Az Élet Háza

Sokat köszönhetek Mario Praz (Firenze, 1896 – Róma 1982) művészeti és irodalmi tanulmányainak, mélyreható és pontos elemzéseinek, amelyek annyi művet és áramlatot állítottak új fénybe Machiavelli angliai recepciójától és a reneszánsz emblémáskönyvektől a barokk conceptismón, John Donne szövegein és Byron költeményein át a romantika sötét oldaláig, vagy a biedermeier és empire lakásbelsők polgári ízlésvilágának újraértékeléséig. Írásai mindig azon az erőteljesen szubjektív határterületen járnak, ahol az irodalom más művészeti formákkal találkozik, hogy közösen tegyenek élhetőbbé egy ellenséges világot. Praz ezzel az erőfeszítéssel egyszersmind saját jelenkorának, a huszadik század második felének ürességét igyekezett kitölteni, amelytől irtózott, s amelyben teljesen idegennek érezte magát.


Egyik legszemélyesebb könyve La casa della vita („Az élet háza”, 1958, bővített kiadás 1979), amely nélkülözhetetlen dokumentum annak megértéséhez, ki volt Mario Praz és hogyan látta önmagát. Nem leplezi el benne saját életének és jellemének sötét oldalait sem. A cím egyszersmind utalás az egyiptomi templomoknak a szent szövegeket és szertartásokat rejtő legbelső és legrejtettebb részére is. Praz egyszerre több szálon beszél arról, hogyan építette fel életét tárgyai, barátságai, szerelmei és mániái köré, s mindezek mögött nyilvánvalóvá válik az egész életét átható melankolikus magány. Ahogy végighalad lakásának szobáin, fokozatosan bontja ki életének szövetét, finom egyensúlyt tartva a szenvedélyes gyűjtő tárgyainak részletes technikai leírása és a rendkívül személyes önkritikus feltárulkozás között. Lenyűgöző könyv, egyedülálló a maga nemében. És letehetetlen: egyetlen lélegzetre olvastam végig. Megjelenésének évében Strega-díjra terjesztették fel, de Praz balszerencséjére ugyanebben az évben pályázott Lampedusa Párduca is. Luchino Visconti ebből a könyvből merítette az ihletet és a részleteket Gruppo di famiglia in un interno (magyarul Meghitt családi kör) filmjéhez. De a kiegyensúlyozott vélemény kedvéért nem szabad elhallgatnunk Cyril Connoly ítéletét sem, aki 1964. szeptember 20-án írt kritikát a könyv angol fordításáról a Sunday Times-ban:

„Az egyik legunalmasabb könyv, amelyet valaha is olvastam. Az unalom felsőfoka, az unalom olyan páratlan virtuozitása, hogy az ember elhinni is képtelen. […] Praz professzor egy hangya tekintetével veszi szemügyre a legkisebb tárgyakat is, s a szélsőségig nagyítja jelentőségüket önmagához képest, és viszont…”

Amivel persze nem értünk egyet. Ha másért nem, az elmúló Rómáról – konkrétan a Via Giuliáról és a Palazzo Ricci környékéről – szóló pompás és melankolikus beszámoló miatt már megéri elolvasni a könyvet. Mario Praz 1934-ben jött ide, s 1967-ben kellett átköltöznie a Palazzo Primoliba. Máig ez utóbbi lakásában vannak kiállítva hatalmas gyűjteményének megmaradt tárgyai. Itt halt meg 1982. március 23-án, épp ma harminchárom éve. Néhány hete én is felkerestem „az élet házát”, hogy a magam szerény módján lerójam tiszteletemet.


Hamarosan írunk majd a Via Giuliáról is, Annibale Caro szerint Róma legszebb utcájáról, amelyet „folytonosan meggyaláz, tönkretesz, pusztulással fenyeget az egységét szétszaggató kontár beavatkozás”, mint Roberto Papini mondja Ceccarius monumentális monográfiájáról, a Strada Giuliáról írott recenziójában.