Welcome to Azerbaijan

Baku, ma hajnalban a buszpályaudvar környékén a 85-ös buszra várva

Isztambulból Bakuba naponta megy busz, valamikor délután áll meg Kutaiszi környékén az autópályán egy török grillnél. Letelefonáljuk az irodával, majd odaszólnak a hostelbe, ha indulnunk kell. Négyre jön értünk a taxi, elvisz a városszéli kis irodába. A láz – törökországi muzulmán grúz – irodavezető rendkívül kedves. Taxit rendel, húsz lariért – nyolc euróért – elmegyünk a harminc kilométerre lévő Zestaponiba, ahol a török határról Batumin át érkező sztráda találkozik a kutaiszi-tbiliszivel. A sztráda menti grillben grúz és török ételeket egyaránt adnak, a falon a török tévé megy. Most látszik, hogy a grúz pályák melletti török éttermek egyik célja, hogy folyamatos török kontextust biztosítsanak az átutazóknak. Megérkezik a légkondicionált, wifis busz, a közönség az Isztambulban dolgozó azerbajdzsáni vendégmunkások felső, vagyonosabb rétege. Ebédelnek, indulunk. Még egyszer megállunk, nem sokkal a határ előtt, a kísértetvárossá vált Rusztavi iparváros után, David Gareja sivataga fölött, a Gaziantep muszlim vendéglőnél, ez már sokkal inkább a kurdisztáni útszéli saslikozókra hajaz.

gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep

Egy óra múlva a grúz határon vagyunk, Ganja fölött. A modern grúz határőrségi épületben, akárcsak egész Grúziában, szabadon grasszálnak a kóbor kutyák. A határőrök értetlenül nézik a tavaly bevezetett azerbajdzsáni elektronikus vízumot, még nem láttak ilyet, telefonos segítséget kérnek, de nem kapnak, többször is megkérdezik, biztosan be tudunk-e ezzel lépni Azerbajdzsánba, ha nem, szívesen látnak éjszakára a váróteremben. Utána fél kilométeres gyaloglás a senki földjén, mint az iráni határállomásokon, teljes csomaggal, nekünk ez csak egy-egy hátizsák, de a legtöbben látványos karavánként vonulnak végig az úton. Közben néhány pazar dutyfree világít az éjszakában, előtte azeriek készségesen ajánlják fel segítségüket, hogy vesznek nekünk cigarettát, úgy tűnik, ezt a hazatérők valamiért nem tehetik meg maguk. Az azerbajdzsáni határon minden csomagot kipakoltatnak. Megpróbálják kinyitni a laptopot, néhány próbálkozás után felajánlom a segítséget, hálásan elfogadják. Minden elektronikus kütyüről, a külső winchesterekről, a szkennerről, a külső DVD-olvasóról, a töltőkről megkérdezik, hogy hívják angolul és oroszul, mulatságosnak találják. Elpakolunk, mehetünk. A buszon hosszan várakozunk – még most is, amikor ezt írom – az összes utas összes csomagjára. Beszélgetünk közben a már megérkezettekkel. A szőkített hajú nőnek textilbiznisze van Bakuban, évente két-háromszor megy Törökországba nagybani szerződést kötni olasz, angol, spanyol árura, most épül elegáns boltja Baku új bevásárlónegyedében. „Én nagyon szeretem az elnököt”, tesz őszinte vallomást. „Olyan pozitív, olyan kulturált. És a szüleim is nagyon szerették az ő apját.” Hogy mikor voltam utoljára Bakuban. „Három év alatt akkorát változott, rá sem ismernek.” Vajon azt jelenti-e ez, amitől félek, hogy a teljes óvárost ledózerolták? A holnap megadja rá a választ.

A pincér és egy helyi villanyszerelő – aki első reggelinket fizette – megpróbálják beütni a gépembe a wifi kódját a buszpályaudvari Baku Caféban. Lloyd Dunn felvétele

4 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Ezeken a területeken milyen nyelven lehet az ottaniakkal érintkezni?

Studiolum írta...

Az ismertebbek közül oroszul, néhány fiatallal angolul is. Azerbajdzsánban a törököt mindenki érti, többen a perzsát is.

Tamas Deak írta...

Te orosztörököztél inkább?

Studiolum írta...

Hát többnyire ez bizonyult célravezetőbbnek.