Janowska

Már azt sem könnyű megmondani, hol volt valaha, mert a Janowska utcából, amelyről annak idején a nevét kapta, a lakosságcsere után Sevcsenko lett, ez pedig jó hosszú utca, a Krakkó zsidó negyed szélétől, a németek által elpusztított és a szovjetek által elegyengetett majd városi piaccá tett egykori zsidó temetőtől kifut egészen a Kleparów teherpályaudvarig, ahol annak idején a belżeci megsemmisítőtáborba induló szállítmányokat bevagonírozták. Logikusan feltételezem, hogy ha a munkatábort vasúti járműjavítónak alapította a német hadsereg, majd itt gyűjtötték össze a Belżecbe induló szállítmányokat, akkor ennek is a Kleparów közelében kell lennie, már csak azért is, mert a főpályaudvart már a támadás kezdetén, 1941 június utolsó napjaiban lebombázták az itt összezsúfolódott, és Lwówból menekülni akaró sok ezer emberrel együtt. És valóban, az ukrán és orosz neten elszórt utalásokból fokozatosan világossá válik, hogy az lesz az, az a kis ipartelepféleség, amelyet a vasútállomással szemben hasítottak ki a városszéli erdők és a temető zöldjéből.


A főpályaudvartól indulva a sínek mentén volna a legegyszerűbb haladni, de azt nem lehet, nagy kerülőt kell tenni, a térkép jobb szélén, lepusztult, földutcás kis szovjet munkástelepek között vezet az út a Janivszke temetőig, amelynek bejáratánál ki van írva, hogy itt nyugszanak az 1939-41-es szovjet megszállás ukrán mártírjai. Az 1941-44-es német megszállás lengyel és zsidó mártírjairól nem esik szó.


L’ham de foc: Los caminos de Sirkeci (Sirkeci útjai). Az Amán Amán. Música i cants sefardís d’Orient i Occident lemezről


Ahol a Google-térképen a Yavorivska utca fölött zsákutca látszik, a helyben vett kis Lviv-zsebtérkép úgy jelöli, mintha egy Morinyecka nevű utcácska indulna ferdén felfelé. A Google-nek van igaza. Az út egy gyártelepre vezet be. Szemmel láthatólag ki is vezetne belőle, s már a túloldalról szólít vissza a portás néni kétségbeesett kiáltása: „Hová? Állj! Hová?” „A Tatarbunarszka utcára szeretnék kijutni”, mutatom a térképen. „Ó, hát ez az út már le van zárva. Menjen vissza a Sevcsenkóra, a következő sarkon lesz egy kis tér, onnan indul a Tatarbunarszka felfelé. Багато здоровичка, sok egészségecskét magának, szívecském!” simogatja meg megkönnyebbülten a karomat.




A sarkon megdobban a szívem. A pályaudvar felől jövet egyetlen, rég használaton kívüli sínpár indul felfelé az utcán, az egykori járműjavító felé. Vagy száz méteren át egy lengyel kori, pusztuló munkáskolónia házai között vezet, aztán egyszerre csak feltárulnak a tábor falai, sarkán az őrtoronnyal.


Az őrtoronyban mozgást észlelek, s valóban, ahogy melléje érek, meglepetéssel látom, hogy ma is gépfegyveres őr vigyáz a tábor nyugalmára. Nem merek tovább fényképezni. Iránban ilyenfajta objektum fotózásáért az egész kártyát letöröltették velem, s örülhetek, ha ennyivel megúszom. Pedig a java csak most jön: az út szemmel láthatólag nyolcvan éve felújítatlan épületek és sokszoros szögesdrót kerítések mentén halad tovább jó kétszáz méteren.


Egy asszony a közeli lakótelepről a fal tövébe önti az ételmaradékot a kóbor kutyáknak. „Mondja, itt volt valahol a zsidó munkatábor?” „Hogyne, pont itt, ahol ma a börtön!” mutat a szögesdrótokra. „Andrjusa, te többet tudsz erről”, szólít le egy arra bicikliző férfit. „Igen, itt volt. Nem csak a Tatarbunarszkának ezen az oldalán, hanem tovább is, meg a túloldalon is, ahol most a buszjavító van, ez az egész telep. De itt volt a központja, ahol a zsidók laktak, s ezt alakították át börtönnek”, magyarázza.



A sínek mentén tovább haladva lassan elmarad a börtön, s az egykor a telephez tartozó járműjavító következik, amely – micsoda meglepetés – ma is járműjavító. Mögötte magasodnak a löszfalak, a „Homok”, (Piaski), ahol a túlélők visszaemlékezései szerint a németek a válogatás után az öregeket kivégezték. A sínek között a közeli lakótelepről kisgyerekes anyák élvezik a természet nyugalmát.





A járműjavító kapuja előtt még látszik az egykori külső védőzsilip zsaluzott vasbeton tokja, előtte vasbeton ciszternával.


Felkapaszkodom a jobb oldali töltésre, letekintek a Tatarbunarszka másik oldalára, az ugyancsak az egykori német katonai járműjavítóból önállósult buszjavító telepre.


Visszafelé már kigyulladnak a börtön ívlámpái, a sarkon farkaskutya vigyáz: megszagol, de elenged. Ismét véget ért egy nap a Janowskán, az utolsó német munkatáborban, amely máig ugyanazokban az épületekben és azonos funkcióval működik a város szélén Lwówban.


A janowskai munkatábort 1941 szeptemberében alapította a német hadsereg az SS felügyelete alatt „Deutsche Ausrüstungswerke” – „Német Fegyverművek” néven, ahol kezdettől fogva a városból idehozott zsidó kényszermunkások dolgoztak embertelen körülmények között. A kényszermunkásokat a júniusban a gettóban alapított Judenrat-nak kellett kijelölnie, amelynek első vezetőjét, Josef Parnes ügyvédet a Gestapo éppen azért végezte ki 1941 novemberében, mert megtagadta ezt a feladatot. 1942 októberétől a telep a Kleparów vasútállomásról a belżeci megsemmisítőtáborba irányított galíciai zsidók összegyűjtésére is szolgált. Végül 1943 júniusától, a német hadsereg Sztálingrád utáni visszavonulásától kezdve a táborban nagyszabású nyomeltüntető program kezdődött: a 126 tagú zsidó Sonderkommando városszerte exhumálta és itt égette el a két év alatt kivégzett több mint százezer zsidó maradványait. A munka meggyorsítására itt dolgozták ki azt a „csontmalmot”, amelyet Janowskából nagyon gyorsan más táborok is átvettek hasonló célra.

A csontmalom prototípusa a janowskai táborban. Kezelői a zsidó Sonderkommando 1005 tagjai: Heinrich Chamaides, David Manuschewitz és Moische Korn

A lwówi zsidó filharmonikusokból álló tábori zenekar, a híres Stricts és Mund karmesterek vezetése alatt. A zenekar feladata a kínzások és kivégzések zajának ellensúlyozása volt a külön e célra szerzett „Haláltangóval”. A tábor felszámolása előtt a németek a zenekar valamennyi tagját agyonlőtték

A tábori zenekar próbál

Himmler látogatása Janowskában

Wilhaus táborparancsnok a tábor kapuja előtt

A szovjet hadsereg 1944. július 26-án foglalta el a tábort, amelyet azonnal a 30. számú börtönné alakítottak át, s itt gyűjtötték össze a szovjetellenes lengyel és ukrán elemeket, mielőtt a Kleparów állomásról szovjet munkatáborokba deportálták volna őket. A Janowskán elpusztult és innen Belżecbe vitt áldozatoknak ma a közelben, az elpusztított zsidó temetőben emelt kő és az állomás falán olvasható tábla állít emléket. Mindkettőre csak néhány éve adtak engedélyt. Igyekszem mindkettőt lefényképezni, míg itt vagyok. Nézzenek vissza.