Ezért illik a „Poema” olyan rosszul egy tandába…

El Garron és földszinti kabaréja, a Palermo, 6 rue Fontain, a Pigalle mellett (1925)

Az argentin tangó legtöbb gyakorló és wannabe-DJ-je tapasztalta már, hogy Francisco Canaro pompás (és az unalomig játszott) 1935-ös „Poemá”-ja nem illeszkedik zökkenőmentesen a tandába (azaz a táncosok számára összeállított, többnyire egyazon zenekartól származó tangó-sorba). A „Poemát” finom melankolikus és nosztalgikus duktusa teszi egyedülállóvá, míg Canaro más korabeli sikerdarabjai jóval drámaibbak és energetikusak.

A darabnak néhány más sajátossága is van. Elsősorban a tengeren túl népszerű, mindenekelőtt Európában, miközben Buenos Airesben, a tangó hazájában szinte nem is tartják számon. És egyetlen más argentin zenekartól sem ismerjük felvételét.

German Nemoljakin folyamatos tangótörténeti tallózásának köszönhetően a közelmúltban érdekes bepillantást nyerhettünk a „Poema” történetébe, s nem állhattam meg, hogy tovább folytassam az általa megkezdett kutatást, amelyet így összegezhetnénk:

A szépséges „Poema” nem igazán argentin, hanem inkább európai tangó, olyan expat zenészek szerzeménye, akik sikeresen ültették át a tangót a párizsi zenei szférába.

A „Poema” buenos airesi recepciójának nem tett jót sem sötét politikai alsó szólama, sem az a tény, hogy szövege egy, az országból kiutasított gyilkos alig leplezett vallomása.

A „Poema” kétségtelenül az argentin Eduardo Bianco legjobb szerzeménye, aki közel húsz évet töltött Európában, a tökéletességig fokozva az argentin tangó párizsi hangzását. A sokszor, sok változatban előadott történet szerint Bianco és Mario Melfi, valamint együttesük más tagjai a vonaton dobták össze a dalt egy 1932-es németországi turné során. Az már jóval kevésbé hangzik el, hogy a szöveg Bianco saját, személyes, és mélyen elfojtott történetét mondja el buenos airesi pályafutása utolsó éveiből. 1924-ben Eduardo Bianco az első hegedűs volt a híres Teatro Apolóban az Avenida Corrientesen, s amikor megtudta, hogy felesége megcsalja a zenekar zongoristájával, nyílt színen lőtte agyon az utóbbit. Bianco dalszövege azt mondja el, hogyan adta át a helyét az édes szerelmi álom a szív zöld szörnyetegének, a féltékenység kimérájának, amely fölött a férfi elveszíti minden ellenőrzését:


Francisco Canaro - Roberto Maida, Poema (1935)

Fué un ensueño de dulce amor, horas de dicha y de querer, fué el poema de ayer, que yo soñé, de dorado color, vanas quimeras del corazón, no logrará descifrar jamás, nido tan fugaz, fue un ensueño de amor y adoración. Cuando las flores de tu rosal, vuelvan mas bellas a florecer, recordarás mi querer, y has de saber, todo mi intenso mal. De aquel poema embriagador, ya nada queda entre los dos, doy mi triste adiós, sentiras la emoción, de mi dolor…

Édes szerelmi álom volt, a boldogság és vágy órái, a tegnap költeménye, amelyet én álmodtam, aranyos színekben, a szív hiú kimérái, soha meg nem fejtem többé, tűnékeny szerelmi fészek, a szerelem és imádat álma. Majd ha rózsakerted virágai mindennél szebben virágoznak, felidézed vágyamat, és tudni fogsz a rosszról, mely teljesen elönt. Abból a részegítő költeményből már semmi sem maradt közöttünk. Szomorúan búcsút mondok néked, és érezni fogod fájdalmam súlyát…

Eduardo Biancót – mint José María Otero leírja – gyilkosságért elítélték és le is ültették, majd felmentették befolyásos és gazdag barátja, a sportversenyző, bon vivant és topmanagerek, arisztokraták és mobsterek által látogatott nightclub-tulajdonos Martín „Macoco” Álzaga Unzué politikai kapcsolatainak köszönhetően. A szabadon engedett hegedűsnek azonban el kellett hagynia Argentínát. Hamarosan Franciaországban találta magát.


Blanco Párizsban a tangóharmonikás Juan Bautista Deambroggio „Bachichával” együtt megalapította az Orquesta Típica Bianco-Bachichát, amely az argentinra fazonírozott híres montmartre-i „El Garron” bárban kezdte meg működését, majd bejárta egész Európát, Amerikát és a Közel-Keletet. Továbbra is előszeretettel ápolt kapcsolatokat a gazdagokkal és hatalmasokkal, gyakran királyoknak és királynőknek, valamint (kétszer) Benito Mussolininek ajánlva tangóit, s büszkélkedve a Sztálintól és Hitlertől kapott elismerésekkel. Éppen 1926-ban szerzett „Plegaria”-ja („Imádság”) – amelyet XIII. Alfonz spanyol királynak, „a spanyol demokrácia szimbólumának” ajánlott (aki a republikánusok választási győzelme után elmenekült az országból, és a spanyol polgárháború kitörésekor teljes mellszélességgel a katonai puccsot kirobbantó Franco mellé állt) – volt az, amely a legtartósabb szégyent hozta rá.



Orquesta Típica Argentina „Eduardo Bianco”: Plegaria (Imádság). Span. Refraingesang: Mario Visconti. Telefunken, Die Deutsche Weltmarke, E 2861, March 1939

A legrészletesebb beszámolót Bianco európai éveiről Enrique Cadícamo 1975-ös La historia del tango en París-ának köszönhetjük, amelyet az El Litoral foglalt össze egy nemrég megjelent cikkében. Cadícamo, aki a már bemutatott Gardellel végigturnézta Európát, azt tanácsolta kollégáinak, hogy kerüljék a politikát Eduardo Biancóval való társalgásukban, mert Bianco valószínűleg a Gestapo informátora. (A francia rendőrség ez ügyben 1937-ben le is tartóztatta és kivallatta, de aztán szabadon engedte őt.) Bianco szoros kapcsolatokat ápolt Eduardo Labougle Carranzával, Argentína szélsőségesen antiszemita német nagykövetével. Valószínűleg ketten együtt győzték meg Goebbelst, hogy a tangóval váltsa fel a „fajilag szennyezett” jazzt, s Biancót hamarosan meghívták, hogy Berlinben adja elő a „La scalát.” Az argentin nagykövetségen Hitler tiszteletére adott beefsteak-vacsorán (ahol az együttes harmonikása személyesen sütötte meg a húst és magyarázta el annak módszerét Hitler számára), a Führer megújráztatta a „Plegariá”-t. A szentimentális szörnyeteg minden bizonnyal élvezte a termékeny feszültséget a darab ünnepélyes hangzása és a tangó frivol, erotikus műfaja között, mert hamarosan szörnyű alkalmazási területet talált Bianco darabja számára. A „Plegariát” nemsokára „Haláltangó” címmel adják elő a haláltáborok fogoly-zenekarai, miközben az elítélteket kivégzésre viszik. A „Haláltangó” rettenetét Paul Celan örökítette meg a lwówi Janówska haláltáborról nyert háború utáni benyomásai alapján (itt ő maga olvassa fel németül). Noha a vers elsőként megjelent román fordításának címében még „tangul” szerepel, az ezt követően először publikált német eredeti címe a „Plegariát” „Todesfugévé”, „Halálfugává” változtatta.

(Egy személyes lábjegyzet… Ebből értettem meg Pszoj Korolenko Ilimsky Ostrogának egy utalását, amely három évszázad orosz és külföldi klasszikus verseiből, népdalaiból, pop és rock darabjaiból merített idézetek és utalások ötvözete, ahol a jelentésrétegek egymást követő héjainak soha nincs vége… A „Meine Todesfuge” a 4:55 körül hallható ezen a koncertfelvételen)

A lwówi filharmonikusok zsidó tagjai a „Haláltangót” játsszák a lwówi Janówska haláltáborban (többet erről itt)

Mauthausen, 1942. június 30. Yad Vashem Archive, 2AO7

A második világháború kitörésekor Labougle nagykövet visszatért Argentínába, hogy Dél-Amerika semlegessége mellett kampányoljon, nem annyira a tengelyhatalmak melletti elkötelezettségből, mint inkább Amerika- és Brazília-ellenességből, minthogy Argentína hagyományosan Nagy-Britannia szövetségese volt, amely a háború előtt legfontosabb export-piacának, a világválság utáni tisztességtelen kereskedelmi szerződések idején pedig Argentína legfontosabb áruellátójának számított, miközben az Egyesült Államok a kontinens fölötti uralom és a Manifest Destiny szellemében Argentína ősi riválisát, Brazíliát támogatta. Bár az igazat megvallva az argentin vezetés a tengelyhatalmak számos módszerét imitálta, a nacionalista uszítástól a regionális terjeszkedési tervekig, eladdig, hogy Argentína leplezett módon vele szövetséges fasiszta kormányt segített hatalomra az 1943-as bolíviai puccs során. Ám az idő eljárt a Reich nyílt szimpatizánsai fölött, és Argentínának 1944 januárjában meg kellett szakítania kapcsolatait a náci Németországgal (noha csak egy évvel később üzent neki hadat). Eközben Bianco a náci csapatok számára és a Harmadik Birodalom rádióadóinak megbízásából végigmuzsikálta a megszállt Európát. Amikor világossá vált, hogy Argentína hamarosan megszakítja kapcsolatait Németországgal, az Alfonz király idejéből származó spanyol vízumával elhagyta Európát (eközben a brit titkosszolgálatok hosszas vallatásnak vetették alá, s Bianco maga írja, hogy csupán egy tangóőrült kihallgató személyes szimpátiájának köszönhette tisztázását). 1943-ban tért vissza Buenos Airesbe, a tangó aranykorának csúcsán, amikor a tangózenekarok betegre keresték magukat. Bianco is keményen próbálkozott, de hiába igyekezett a helyi konkurrenciával szemben: zenéjét mindvégig az argentin tango puszta exportváltozatának tekintették.

Cunajosi Megata báró, a híres japán diplomata, Tanetaro Megata fia 1920-ban jött Párizsba, az arcát elcsúfító érdaganat megoperálására, s 1926-ig maradt itt. Megata, „El Barón”, a playboy és parkett-ördög akkor fedezte fel az El Garront, amikor Manuel Pizarro tangózenekara játszott ott. Megata hamarosan törzsvendégnek számított, és kitűnően megtanulta a táncot. Japánba sok bőröndnyi Pizarro-, Bachicha- és Bianco-lemezzel tért haza, s tánciskolát szervezett az arisztokrácia számára, ahol a tangót párizsi táncként propagálták.

Mielőtt visszatérnénk 1935-be és Canaróhoz, meg kell említenünk, hogy a „Poemát” egy másik párizsi együttes, az Orquesta Típica Auguste-Jean Pesenti du Coliseum de Paris is lemezre vette. (A.-J. Pesenti kolumbiai tangóharmonikást főként a japán gyűjtőknek köszönhetően ismerjük. A második világháború előtti japán táncosok és hallgatók ugyanis elsősorban Bianco, Bachicha, Pizarro és mások lemezeit játszották, s általában meg voltak győződve róla, hogy a tangó francia műfaj.)

Canaro, mint tudjuk, 1925 után ugyancsak Párizst választotta törzshelyének, s innen indult számos new yorki, berlini és hamburgi turnéjára, s családi gyökereit felfedezni Itáliába). Olykor azt olvasni, hogy Canaro egy évtizeden át külföldön maradt, s 1935-ig nem is tért haza Argentínába. Ez ténylegesen messze jár az igazságtól, ugyanakkor Canaro hatását és örökségét tekintve valóban az a helyzet, hogy az 1925 és 1934 közötti évtized tangó-karrierjének mélypontja volt. Ez idő alatt kísérletezett más műfajokkal is – rancherasszal, maxixével, foxtrottal és jazzel, s olyan amerikai darabokat is lemezre vett, mint a „Red Red Robin”, vagy „Francisco Canaro Jazz Band”. Bejárta a vidéki városokat, sokat játszott rádiók és musicalszínházak számára, és közös filmben szerepelt Gardellel. Mindez hozzájárult buenos airesi hírnevének és a nagy tánctermekben elfoglalt pozíciójának újbóli megerősítéséhez. Talán hozzájárult ehhez a világválságnak a porteño party szcénére gyakorolt dermesztő hatása is. Vagy Canaro kapcsolatai a Nacional Odeon lemeztársasággal, amely őt tette meg reklámarcának a rivális és híresebb RCA Victorral szemben. De lehet, hogy egy másik, éppolyan fatális pisztolylövés távoli visszhangja is közrejátszott ebben, amely a legfőbb oka volt, hogy Canaro Párizsban kezdjen új életet.

Ez a történet majdnem száz évvel ezelőtt, 1914. szeptemberében kezdődött. Francisco Canaro feltörését a legismertebb tangózenekarok közé nagyban elősegítette meghívása a fényűző Primero Baile de Internadóra, a Medikusok Elsőbáljára, amely az orvosi egyetem tavaszi szemeszterének végét fémjelezte. A buenos airesi medikusok Párizsból, az ottani medikusok hagyományosan a Bullier Hallban tartott Bal de l’Internatjából merítették ihletüket. Canaro a híres Palais de Glace-ban tartott fergeteges eseményre szerezte „Matasano” – „az egészségesek mészárosa”, ahogy a medikusokat nevezték – című darabját, amelyet a Caballito negyed Durand-kórházának ajánlott. A következő év bálján pedig az „El Internado” – „A Medikus” – című darabját mutatta be.

A hagyomány 11 éven át folytatódott, olyan sikerekkel, mint „Aquí se vacuna” („Itt adnak védőoltást”, a Közegészségügyi Hivatalnak ajánlva), „Anatomia”, „Cloroformo”, „El termómetro” (A lázmérő), „La biblioteca” („Az orvosi könyvtár”), „Hospital Durand”, „Mano Brava” („Aranykéz”), és „Qué muñeca” („Micsoda baba!“ a kitűnő sebészkezeknek ajánlva), „La inyección” és „El microbio” (amelyet különféle specifikus patogéneknek szentelt tangók követtek, mint az „El dengue” („Trópusi náthaláz”) és „Ae. Aegypti”), sőt a „Paraiso Artificial” („Mesterséges paradicsom”, nyilvánvalóan a kábítószerekről). Az 1924-ben bemutatott tangó az „A 11-edik: Bomoljunk!” címet viselte.


Nem sokkal az 1924-es ünnepség után azonban a medikusok egy szörnyű rosszul elsült csínytevést szerveztek, amelynek eredményeképpen a Piñero kórház egyik adminisztrátora agyonlőtte Ernesto O’Farrel medikust. A bűncselekményt a fővárosi kórházak orvos-sztrájkja követte. A Baile del Internadót soha többé nem rendezték meg. Canaro memoárja pedig gyászt ül a tangó 1924-et követő vesztesége fölött…

Canaro tangói azonban sokat köszönhetnek az európai emigránsokkal való kölcsönhatásoknak, s újra és újra visszatért párizsi darabjaihoz, kezdve a „Bandoneón arrabalero” 1928-as felvételéhez Charlóval, amelyet Canaro újra meg újra lemezre játszott. Az 1925-ös kottát maga Juan Bautista Deambrogio Bachicha írta alá, noha Enrique Cadícamo azt állítja a La historia del tango en Parísban, hogy Horacio Petorossi, a Bianchi-Bachicha zenekar gitárosa adta el a kottát Bachichának ezer frankért. Bianco „Poemájának” 1935-ös felvétele a párizsi és buenos airesi tangó kölcsönhatásainak vonulatába illeszkedik, ám hatástalan maradt az argentin hallgatóságra.

A párizsi inspirációknak maga Canaro állította a leghatásosabb emléket 1938-as „El Garron”, „Tango Criollo-Parisian” c. felvételén:


Quinteto Don Pancho (Francisco Canaro), El Garron (Tango Criollo-Parisian) (1938)