a mindennapokban a szabadság kis tereit és pillanatait. „Néhány év múlva, amikor a fegyveres felkelés végképp lehetetlenné vált, a grúzok megkíséreltek békés módon harcolni demokratikus jogaikért. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon gyakran nem sikerült elérni céljaikat, de a Tbiliszi főterén a grúz mint hivatalos nyelv védelmében szervezett hatalmas tömegtüntetés eredménye, nem sokkal a gépeltérítés előtt, határozottan pozitív volt,” írja Turashvili.

A szerző a szovjetköztársaság évei alatt maga is az egyik vezetője lett a diákmozgalomnak, amely gyakran szervezett tüntetéseket a kelet-grúziai David Gareja kolostora mellett, amelynek területét a szovjet hadsereg gyakorlótérnek használta.

Dato Turashvili

Vagy 1978. április 14-én, amikor „olyan tengernyi nép sereglett Tbiliszi főútjára, hogy Moszkva ellen tiltakozzék, hogy végül is rábírták a Kremlt a grúzok számára kedvezőtlen döntés visszavonására.”

A gépeltérítés kapcsán a közvélemény élesen kétfelé vált. Sokan terroristáknak tartották a gépeltérítőket, míg mások azt hangoztatták, hogy a szovjet rezsim alatt annyira rettenetes az élet, ami elfogadhatóvá teszi, ha valaki gépeltérítés útján akar elmenekülni onnan.

A bíróság előtt

„Tbiliszi és egész Grúzia közvéleménye nagyon megosztott volt. Az embereket megrázta, ami történt, de senki sem tudott semmi biztosat, hiányoztak a részletek. A rezsim az újságokon és televízión keresztül a számukra legkedvezőbb változatot terjesztette a közvélemény befolyásolására. Az állam, amely totális ellenőrzése alatt tartotta a tömegkommunikáció eszközeit, már a vizsgálat megkezdése előtt jónak látta szörnyetegeknek és bűnözőknek feltüntetni a gépeltérítőket. Azért is volt sürgősen szükség ennek a képnek a kialakítására, mert Grúziában ez időben már léteztek a Szovjetunióval szembeni gondolkodás irányzatai, s a társadalom egy része védelmébe vette és igazolni kezdte a gépeltérítőket.”

A könyv megjelenése előtt a történetet már színpadra vitték, akkor, amikor ismét Eduard Shevardnadze lett az új politikai útra tért Grúzia vezetője. Az állami színház visszautasította a darab bemutatását, ám a magánszínházak örömmel adtak neki helyet. Az előadás óriásplakátját Shevardnadze elnök háza előtt állították fel, emlékezetébe idézve az elnöknek „a farmer-nemzedéket”. Az 1983-ban történt tragédia idején ugyanis Eduard Shevardnadze volt Szovjet-Grúzia első titkára.

Edouard Shevardnadze

„Vazha úr felfogta, miről, pontosabban kiről akar vele beszélni Shevardnadze, s szándékosan farmerben ment a központi bizottság épületébe, ahol fiai sorsáról döntöttek. Vazha úrnak nem volt farmerje, fiai szobájában keresett egyet. Nem volt könnyű megtalálni, mert fiai szobáját annyiszor átkutatták már, s úgy felforgatták, hogy nem is rakta többé rendbe, nem is lett volna értelme, mert a következő házkutatáskor ismét csak fenekestül felforgatták volna. Vazha úr ezért hosszan keresett, míg megtalálta a farmert, amely még fiai szagát viselte, magára öltötte a tükör előtt, s elment a központi bizottság épületébe. A központi bizottság épületének bejáratánál, ahol megadták neki a belépési engedélyt, a legalacsonyabb rangú alkalmazottaktól a legmagasabb rangúakig egyaránt megütközve néztek az emberre, akinek találkozója volt Shevardnadzével, mert első ízben történt, hogy valaki, akit behívattak a központi bizottságra, farmert viseljen. Shevardnadze az íróasztal fölé hajolt, először meg sem hallotta a férfi köszöntését, aztán először Vazha úr nadrágját vette észre, s mikor intett neki, hogy üljön le, jól szemügyre vette a vendég farmerjét. Haragosan nézte, s talán arra gondolt, az apa így akar tiltakozni a fiait sújtó ítélet ellen.”


A Szovjetunióból való menekülés vágya néhány évvel később újra az utcára szólítja a fiatalokat. 1989. április 9. a grúzok számára „a tbiliszi mészárlás” napja, amelyet ma ეროვნული ერთიანობის დღე erovnuli erianobis dghe, a Nemzeti Egység Napjaként ünnepelnek, s amely húsz halottat és sok száz sebesültet hagyott maga után az utcaköveken. És ez a vágy nyilvánul meg az egyik legnagyobb kortárs grúz „bárd”, a fiatalon elhunyt Irakli Charkviani szavaiban is, aki a történtek idején a vádlottak barátja volt:

De miért, nem akart repülni?
Mindig repülni akartam, most is akarok, és nem is kétlem, hogy fogok, de nem repülőgéppel.
Az orosz kihallgatótiszt néhány percig csöndben gondolkodott Irakli válaszán, de nem értette, mire utalt ez a fiatal grúz fiú. Végül csak azért tett fel újabb kérdést Iraklinak, hogy megtörje a zavarbaejtő csendet:
És ha nem sikerül repülnie?
Akkor átkelek úszva a tengeren.
Micsodán?
A tengeren.
De hogyan?
A dal erejével.
Tréfál velem?
Nem tréfálok.
Jegyzőkönyvbe vehetjük ezt így, ahogy mondta?
Igen, uram.
Hogyan írjuk le?
Szó szerint.
Pontosan hogyan?
Átkelek úszva a tengeren…

Irakli Charkviani (1961-2006): Паспорт / Союз. Majakovszkij „Dal a szovjet útlevélről” c. versének előadása. Szövege oroszul és angolul itt, magyarul itt


Irakli Charkviani (მეფე Mefe – „The King”): მე გადმოვცურავ ზღვას – Átkelek úszva a tengeren

attraverso2 attraverso2 attraverso2 attraverso2 attraverso2

1 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Jól emlékszem ugye, hogy anno erről a magyar híradásokban egy fia mínuszos hír sem volt? (Igaz, akkortájt itt a képrablás izgatta a népeket.)
Mindenesetre ez a történet szépen árnyalja Sevarnadzét is ...