Odesszai mesék

Az Operaház, a város büszkesége, építette 1887-ben Fellner és Helmer, a békebeli Európa sztárépítészei, névjegyüket mutatja a homlokzat a kifelé domboruló földszinti résszel és fölötte a két emeletet egybefogó nagy ablakkal, akárcsak a tizennyolc évvel később szintén általuk tervezett pesti Vígszínházon. Mellette a Salieri kávézó, szemben vele, immár teljes egyetértésben, a Mozart étterem, eggyel arrébb a Figaro cukrászda – operavároshoz méltatlan elfogultság, az olasz opera hívei, előre mondom, hiába is keresnének Verdi pizzeriát vagy Nabucco night clubot, ahogy az orosz fanatikusok is Godunov pirogdát vagy Kijevi Nagy Kapu rusztikus sörözőt. A Lanzseronszkaja itteni szakasza a kevés utca közé tartozik, amely e kaotikus parkolású városban már meghallotta a kapitalizmus szavát, és pénzt szed a közadóból fenntartott közterület álló gépjárművel történő ideiglenes lefoglalásáért. „Jonapot”, mondja a parkolóőr, miután benavigált két fekete BMW közé. „Budapest, Kecskemet.” „Turista volt ott?” kérdezem meglepve. „Á, nem.” „Dolgozott?” „Igen”, mondja. Aztán eszébe jut még: „Szekesfehervar”. Nekem meg egy régi szovjet vicc poénja jut eszembe, és világosság gyúl az agyamban. „Katona volt ott?” kérdezem. „Igen”, mondja megkönnyebbülten, hogy nem neki kellett kiböknie. „És milyen volt?” „Ó, nagyon jó”, mondja. „1975-ben volt. Davnym-davno, réges-régen. Istenem, de fiatalok voltunk.” „Balaton!” jut még eszébe. „Mit csináltak a Balatonnál? Üdültek?” kérdezem naivan. „Ah, kapali, ástunk mint a vakond”, mondja. Eszembe jutnak a bakonyi szovjet-magyar téli harckocsigyakorlatok, soha annyit nem fáztam életemben. „Ástam én is magukkal tíz évvel később”, mondom. „Ó, hogyne!” mondja „Csencseltünk, adtunk-vettünk, kinek mije volt, jól kijöttünk egymással.” Ahogy a húsz hrivnya parkolódíjat előguberálom, tizennégy után nagyvonalúan legyint, hat hrivnyára taksálja az egykori barátságot.

Egy óra múlva visszatérve ott találom szorosan a kocsi mellett. Az arca felderül, mikor meglát. „Esztergom”, böki ki, mint egy rég keresett kincset. „A székesegyház a folyó partján. A határon.” „Volt is bent?” „Egyszer, november hetedikei városnézésen.” „Nem tudom,” mondja még, miközben kiállok. „Ennyit tudok magyarul.” „A legfontosabb, amit egy közkatonának tudnia kell”, bátorítom. „Nem is volt szükség többre”, mondja.


A Gyeribaszovszkaja mögött parkoló autók egysávosra szűkítik le a valaha kétsávos utcát, az autónyi résen a szembejövők a két kicsi kecske elvén adnak utat egymásnak. Hatalmas fekete maffiózó BMW nyomul velem szemben a résen át. Eszembe jut Ilja Varlamov ökölszabálya az odesszai KRESZről: a drágább kocsinak van elsőbbsége. De nem ezért kezdek el tolatni, hanem mert Pesten is ezt tenném. Intek a BMW-nek, lassan elindul. Mikor mellém ér, leereszkedik az ablak, kihajol a kopasz fej. Már várom, hogy új fordulattal fogja gyarapítani orosz szitoktáramat. „Keszenem szépen”, mondja mosolyogva. Visszamosolyogni sincs időm, sietős a BMW-k dolga.


Egész délelőtt a Moldavankát járva, Babel nyomait keresve. A Moldavanka már régen nem az a tolvajvilág, ami volt; Misa Japoncsik háza ugyan áll még, udvarán Benya Krik galambdúcával, de a kerület tisztes munkásnegyeddé lett a szocializmus évtizedei alatt, bezárt gyárakkal, kiugró munkanélküliséggel. Beszédes tény, hogy az egész negyedben egyetlen kávézó sincs, csak a főtéren, amelyet az orthodox Szent Mihály templom karitásza tart fönt gyermekjátszótérrel és istentisztelet alatti gyermekmegőrzővel egybekötve. „De hát miért jött ki ide a külvárosba?” kérdezi a kávésnéni. „Itt még turista soha nem járt.” „Olvastam Iszaak Babel elbeszéléseit, és kíváncsi voltam a vidékre, amelyről írt.” „Babel nagy író volt”, bólogat elmélyülten. „De tudja mit? Menjen be egy kicsit a templomunkba is. Ott békességet talál az ember.”