Szentenciák

Az elmúló év utolsó óráinak melankóliájához jól illik ez a spanyol röplap, amely a reneszánsz idején számos változatban terjedt. Ez a kis mementó a legjobb cervantesi hagyományok szellemében teljes társadalomképet és társadalomkritikát ad, miközben Krisztus példájával e társadalom sztoikus elviselésére buzdít, s végül utolsó sorával megadja az ehhez szükséges perspektívát. Tökéletesre csiszolt kis gyöngyszem, tíz sorban az egész univerzum.

MONDÁSOK
amelyeket érdemes tudni.

AZT MONDJA A PÁPA: …… Én vagyok mindeneknek feje.
AZT MONDJA A KIRÁLY: …… Én a pápának engedelmeskedem.
AZT MONDJA A LOVAG: …… Én e kettőt szolgálom.
AZT MONDJA A KERESKEDŐ: …… Én e hármat rászedem.
AZT MONDJA AZ ÜGYVÉD: …… Én e négyet összezavarom.
AZT MONDJA A SZÁNTÓVETŐ: …… Én ezt az ötöt eltartom.
AZT MONDJA AZ ORVOS: …… Én e hatot megölöm.
AZT MONDJA A GYÓNTATÓ: …… Én e hetet feloldozom.
AZT MONDJA KRISZTUS: …… Én e nyolcat elviselem.
AZT MONDJA A HALÁL: …… Én mindet elviszem.

Ennek szellemében kívánunk boldog új évet valamennyi kedves olvasónknak.

Český Krumlov

Korábban már írtam róla, hogy – immár nem először – Český Krumlovba készülünk, s be is kötöttem a városkának azt az interaktív térképét, amelynek egyes pontjaira rákattintva részletes információt olvashatunk a műemlékekről. Időközben megjártuk az utat, de csak most teszem közzé az akkor készült fényképeket, kedvcsinálónak Gergőék számára, akik közös karácsonyi ajándékként utaznak oda a napokban.

S ha már én nem tudok velük tartani, legalább egy kis kocsmatérképet mellékelek a múltkori műemlék-térkép mellé, az általam tesztelt vendéglők és sörözők bejelölésével és tömör jellemzésével. A térképet úgy méreteztem, hogy A4-es papírra kinyomtatható legyen (legjobb Photoshopból nyomtatni, az helyesen állítja be a margókat.) Viszonzásul annyit kérek, visszatérve ki-ki írja meg nekem, milyen tapasztalatokat szerzett ezekkel, és milyen egyéb helyeket fedezett fel, hadd bővítsük folyamatosan ezt a gyűjteményt Český Krumlov minden szerelmesének okulására és hasznára.

(Update: A kocsmatérképet Gergőék újabb tapasztalatai alapján itt frissítettük.)

Boldogabb Karácsonyt

Ezt a képet Gyuri öcsémtől kaptam Koppenhágából, karácsonyi üdvözletképpen, az alábbi levél kíséretében:

Kedveseim!

Így karácsony második napján szeretnénk még mindenkinek áldott karácsonyt és boldog új évet kívánni.

Az üdvözlethez mellékelek két rendhagyó karácsonyi képeslapot. A képen egy kis olajfa betlehem látható, három napkeleti bölcs, meg egy betlehemi bölcs. A betlehemi bölcs, Tawfiq Salsaa faragta a betlehemet. Látszólag ugyanolyan, mint bármelyik más olajfa betlehem, amelyből Betlehemben százával kapni minden kegyboltban. Van azonban egy apró különbség. A bölcsek nem tudják hódolatukat tenni a Kisded előtt, mert egy fal – pontosabban: a Fal – választja el őket Betlehemtől…

Azt a Falat, amely a kis betlehem falának mintaképül szolgál, Izrael húzta fel egy pár éve a zsidó állam és a palesztin területek közt, úgymond terrorvédelmi okokból. Ez a fal azonban nem olajfából van, hanem öt-hat méter magas betonból, és teljesen körbeöleli Ciszjordániát. A fal gyakorlatilag ketrecbe zárja a palesztinokat, elvágva őket termőföldjeiktől, olajfaligeteiktől, az izraeli munkalehetőségektől, valamint Jeruzsálemtől, ahol többek közt a legjobban felszerelt palesztin kórházak is vannak. Betlehem is a fal mögé került. Jeruzsálemből csak szabályos határátkelőhelyen át lehet megközelíteni – persze csak turistáknak, de azok így nem nagyon mernek Betlehembe átruccanni, amely különben csak tíz perces autóbuszútra fekszik Jeruzsálemtől. A betlehemi keresztény közösség – amely Palesztinában a legnagyobb – nagyon magára hagyatva érzi magát.

Legalább gondolatban, egy ima erejéig legyünk együtt azokkal a palesztin keresztényekkel, akik az iszlám radikalizálódás és az izraeli elszigetelés közé szorulva még tartják a sáncot Jézus szülővárosában.


Gyuri, aki hebraistaként éveket élt Izraelben, s nemrégiben egy rövid látogatásra ismét visszatért ifjúsága színhelyére – reméljük, hogy, mint ígérte, beszámol majd róla itt a blogban is –, hosszan mesélt az egykor turistáktól nyüzsgő, ma ürességtől kongó Betlehemről, a palesztin keresztények reménytelen helyzetéről, a Fal előtt hosszú sorokban, napokon át bebocsátásra váró palesztinok kálváriájáról, az át nem engedett mentőautókról, az izraeli katonák megalázó és embertelen viselkedéséről.

Tawfiq Salsaa újfajta betlehemének a híre gyorsan bejárta a világsajtót. A NZ Herald „O little (divided) town of Betlehem” címmel hosszú riportot is közölt a mesterrel. „Elképzeltem, kétezer évvel ezelőtt hogy menekült el innen József és Mária a kis Jézussal a gyilkosok elől”, mondja Salsaa. „Ma nem lenne ilyen könnyű dolga.” Mindazonáltal nem adta fel a reményt: a betlehemébe épített falat kivehetőre készítette.

Először az orosz

Ahogy Wang Wei felfedezte az orosz nyelvterület nyugati végvidékeit Katalóniában, úgy fedeztük fel mi is ugyanannak keleti végvidékeit Perzsiában.

Perzsiában az angollal úgy-ahogy el lehet boldogulni. A perzsával a nehezebb ügyeket is el lehet intézni. De szíveket igazán megnyitni az orosszal lehet.

Teherántól Iszfahánon át Sirázig a legváratlanabb helyeken tették fel a kérdést: Pa-russzki gavaritye? S minden alkalommal úgy, mint a gyerek, aki valami titkos kincset tár a másik elé, valami ritka és értékes bélyeget, sóvárogva figyelve, hogy a másik értékeli-e azt. Az igenlő választ sugárzó mosollyal fogadták, amit hosszú, meleg orosz nyelvű beszélgetés követett. Akik kérdezték, örmények voltak és azeriek, akik éppolyan nagy számban élnek Iránban, mint az egykori Szovjetunióhoz tartozó Örményországban és Azerbajdzsánban. A nekünk előadott élettörténetekből úgy tűnt, mindig is több-kevesebb szabadsággal mozogtak a két birodalom között, s a másik oldalról hozott orosz nyelv egyfajta felülemelkedést jelentett saját kisebbségi nyelvük státuszán, másságuk hangsúlyozását, büszkén vállalt kapcsolatot a határokon túli tágas világgal.

Nem oroszokkal oroszul beszélni különleges élmény. Ha angolul, németül, olaszul, spanyolul, vagy bármilyen más nyelven beszélek, mindig világos marad, hogy ez nem az én nyelvem. Semleges közvetítő nyelv, amely a másiknak talán jólesik, talán én is meggyőzően használom, de mégis kívül maradok rajta. Az orosz azonban közösséget teremt, gyerekkori emlékeket elevenít fel, az egész egykori birodalomban ismert filmek, könyvek és viccek élményét, egy valaha volt közös világ tapasztalatát. Olyan közel hozza egymáshoz a magyart és az örményt Iránban, amilyen közel sem angol, sem perzsa nyelven nem kerülnénk egymáshoz. És nem csak Iránban. Ugyanez az élményem volt akkor is, amikor bolgár tanárnővel beszélgettem Mallorcán, lengyel biciklistával San Marinóban, grúz gyémántkereskedővel a brüsszeli repülőn, üzbég kocsmárossal Bécsben.

Teheránban a Hafez utcai piac kifőzdéjében kérdezte meg a szomszéd asztalnál ülő, talpig fekete csadorba öltözött nő, hogy beszélünk-e oroszul, s a gyermekkorában tanult szavakat keresgélve mesélte, hogy szülei mindketten a túloldali Azerbajdzsánból származó azeriek voltak, akik még otthon is gyakran beszéltek oroszul egymással. Túláradó örömében olyan ételt hozatott ki nekünk, amely nincs is az étlapon, csak a helyiek eszik: tah diget, a fazék aljához tapadt aranybarna rizs-kérget.

Sirázban az addig flegmán válaszolgató azeri tejbüfést változtatta egy csapásra emberré, hogy oroszra fordítottuk a szót. Kiderült, cukrászként dolgozott az iráni, majd a túlsó Azerbajdzsánban. Az azeriek nagyszerűen értenek az édességekhez, fővárosuk, Tabriz tele van már-már bécsi színvonalú cukrászdákkal, s Irán-szerte a legtöbb cukrászda az ő kezükben van.

Iszfahánban az örmény Vank székesegyházban szólt rám a gondnok, hogy tilos fotózni. Amikor aztán ismeretlen nyelvű beszélgetésünkre fülelve megkérdezte, beszélünk-e oroszul, s kiderült, magyarok vagyunk, mindjárt előkerült néhány magyar ismerős („István az Ikarusztól”), s ez után már a fotózás sem volt probléma.

Teheránban a Sarkis székesegyház portásfülkéjében vasárnap délelőtt négy örmény férfi kaszinózott. Perzsául kérdezősködtünk tőlük, hol találunk katolikus misét. Amikor kiderült, honnan vagyunk, a legidősebb oroszra fordította a szót, úgy magyarázta el, hol van a katolikus templom (amelyről később kiderült, hogy rosszul tudta, és a görög követség ortodox kápolnája volt). A másik három nagy tisztelettel figyelte. Egészen a templom kapujáig kísért, s ott halkan megkérdezte, mikor voltam utoljára Moszkvában. Vagy tíz éve, mondtam. És milyen Moszkva? Nagyon sokat fejlődött, sokat szépült, mondtam. Szlava Bogu, mondta, de nem tudta folytatni, elcsuklott a hangja.

A legkülönösebb perzsiai orosz nyelvű találkozásunk azonban olyan szép, kerek történet, hogy muszáj lesz a következő napokban egy önálló bejegyzést szentelnem neki.


Gyerekkoromban Magyarországon az ellenállás egy fajtájának számított nem tanulni a megszállók nyelvét. Az orosz nyelv nyolc-tíz éves kortól az egyetem végéig kötelező tárgy volt, de a legtöbben a tizenkét-tizenöt évnyi stúdium végén sem tudtak sokkal többet mondani, mint hogy „Aljosa igyot v kino”. Anyám, amikor testvéreimet leültette tanulni, mindjárt kiadta a közmondássá vált jelszót: „Először az orosz!”, minthogy azt bliccelték volna el a legkönnyebben.

Nekem az orosszal másfajta morális problémáim voltak. Én már hétévesen is szerettem az orosz nyelvet, a különös betűket, a Gorkij könyvesboltban kapható olcsó mesefüzetek romantikus illusztrációit, Fülesmackó, Cseburaska és Gena krokodil világát, de leginkább azt a különös alkímiát, hogy idegen szavakat és ragokat összerakva ugyanazt el tudom mondani, mint magyarul, de mégis másképp, ami azóta is minden nyelven újra és újra lenyűgöz. De szabad-e jó lelkiismerettel tanulnom a megszállók nyelvét?

Kétségeimmel apámhoz fordultam, aki azt mondta: az orosz nemcsak a szovjet hadsereg nyelve, hanem Tolsztojé is és Dosztojevszkijé. Jóváhagyásával nagy örömmel vetettem bele magam az orosz tanulásába. Ennek köszönhetem, hogy azóta felfedeztem: az orosz nemcsak ezeknek a nagy íróknak a nyelve, hanem az egyszerű embereké is, mégpedig nemcsak az oroszoké, hanem különös módon Bulgáriától Pekingig és Lengyelországtól Iránig sokféle népé, amelyeket ez a közvetítő nyelv szervez egy közösséggé. És ilyen módon az enyém is.

Lupus in tabula

Immár hagyománnyá vált, hogy születésnapunkon rendszeresen meglepjük három újfundlandi kutyánkat, Burkust, Vidrát és Brumit. Kata születésnapján, júniusban nyírjuk őket, hogy a kanadai fagyokra méretezett bundájukkal kevésbé szenvedjenek a magyar nyár hevétől, az én születésnapomon, decemberben pedig kifésüljük vedlő szőrüket, hogy mi is kevésbé szenvedjünk a mindennapi takarítástól. Azért épp a születésnapunkon, mert így, azt reméljük, nem felejtjük el a kutyafodrásszal már hónapokkal előbb megbeszélt időpontot. De van a dolognak valami szép középkorias íze is, amikor még az ünnepelt ajándékozta meg a barátait.


A decemberi eseményt, amikor a kefével jólesően végigmasszírozzák a bőrüket, talán a kutyák is ajándéknak tekintik. Legalábbis csöndes apátiával tűrik.


A júniusi nyírást azonban, amikor a bőrükre megy a játék, már jóval kevésbé.


A fésülés végére közös születésnapi ajándék is érkezik. Szállingózni kezd a hó, és hamarosan beteríti a falut. Megjött a tél. Brumi idén lát először ilyet. Egymás kifésült szagától és a havazástól megvadulva rontanak ki az erdőbe, boldogan fetrengenek a hóban, teli szájjal habzsolják Újfundland üzenetét.

Perzsakoszt

Perzsia eljött hát Wang Weihez. És valóban: mert aki ennek az étteremnek a kínálatát látta, az látta Perzsia minden éttermének kínálatát.

A perzsa konyha a világ egyik legfenségesebb, leggazdagabb, legrafináltabb, legelbűvölőbb konyhája. Rusztikus, mint a török, kifinomult, mint a francia, fűszeres, mint az arab, tájegységenként annyira más, mint az olasz, laktató, mint a spanyol, és olyan könnyű, hogy Európában nincs is hozzá fogható. Igazából minden tekintetben csakis a kínai konyhával mérhető össze. Mindenki tudja ezt, aki nem járt még Perzsiában, csak az irodalomból, a nyugat-európai előkelő perzsa éttermek kínálatából és a szakácskönyvekből ismeri ezt a konyhát. Mint mi.


Utazás előtt hónapokig a perzsa konyha bűvöletében éltünk. A perzsa éttermekről álmodtunk, Eckel perzsa szakácskönyvéből főztünk (meséseket!), és én bemagoltam Turner perzsa tematikus szótárának huszonhárom oldalra rúgó étel-, alapanyag- és fűszerjegyzékét.

Kár volt.

A Van-tavon átkelve izgatottan faggattuk újdonsült barátunkat, Peymant, milyen menü vár ránk a túloldalon, a perzsa vonat étkezőkocsijában. Hosszan eltűnődött, talán hogy semmit ki ne hagyjon, aztán azt mondta: „Kebab, kebab és kebab.”

Hogy az étkezőkocsiban egy napig, az hagyján. De hogy az egész ország minden fellelhető éttermében három héten át, az nagyon megviselt minket.

Iránban az egyik legkülönösebb tapasztalat az, hogy szinte nincsenek is éttermek. Ami kevés van, az szemmel láthatóan a nyugati turistákat és a helyi sznobokat célozza meg ál-orientalizáló berendezésével. De ilyenből tényleg kevés van, amilyen keveset csak el tudunk képzelni. A legturistább városban, Iszfahánban például egy, a Bastani étterem a főtér sarkán. És ezekben is főleg kebabot szolgálnak fel. A Lonely Planet Iran városonkénti „Eating” szekcióinak kétségbeesett hangneme jól tükrözi a helyzet komolyságát.

A voltaképpeni éttermek mellett – vagy inkább helyett – vannak még vendéglőszerű nyilvános menzák, ahol a környék dolgozói fogyasztják délben a gyors kebabot (például a میخک Mikhak azaz Szegfűszeg az iszfaháni főtér másik sarkán, magas árakkal és ízetlen fogásokkal) illetve a népszerűbb kirándulóhelyeken és parkokban olyan éttermek, amelyek csak hétvégén, azaz pénteken tartanak nyitva. Ez utóbbiak között – különösen olyan felkapott helyeken, mint a Teherán fölötti Darband – nyilván vannak kifinomult éttermek is, ahová a város krémje jár valódi perzsa konyhát kóstolni. Láttunk ilyet filmen. Nekünk azonban nem volt hozzá szerencsénk. Ahol mi ettünk péntek este, ott az étel arról tanúskodott, hogy a séf a hét hat napján kijön a gyakorlatból. És persze csak kebab volt. A vegetáriánus Ana Madridból, akivel utolsó nap futottunk össze, már három hete csak rizsen és műanyag dobozos egyensalátán élt, s hiába volt minden perzsa ékesszólásom és a felszolgáló jóindulata, ezen az utolsó estén sem tudtak neki egyébbel szolgálni.

Amilyen váratlan volt ez a helyzet, éppolyan otthonos is volt, mert – akárcsak sok más dolog Iránban – azt a nagyon eleven érzést keltette, mintha visszarepültünk volna a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista Magyarországába. Annak idején, emlékszem, éppilyen ritkaság volt a vendéglő, hát még a vendéglőbe járás. Az emberek otthon vacsoráztak – mégpedig olyan pompás ételeket, amelyek nagy része még ma sem szerepel egyetlen étlapon sem, mint a paprikás krumpli, a tökfőzelék vagy a töltött káposzta –, és ha nagy ritkán (többnyire valami formális ünnepség, érettségi, esküvő, tor alkalmával) eljutottak az étterembe, olyankor színhús dukált, a kebab helyi megfelelői: bécsi szelet, cigánypecsenye, rostélyos. Az ünnep étele, amelyet egyszersmind a legkönnyebb volt elkészíteni és a legnehezebb elrontani. Nem tudom, a diktatúra és az ezzel járó visszahúzódás a családba, a szegénység, vagy a polgárság eltűnése tette-e ilyenné Budapestet, a kávéházak és vendéglők két háború közötti városát; valószínűleg valamennyi együtt, akárcsak Perzsia városait. Kíváncsi vagyok, vajon Franco alatt mennyire volt vendéglős a világ Spanyolországban.

De a szocialista tapasztalatoknak hasznuk is volt. Emlékszem, milyen rutinra tettünk szert a nyolcvanas években az úgynevezett „kis piszkosok” és „gödrök”, piaci étkezdék és kifőzdék felkutatásában. Ezt a rutint különös módon nagyon jól lehetett alkalmazni Iránban is (akárcsak néhány éve a boom előtti Kínában), mert az ilyenfajta „kis piszkosok” struktúrája és elhelyezkedése is nagyon hasonló a nyolcvanas évek Magyarországáéhoz. Piacokon, a nagy „menza-éttermek” körüli sikátorokban (amelyek török eredetű neve, kucseh a „kicsi” jelentésű kucsek szóból származik), bazárok pincéiben találhatóak, többnyire a helyi törzsközönséget szolgálják ki, néhány négyzetméteresek csupán, és legtöbbször csak egy vagy két fogást főznek, amely viszont mennyei. És nem kebab. A legtöbb turista riadtan kerüli az ilyen helyeket, de aki bemegy, azt örömmel és a perzsákra oly jellemző közvetlenséggel üdvözlik, faggatják és jól tartják. És hozzánk hasonlóan a perzsa értelmiség is szinte mozgalomszerűen kutatja az ilyen helyeket. Ahogy Lábass Endre és Bodor Ferenc írtak annak idején a pesti kocsmákról, úgy a kiváló tehranavenue.com-on is rendszeresen jelennek meg tudósítások egy-egy újabb teheráni leletről.

Iszfahánban a mondott Bastani étteremtől néhány lépésre találtunk egy ilyen nevenincs kis kifőzdét két asztallal. Egyetlen fogást készítettek csupán, beryânt, apróra vágott főtt, majd kisütött bárányhúst, mellette az elmaradhatatlan, illatos mentaszerű salátanövénnyel, a reyhânnal – mesés volt. A szakács hálásan fogadta, hogy búcsúzáskor az ételt dicsértem, a helyünkre váró öregasszony pedig felemelt ujjal hangoztatta, akár egy élet tanulságát: „Az iráni étel nagyon jó.” Már ha valaki hozzájut.

Tabrizban a Kousar szálloda mellett volt egy kis hely, ahol ugyancsak egyetlen ételt adtak: tört krumplit tojással, amit úgy forrón ki-ki maga fűszerezett meg és tekert magának egy-egy lepénykenyérbe. Elkészíteni egyszerű, és az embernek marad figyelme arra is, hogy a többi vendég kérdéseire válaszoljon.

Teheránban a bazár alatt van egy titkos étkezde az árusoknak. A délnyugati főutcán ki van ugyan írva perzsául egy kis zöld táblára, hogy „Szolejman étterem”, de aki ezt egyáltalán észreveszi, az is tanácstalanul áll, hiszen a tábla mögött egy textilbolt van. Végig kell menni a bolton, aztán a boltból oldalt nyíló másikon is, s annak a végén egy lépcső vezet lefelé, látszólag valami raktárba. De ha még ezen is van bátorságunk végigmenni, akkor odalent remek kis kifőzde vár, nyolc-tíz válogatottan jó fogással, barátságos elárusítókkal. Mi sem találtunk volna ide, ha nincs Ahmad, a nomád szőnyegkereskedés behívóembere, aki készségesen elkalauzolt a tábláig, majd az ebéd végén ugyanott várt ránk türelmesen, hogy most már tőle is vásároljunk. Vásároltunk is.

A pálmát azonban a teheráni Hafez utca felső végén lévő piac kis étkezdéje viszi el, nem messze a Lonely Planetben is jelölt Hafez könyvesbolttól. Látszik, hogy errefelé kezdődik Teherán előkelőbb része, mert már sok olyan jellegzetes perzsa ételt is adnak, amiről addig csak szakácskönyvben olvastunk. Az ára sem sokkal magasabb a többinél: ketten összesen 3-4000 tomanért, azaz kb. 3 euróért ettünk két-két fogást, mellé reyhânnal, sült paradicsommal, és erjesztett joghurtitallal, duqkal. Ha a külföldi nem szól időben, akkor Coca-Colát is kap, amelyet – amerikai embargó ide vagy oda – Kermánban palackoznak.

De az igazi perzsa konyhát, úgy tűnik, a nyolcvanas évek Magyarországához hasonlóan csak az tapasztalhatja meg, akit családi vacsorára hívnak. Mi ugyan nem voltunk ilyen szerencsések, ám amikor az utolsó napokban az iráni éttermi kosztról panaszkodtunk szállodánk recepciósának, Mousavi úrnak, ő nem engedte, hogy csorba essék a perzsa konyha becsületén, és felajánlotta, hogy a hátralévő két este feleségével főzet nekünk vacsorát, amelyet személyesen szolgál fel nekünk a szállodában. Így is történt. Első este nagyszerű vegetáriánus ételt kaptunk (kár, hogy Ana ezt már nem próbálhatta), másnap, elutazásunk előtti utolsó este pedig a perzsa konyha koronáját, a dió-gránátalmalé mártással készült csirkét, a fesenjânt.

Ha netán egy perzsa is olvassa ezt a bejegyzést, már most írom, hogy áprilisban újra Perzsiába készülünk, ezúttal Wang Weijel. Mindketten megbecsüljük a jó konyhát, és nagyon hálás vendégek vagyunk.

Leletek

Wang Wei azonban elégedetlen volt a szír megközelítéssel, s Perzsia hangulatát keresve még mélyebbre ereszkedett alá Barcelona sikátoraiba. Úgy vélte, az „Els Encants Vells” homályos boltjaiban majd rábukkan valamire, amit elégedetten tárhat világutazó barátai szeme elé, mintha csak azt mondaná: „ha Wang Wei nem megy Perzsiába, Perzsia jön el Wang Weihez”. És tényleg, a szír figurákat játéktáblástul és vízipipástul felülírta a valóság két hús-vér fiúcska képében, akik elmélyülten sakkoztak a piac egyik keresztutcáján. Kell-e ennél jobb perzsa miniatúra? Mindazonáltal az „Els Elcants” csalóka: ma már igazából nem több, mint egy olcsó kacatokkal teli nagy telek.

Szégyellte is volna Wang Wei, hogy felfedezését az isztambuli Nagy Bazár vagy a perzsa vásárok mellé állítsa. Ehelyett inkább elhatározta, hogy felkeresi egyik kedves barcelonai negyedét, a Gràciát. Így érkezett el a Rius i Taulet térre, ahol egy padon megpihenve eltűnődött azon, mennyi minden megváltozott itt ifjúsága évei óta, amikor Barcelona még nem ismerte a turizmust, s meglehetősen szutykos város volt, ám minden sarkon újabb csodák várták az embert.

Ezen gondolkodott akkor is, amikor a térről a Mozart utcán lefelé indulva hirtelen egy olyan perzsa étteremre bukkant, amelyet egyetlen útikalauz sem jelöl. A véletlen ilyen: kiszámíthatatlan. És Perzsia eljött Wang Weihez. Nézzétek meg, barátaim.

Életjel Szíriából

Míg mi Perzsia felé igyekszünk, Wang Wei Szíriából küld nekünk életjelt. Legalábbis ezt írja lopott internetjén:

Te escribo desde Barcelona a través de una conexión malísima robada a un vecino que tiene su wi-fi abierto sin darse cuenta. Una foto de Wang Wei haciendo una foto (atrapado en la foto) de dos sirios fumando sus narguiles y jugando a algún juego de manera harto despreocupada. Se sabe que son sirios estos personajes porque es un restaurante sirio regentado por un hombre gordo y simpático de Alepo.

(Barcelonából írok neked, a szomszédtól lopott gyenge minőségű internet-kapcsolaton keresztül; óvatlanul nyitva hagyta ugyanis a wifijét. A fotó Wang Weit ábrázolja, amint éppen fotót készít – és abban benne is ragadt – két szírről, akik vízipipát szívnak, és közben valamit játszanak minden különösebb érdeklődés nélkül. Onnét tudjuk, hogy szírek, merthogy egy szíriai étteremben vagyunk, amelyet egy kövér és szimpatikus aleppói vezet.)

No, hát csak sikerült kipiszkálni. Innen már csak egy ugrás Isztambul és Teherán.

Az isztambuli bazár

De mielőtt még felszállnánk a perzsiai vonatra, hadd mutassak néhány képet Isztambulról. Már csak azért is, mert Perzsiáról nem sok képet fogok tudni mutatni, majd elmondom, miért. De még inkább azért, hogy kipiszkáljam velük szigetéről Wang Weit (vagy Pei Dit), hogy ő is felkeresse a Város csodáit.

E csodák között pedig az első helyen a bazár áll.


A bazár volt a 80-as évek nagy legendája. Autóbuszok százai indultak Magyarországról az akkor elérhető legkeletibb Kelet, az isztambuli bazár felé, fedélzetükön sok ezer hétköznapi Marco Polóval, akik diadalmasan hozták a török, bolgár, szerb, román, magyar határon átmentett kincseket, az olcsó aranyat, fehérneműt és bőrkabátot. Mindezeken a határokon sápot kellett adni a vámosoknak, a Balkán rettenetes útjain gyakoriak voltak a balesetek, és nem volt ritka, hogy heroincsempészt fogtak a buszon: ilyenkor az egész busz napokig állt a határon. De mindez nem számított. Amikor megkérdeztem ácsunk feleségét, Cinegénét, aki könyvelői fizetésének kiegészítésére havonta egyszer indult isztambuli bevásárlókörútra egy kis borsodi faluból, hogy mit lehet kapni a bazárban, sokdioptriás szemüvegét áhítatosan az égre emelte, és azt mondta: „Mindent.”


A bazár a kelet-nyugati főutcától, a Millet Caddesitől északra kezdődik a kis kupolák sokaságával fedett voltaképpeni Nagy Bazárral (Kapaliçarşi, azaz Fedett Bazár, a korábban beszúrt térkép bal szélén), de innen a szövevényes utcácskák boltjain és standjain át megszakítás nélkül tart egészen a nagy fallal körülvett Egyiptomi vagy Fűszerbazárig a Galata-híd lábánál, Eminönü kikötőjében, ahová egykor az indiai fűszerekkel megrakodott hajók befutottak. A Nagy Bazártól nyugatra pedig a Könyvbazár kezdődik, amelynek apró boltjaiban egyaránt kaphatók egyetemi kiadványok és középkori kéziratok. Hosszan tanulmányoztam itt egy lapokra szedett reneszánsz kori perzsa orvosi kézirat aranyozott miniatúráit: egy párnán ülő aga ujjával követte a kávé útját kitárt bélrendszerén keresztül, s egy teljes lapot betöltő zápfog koronájában tüzes dzsinnek ütötték a pokoli üllőt.


Perzsiába menet egy délutánt töltöttünk a bazárban. Az orosz, német, spanyol feliratokkal bőven ellátott nagy folyosókon, az ékszerészek, bőrösök, régiségkereskedők turistacsalogató utcáin túljutva sok órát időztünk a hátsó folyosók, egykori karavánszerájokból lett belső udvarok, kegyes alapítványként létrehozott kutak és benyílókba szorított teázók labirintusában. Az egyik keresztutcában egy francia pár tanácstalanul vizsgálta a bazár hatalmas kihajtható térképét. Megkérdeztem, hol vették, de azt mondták, egy kereskedőtől kapták ajándékba a szőnyeg mellé. Vigasztalásul hozzátették, hogy egyáltalán nem könnyebb vele eligazodni.


De a bazárt igazából csak a második alkalommal derítettük fel, amikor Perzsiából hazafelé jövet ismét megálltunk egy délutánra. Ekkorra már túl voltunk öt nagy perzsa város bazárain, ismertük az árukat és árakat, tudtuk, hol nem érdemes megállni és hol igen, s a jóval olcsóbb perzsiai kínálat eleve feleslegessé tette, hogy egy sor boltba betérjünk.

Ekkor fedeztük fel a bazár északnyugati sarkában, a Yorgancilar kapu közelében az afgán negyedet. Itt találtuk meg azokat a robusztus nomád ékszereket, amelyeket annyira kerestünk Perzsiában, az afgán lantot, a rubábot, amelyet oly régóta szeretnék venni, és az északkeleti perzsa határvidék nomádjainak színpompás szőtteseit. S mindezt olyan alacsony áron, ami ugyancsak inkább Perzsiára emlékeztetett, semmint Törökországra. Bónuszként pedig perzsául beszélhettünk a kereskedőkkel, akik meglepett örömmel fogadták, hogy hazájuktól sok ezer kilométerre anyanyelvükön beszélgethetnek egy rúmi idegennel. A közös nyelv azonnal otthonosságot teremtett, s ekkor éreztem át igazán, hogy ennek a hatalmas, Isztambultól Kasmírig, s a Volga-deltától és a türkmén sztyeppétől a Perzsa-öbölig terjedő régiónak éppúgy közös kultúrnyelve a perzsa, mint ahogy Európáé volt száz évvel ezelőtt a francia.

Öztürk kis boltjában szép modern táskákat látunk: kelimjüket gyönyörű cseresznyepiros bőrrel dolgozták össze. Itt azonban már megkérik az árát, kb. 100 euró magasságában. A perzsa árak után szinte tékozlásnak tűnik ez az összeg, noha később ehhez hasonlót, bár messze nem ilyen szépet látunk Pesten háromszor ennyiért. Katát úgy kell rábeszélni, hogy vegyen egyet, hiszen épp most ment tönkre a táskája. Többször is visszajövünk mérlegelni, a magas, kenetteljes eladó fiú már jó ismerősként, válogatott udvariassági formulákkal üdvözöl. Almateát hozat nekünk, s megállapítja, úgy vagyok öltözve, mint egy szúfi. Kiderül, ő is szúfi tanonc, s amikor megemlítem, hogy szeretem Rúmit, elismerően bólogat. Ahogy a táskával távozunk, hallom, hogy részletesen informálja származásunkról és foglalkozásunkról a boltban időközben összegyűlt barátait.

Ali baba hangszerboltjában (amely sokkal kellemesebb hely, mint amit névjegyük dizájnja sejtet) hosszan nézelődünk a török lantok között, kipróbálom a hosszú nyakú sazt és az arabnál kisebb török udot. Az elárusító fiú egy török népzenei együttesben játszik, s azért vállalta ezt a munkát, hogy délutánonként nyugodtan tudjon gyakorolni. Azt mondja, minden egyes hangszert személyesen tesztel átvételkor, és valóban, nagyon gondosan készített, szép hangzású lantjaik vannak. Nem is drágán: a sazok 70 és 300 líra (kb. 40-170 euro) között, a legjobb udok pedig 400 líra (kb. 220 euro) alatt. Felváltva játszunk a hangszereken, én az ő török dallamait igyekszem követni, ő pedig a sazon török népdalból bluesba majd ragtime-ba vált át. Közben a szemközti hangszerkereskedőnél egy bikanyakú kopasz vevő angolul hadonász: „Hogyé’ ez a kis gitár? Hogyé’ adod?” A fiú mosolyogva figyeli a harsány alkudozást. „Amerikai?” kérdezem tőle. „Nem” mondja. „Izraeli.” „Nem rossz vevők,” teszi hozzá, „többnyire vásárolnak, csak sokat beszélnek előtte.” Közben egy francia nő tőle is vesz egy gitárt, és gyanakodva firtatja, vajon új-e a gitár tokja (noha szemmel láthatóan az). Sok türelem kell ehhez a mesterséghez. Például én sem veszek hangszert, miután annyit kipróbáltam. Legalábbis most nem. Majd ha legközelebb jövök, insallah, hiszen a bazárba visszajár az ember.

November 23.

Ezt a perzsa miniatúrát az iszfaháni bazárban vásároltam, egy öreg miniatúra-festő mester műhely-boltjában. A kép Seherezádét ábrázolja, aki kezében eredetileg minden bizonnyal borospoharat tartott, ám Gyuri kedvéért tekintsük ezt teáscsészének.

A kép gyönyörű, a perzsa miniatúrafestészet legjobb hagyományait követi. Ám nem kevésbé érdekes a fölötte és hátoldalán olvasható írás sem, amely több, mint egy évszázaddal öregebb a képnél. A mester ugyanis az iszfaháni teológiai főiskola kiselejtezett régi füzeteinek lapjaira készíti műveit, ami azon túl, hogy nagyban növeli a kép „régies” hangulatát, gyakran jelentését is gazdagítja.

Ennek a lapnak a két oldalára az egykori tálib, azaz teológiai hallgató egy arab nyelvű imát írt fel gondos kézírással, fekete tintával, majd a sorok közé hevenyészett kézírással, piros tintával perzsául is odafirkantotta az egyes mondatok jelentését. Az arab versek kibogarászását Gyuri sémi filológiai ismeretére bízom. Én csupán a perzsa szövegnek adom hozzávetőleges magyar fordítását, s hamarosan majd perzsa és latin betűs átírását is.

Fülem és nyelvem megemlékezik rólad. Szívemben szereteted és gondoskodásod emlékét őrzöm. Megvallom, hogy rosszat tettem, és alázatosan kérem irgalmasságodat. Hiszen Te szeretettel vagy irántam, s én meghajolok előtted, és imádásodra törekszem. Könyörületességedbe, megbocsátásodba és nyájasságodba ajánlom magam. Ó Istenem tekints rám, hiszen Te ismered elesettségemet. Az ördögtől, a világ gonoszságától, minden rossztól és a hosszú időn át tartó megpróbáltatástól oltalmazz meg engem.

A mester épp távol volt, s fia elmondta, hogy ilyenkor a képzőművészeti főiskolán tanít hagyományos miniatúra-festészetet. Megkértem őt, hogy ha apja visszajön, néhány ajánló sort mellékeljen az ajándékba szánt miniatúra mellé. Így is tett, aláírás helyett egy hevenyészett önarcképpel szignálva jókívánságát:


George-nak szeretettel és megemlékezéssel 40. születésnapjára. [A hidzsra] 1386. [évében], Aban hó 6. napján.

Boldog születésnapot, Gyuri!

Vonat Perzsiába

Isztambulból hetente egyszer indul Teheránba a Trans-Asia Express, szerdán este tizenegy előtt öt perccel a Haydarpaşa állomásról. A török államvasutak oldalán olvasható menetrendje szerint kora reggel ér Ankarába, majd az Anatóliai-fennsíkon végighaladva harmadnap déltájt éri el a kelet-törökországi Van-tavat. Itt az utasok hajóra szállnak, amely hét óra alatt szeli át a száz kilométer széles tavat Tatvantól Van kikötőig, s közben egy gyönyörű naplementét is megcsodálhatnak a tó fölött, körben az anatóliai hegyek koszorújával. A túloldalon már a perzsa vonat várja őket, amely éjszaka halad át az iráni határon, hajnalban áll meg Tabrizban, és negyednap este ér Teheránba. A kétezer kilométeres útra hálókocsival és komppal együtt 50 euróba kerül a jegy.

Az útvonal jól látható az isztambuli vasúti restiben a tévé tetejére erősített vasúthálózat-térképen. Az 1-es ponttól elindulva és a 2-es vonalon végighaladva a 4-es pont (Sivas) után térünk le a kurd szárnyvonalra, amely elvisz a térkép jobb szélén lévő Van-tóig, s a tó után átad a perzsa államvasutaknak.


Aki a Perzsiába való lassú, fokozatos megérkezés kedvéért hajlandó ezt a három napot - a menetrend szerint 66, de a valóságban inkább 80 órát - rászánni a vonatra a másfél napos autóbusz- vagy a néhány órás repülőút helyett, az további információkat is olvashat a seat61.com iráni oldalán. A szerkesztő többek között azt is megírja, hogy a vonatra előre is foglalhatunk jegyet 59 euróért néhány isztambuli utazási irodában, és őszintén bevallja, hogy „seat61 gets a small commission” ha megemlítjük, ki küldött.

Mi nem voltunk ennyire elővigyázatosak. Annyi mindent kellett az út előtt megszervezni, papírokat elintézni, munkákat lezárni, hogy a vonatjegy-megrendelésre már nem futotta. Azt gondoltuk, minthogy jóval túl vagyunk a turista-szezonon, bőven lesz hely a vonaton, elég lesz majd Isztambulban megvenni a jegyet.


Isztambulban azonban senki nem tudja, hol lehet jegyet venni erre a vonatra, amelyről még élő ember nem hallott. Ilyen vonattal csak ifjúságuk színhelyeit felkereső angol öregurak, lengyel batyus kereskedők és kalandvágyó backpackerek utaznak, török ember soha. Szállodánkban, az olcsó és kedves Szultán Fogadóban (a térkép alsó szélén, a Sultanahmet városrészben), amelyről majd még bővebben is lesz szó, a recepciós fiú kétségbeesetten telefonált az általa ismert utazási irodákba, de ő is csak Tatvanig, a török vonal végpontjáig tudott volna jegyet szerezni. Hogy onnan hogy tesszük meg a második ezer kilométert - „insallah” – tárta szét a kezét, az már nem a szunnita, hanem a síita Allah kompetenciája.

A Márvány-tenger túlsó, ázsiai partján lévő Haydarpaşa pályaudvar nemzetközi pénztára este már zárva van. Nekivágunk hát az isztambuli alkonyatnak, turistairodákat faggatunk a Kék Mecset utcájában, mígnem a Backpackers irodában azt a tippet adják: menjünk az európai vonalakat fogadó Sirkeci pályaudvarra (a térkép felső szélén), ott még ilyenkor is adnak el jegyet, igen, az ázsiai vonalakra is.

Végigbaktatunk a szitáló estében az észak-déli keresztutcán, a Babiali Caddesin a pályaudvarig. Az üvegfalú pénztárban egy lány telefonál és egy idősebb úr falatozik egy kihúzott fiókból. A kislányt pécézzük ki a telefon mögül, hogy ne az urat zavarjuk vacsorájában, de kiderül, hogy mégis őt kellett volna, mert ő a nemzetközi pénztár. Ennek megfelelő ingerültséggel szolgál ki, szinte személyes sértésnek tekinti, hogy ilyen lehetetlen helyre akarunk utazni. Foghegyről veti oda az alapvető információkat, látszik rajta, nemigen hisz benne, hogy komolyan gondoljuk a vásárlást, szívesebben visszatérne a fiókjához. Közben egy török úr furakszik elénk, valami ismeretlen célállomásra kér jegyet, őt komoly vevőnek tekinti, elmélyülten tárgyalják az alternatívákat. A komoly vevő dollárral fizet.

Az asztalokon össze-vissza halmokban állnak a dossziék, az úr addig turkál közöttük, míg olyat nem talál, aminek köze van a vonatunkhoz. Jegy van, mégpedig egyetlen üres hálófülke az egész vonaton, minden egyéb hely foglalt. Ez ránk várt! Míg tanakodunk, visszamenjünk-e a városba pénzt felvenni, ő is visszaül a fiók mögé, hogy hiába ne teljék az idő. De aztán csak megkockáztatom, lehet-e kártyával fizetni. Legnagyobb meglepetésünkre lehet. Egy másik fiókból előhalász egy kártyaleolvasót, letörölgeti, s miközben az utolsó falatokat nyeli, lehúzza kártyánkról a 100 eurónak megfelelő 182 török lírát. Közben két koreai lány azt tudakolja tőlem tört törökséggel, mikor indul a vonat Thesszalonikibe.


A sikeres vásárlás után kisétálunk a pályaudvar melletti Eminönü tengerpartra, hogy kitapasztaljuk, honnan indul másnap a komp a túlparti Haydarpaşa pályaudvarra. A part mentén sorakozó kikötőállomások sora mindjárt otthonos érzést kelt, mert olyan, mint a kőbánya-kispesti metróvégállomás, csak sokkal nagyobb és elevenebb. Az állomásokon hatalmas tömeg áramlik ki és be a hajókra, a bejárat mellett sok-sok bódéban árulják a kebabot és a teát, s a bódék között megszakítás nélkül húzódik a kirakodóvásár, ahol a friss szőlőtől a birkabőr mellényen át a kínai cipőig minden megtalálható. De a legizgalmasabbak a nagy hajók között a parthoz kötött kis bárkák, amelyeken három-négy ember a hatalmas hullámverés közepette, hogy nézni is tengeribetegség, tucatjával süti a halat. A parton álló ágensük hangosan kínálja a portékát, s rutinosan veszi el egyik kézzel a bárkáról a kettévágott zsömlébe tett sült halat, a másikkal pedig az érte járó három lírát. A bárka mellett néhány műanyag sámli is sorakozik citromlével és sóval, mellettük kis székekkel. Letelepszünk az egyik szabad helyre, élvezzük a fönséges vacsorát, figyeljük a nyüzsgő tömeget, az induló hajókat, a város fényeinek csillogását az Aranyszarv-öböl sötét vizén.

Másnap este, az egész napos séta után a város színeivel és elevenségével eltelve itt várjuk a hajót, hogy átvigyen a túlpartra. Az utolsó komp 7 óra 10 perckor indul Haydarpaşa kikötőjébe. Ennél később már csak a jóval délebbre fekvő Kadiköyre megy hajó, ahonnét húsz percbe telik felgyalogolni az állomásra, amihez a megpakolt hátizsákkal nincs kedvem. Idefelé jövet, a kikötő melletti ábécében vásároltunk be a háromnapos útra. A pultos gyanakodva figyelte, ahogy hátamon a hatalmas zsákkal a pultok között imbolygok, és ismeretlen nyelven utasításokat adok tettestársamnak. A feszültség enyhítésére meg akarom kérdezni tőle, hol találok kecskesajtot, de nem jut eszembe a kecske neve, pedig törökül is majdnem ugyanaz, mint magyarul, kecsi. Ehelyett tehát mekegek. Elmosolyodik, fejét rázza, rámutat egy tálca gyönyörű fehér sajtra, és hosszan béget. Megleltük a közös nyelvet, a jég megtört.

A transzkontinentális hajóút negyedóráig tart, és 1,30 lírába (kb. 80 eurócentbe) kerül. Felmegyünk a fedélzetre, onnan nézzük a Város távolodó fényeit, legmagasabb pontján a kivilágított Szulejmán-mecsettel. Mellettünk két iskolás lány cseveg, időnként lopva felénk pillantanak, nyelvünket próbálják azonosítani. A kikötőhöz közeledve végül az egyik összeszedi a bátorságát, és „Was für eine Sprache sprechen Sie? Deutsch?” – teszi fel az abszurd kérdést, hiszen ha ennyire tud németül, akkor hallania kell, hogy nem németül beszélünk. Magyarul beszélünk, mondom neki törökül. Ránk nevetnek, s aztán a kikötőből visszafordulva látom, integetnek nekünk a fedélzetről. Visszaintegetek.


A Haydarpaşa pályaudvar német lovagvárra emlékeztető épületének szecessziós csempe-homlokzatán különösen hat az arab felirat. Különös ez a Monarchia-hangulatú épület is itt, Keleten. A város 1908-ban ajándékba kapta Vilmos császártól, középső állomásaként a németek által épített Berlin-Isztambul-Bagdad vasútvonalnak, amely már Urfánál tartott, amikor a német terjeszkedéstől megrettent angolok kirobbantották az első világháborút. A vasútvonal, amely a perzsa és szíriai határig vihette volna el az európai civilizációt, soha nem készült el. Sok évtizeddel később a kurdisztáni szárnyvonalról, Gaziantepből nyitottak egy további szárnyvonalat Bagdad felé, amelyen 2003 óta, mióta az amerikaiak vitték el a maguk civilizációját Irakba, szünetel a forgalom.

A vasúti resti, ahová az indulásig hátralévő három-négy órára beülünk, ugyancsak lehetne a Monarchia bármely vasútállomásán. Magas, stukkódíszes mennyezet, hosszú fehér függönyök, gondosan megterített fehér asztalok, olajfestés és nyomatok a falakon, barokkos fa kármentő, öltönyös pincérek, és sör, sok sör. Gondosan a hátsó ajtó mellett telepszünk le, amely közvetlenül a tengerre nyílik, s amikor sikerül észrevétlenül kinyitnunk, beáramlik a friss tengeri levegő. Ilyen azért nincs a Monarchiában.



A pultról összemutogatunk magunknak néhány ínycsiklandó zöldséges fogást, aminek a nevét sem tudjuk. Sült padlizsán, sűrű leves, saláta, csípős mártás, dinnye. A vacsora fölséges. Lassan falatozunk, újabb fogásokat kérünk, „amit a szomszéd asztalnál esznek”, s a hely szellemétől megihletve sört rendelünk, először Isztambulban.

Török sör John gyűjteményébe

Este kilenc körül sűrűsödni kezd a közönség, minden asztalt elfoglalnak. Bekapcsolják a nagyobbik tévét is a vasúti térkép alatt, aztán a nagy üres falra, amelyikre a fehér oroszlán tekint, kivetítőt irányoznak. Most már mindenki a tévéket bámulja. Az adás, amely eddig órákon át folyamatosan az iraki határon zajló török-kurd összecsapások képeit sugározta, sportreklámokra vált át, s ebből jövünk rá, hogy hamarosan meccset közvetítenek.

Háromnegyed tíz tájt megkezdődik a Beşiktaş-Liverpool bajnoki liga-mérkőzés. A tömeg feszülten figyel, folyamatosan kommentálják az eseményeket, s a magyarokkal ellentétben nem kiáltozással, hanem higgadt stratégiai megjegyzésekkel kísérik az akciókat. Újabb és újabb emberek érkeznek, az asztaloknál összébb tolják a székeket, az újabb sörök mellé rakit rendelnek. Csak ekkor jövök rá, mit tart a fehér oroszlán a mancsában: futball-labdát.

A törökök gyönyörűen játszanak. „Tíz perc múlva mennünk kell a vonathoz, addig igazán kaphatnánk még egy szép gólt a jó vacsora mellé", mondom. Pár perc múlva, a meccs tizenharmadik percében az angol kapuba befut az első gól, s a Beşiktaş szurkolói, mint később olvassuk, futballtörténeti világrekordot állítanak fel 132 decibeles üvöltésükkel. Most már mehetünk.

Csomók

sebességmérés a Wang folyón

Szent Cecíliának, a zenészek pártfogójának, ünnepén

Trio Tzane: Bir evler yaptırdım (Házat építettem). A Gaïtani (2010) lemezről
A Trio Tzane három tagja a balkáni hagyományos zene három, görög, bulgár és török ágának képviselője, s ezen a lemezükön is e három hagyományból válogatnak dalokat három szólamban, saját feldolgozásban. A Házat építettem a dél-koszovói Prizrenből származó, szláv gyökerű török esküvői dal, amelynek szövege azonban az egymástól eltiltott szerelmesekről szól.


Soheil Nafisi: همه فصلن دنیا Hame-ye faslân-e donyâ, „A világ minden évszaka”. A تران های جنوب Tarânehâ-ye jonūb, „Déli dalok” (2010) lemezről
„Bárcsak a világ minden évszaka tavasz volna…” A dal szövegét Ebrahim Monsefi (1945-1997), a 60-70-es évek népszerű perzsa „bárdja” írta a dél-perzsiai Bandar Abbas kikötőváros hormozgani tájszólásában, és maga adta elő gitáron a ترانه های رامی Tarânehâ-ye Râmi, „Râmi dalai” címmel megjelent egyetlen lemezén. Itt Soheil Nafisi énekli nemrég kiadott lemezén, amelynek Monsefi iránti tiszteletből adta a „Déli dalok” címet, s a zene stílusa is a kikötőváros arabos zenéjére, a flamenco távoli rokonára játszik. Ez a dal kísérte az öreg iszfaháni biciklikről szóló bejegyzést.


Deniz Kızı Eftelya: Kadıköy’lü. A Kadıköy’lü (1998) lemezről
Az isztambuli görög származású Deniz Kızı („Sellő”) Eftelya (1891-1939) a 20. század eleji Isztambul legendás énekese volt. A Kalan kiadónak ez a lemeze a legnépszerűbb dalaiból ad válogatást századeleji felvételekből. Az ottomán Isztambul tűnékeny tárgyairól szóló bejegyzéshez.


Lila Downs: El relámpago (A villám). Az El cantina (2006) lemezről
Az amerikai-mexikói mixték indián énekesnő ezen a lemezén mexikói dalokat ad elő. Ez a dal a Casasola fivérek századeleji mexikói fotóit kíséri. Lila Downs a Frida Kahlóról készült életrajzi film énekeseként vált híressé. Frida és férje, Diego Rivera szintén szerepelnek a Casasolák fotóin.


Facundo Cabral: Amikor elmegyek, és Carlos Di Fulvio (*1939): A chacarera. Sebastiano Solis zenéje és előadása. Az El Gaucho, el Inca y la Nueva Música (1982) lemezről.
Facundo Cabral argentin költő (*1937) nevelőintézetben nőtt föl. „Kilenc éves koromig nem beszéltem, tizennégy éves koromig analfabéta voltam, negyvenhat évesen ismertem meg apámat. A nevelőintézetből megszökve parasztoktól tanultam énekelni. 1954. február 24-én egy csavargó elszavalta nekem a Hegyi Beszédet, és én úgy éreztem, hogy újjászülettem. Ekkor írtam meg a Vuele bajo bölcsődalt. Ezzel kezdődött minden.” – A két dal szövege és fordítása itt olvasható.


Federico Lechner, Tango & Jazz Trio: Beboponga (2008) (5'06")
Jazzgyűjteményünk nemrég három darabbal gyarapodott Argentínából, amely az utóbbi időben nagyon termékeny ebben a műfajban. Ernesto Jodos (El jardín seco, 2008) és Paula Shocron (Homenaje, 2009) Buenos Airesben vásárolt lemezeihez most a Federico Lechner Tango & Jazz Trio Beboponga (2008) című CD-je társult. Mindhárom lemezen a zongoristáké a főszerep, s a harmadikon játszik még Andrés Litwin (dob), Javier Moreno, Jorge Cerrato “Jato” és Pablo Martín Caminero (bőgő), valamint a 10. számban (“A mi madre”) Gladston Galliza is énekel. Az első és utolsó számban Antonio Serrano fütyül és harmonikázik. A darabok többsége Lechner kompozíciója, de néhányban más zenészek is közreműködtek. A legérdekesebb a “Pincho” című, Frederic Chopin Fantasia Impromptujének parafrázisa. Az itt idézett szám a lemez első, címadó darabja.


Masoud Bakhtyari (Bahman Alaeddin): Tey tum rah تی توم ره /Râh-e bârik راه باریک (Sikátor) (4'13"). A Bahang بهنگ /Arus عروس (Menyasszony) (2007) lemezről.
A középső Zagrosz-hegység bakhtiari nomádjainak zenéje, innen a kétnyelvű, bakhtiari-perzsa címek. A szövegek Ali Hafezi versei. Bahman Alaeddin a lemez a bemutatásával kezdi saját kétnyelvű – bakhtiari-perzsa – blogját, és a Delnavazha is ír róla. Lüktető, repetitív dallamok, amilyeneket a menyasszony barátnői énekelnek a vőlegényre várva. Amilyen a szefárd Ya salió de la mar la galana is volt itt lejjebb.


Photis Ionatos: Ithaka, Konsztantinosz N. Kavafisz Ιθάκη és Strófák, Kosztasz Kariotakisz Στροφές c. versére. Az Ithaque (1988) lemezről.
Photis Ionatos ezen a CD-n nagy huszadik századi görög költők verseit zenésítette meg. A görög zenét francia sanzonos beütés színezi, ami nem csoda, mert Ionatos tizennyolc éves kora óta Belgiumban él. Ez a CD volt az egyik első és azóta is meghatározó találkozásom az igazi görög zenével és a modern görög költészettel. Ezt a Kavafisz-verset valamikor igen komolyan vettem: ennek emlékére egy mesébe is beleszőttem. Ma már a Strófák közelebb állnak hozzám. Majd ezeket is lefordítom.


Savina Yannatou: Ya salió de la mar la galana (Már kijött az úrnő a tengerből), El sueño de la hija del rey (A királylány álma) és Los bilbilicos (A fülemülék). Három dal az Άνοιξη στη Σαλονίκη (Tavasz Szalonikiben, 1995) lemezről.
Savina Yannatou húsz körüli lemezén az egész Mediterráneum, sőt távolabbi vidékek hagyományos dalait énekli (az egyiken például egy csángó népdalt is, magyarul). Ezt a legelső lemezét azonban, amely egy thesszaloniki népzenei kutatás eredményeit mutatta be, teljes egészében az egykor népes és gazdag szaloniki szefárdság zenéjének szentelte. Három bejegyzésben is idézek belőle, a szefárd (ladino) szöveg fordítását is közölve: itt, itt és itt.


Azerbaijan Folk Ensemble: Bayati Shiraz (7'05") és Balkan Messengers, Çeçen kızı (Csecsen lány) a „Balkan Messengers 2” CD-ről
A gyönyörű első darab lehetne akár egy erdélyi keserves is, de kifinomultabb annál ott a perzsa kultúra kisugárzásában, amelyre már címe is utal. (Azerbajdzsán az ókortól 1833-ig Perzsia része volt, a Kaukázustól délre fekvő fele ma is Iránhoz tartozik.) Tanburi Cemil Bey „Csecsen lány” című szerzeményéről írott bejegyzésünk mellé tettük fel a margóra, a „kaukázusi szépségekre” gondolva. A Balkan Messengers száma ez utóbbi darab legszebb változata, de érdemes a fenti bejegyzésben meghallgatni a többit is.


Mohammad Reza Lotfi: Âvâz-e Bayât-e Esfahân (27'58"), tar, tonbakon kísér Nâsser Farhangfar, a Parvâz-e Esgh (A szerelem szárnyalása) lemezről, és Raghs-e Parandegân (A madarak tánca) (7'07") tar-szóló a Ramz-e Esgh (A szerelem titkai) lemezről.
Az iménti madarakat akartam folytatni, ezért került be épp a madarak tánca Lotfitól, a perzsa klasszikus zene nagy öregjétől, aki már régóta Los Angelesben él és tanít, s csak olykor-olykor látogat haza egy-egy koncert erejéig, amely ilyenkor országos népünnepély, mint most májusban Teheránban, amelyre nem tudtam elmenni, a szívem szakadt meg. Sajnos pont a madarak tánca csak egy koppenhágai koncert rossz minőségű kalózfelvételén van meg, ezért kell előtte meghallgatni az iszfaháni modusú improvizációt, hogy ennek erejét majd hozzágondolhassuk ahhoz. Markánsan más stílus, mint Alizadéé, ugyanazon a hagyományos perzsa lantzenén belül. És akkor még nem hallották a többieket, akiket ezután akarok felrakni csomónak.


Hossein Alizadeh: Horizont, szetárszóló, és Madarak, amelyen Homa Niknam énekel.
Ismét egy Hossein Alizadeh-lemez, a Madjid Khaladj-dzsal (iráni dobok: tombak, dayre, daf) és Homa Niknammal (ének) együtt 2006-ban készített Madarak (Birds,پرنده ها), a lemez első és második darabja. Apropójukat ez a madaras bejegyzés adta. Érdemes őket megszakítás nélkül egymás után meghallgatni, ahogy a lemezen is játsszák.


Taberna Mylaensis: Fammi ristari ’nto menzu di to braccia (4'10")
A Taberna Mylaensis („Milazzói Kocsma”) 1975 óta kutatja és énekli a szicíliai népzenét. Olaszországban mára már legendává, Szicília szinonímájává váltak. Ez a gyönyörű szerelmes dal, Hadd pihenjek meg karjaidban első, 1976-os lemezükről való. Igyekszem ennek szövegét is hamarosan közzétenni fordítással együtt.

Soheil Nafisi: شهاب‌ها و شب‌ها – Shahâbhâ va shabhâ – Üstökösök és éjszakák
Ennek a dalnak, az egyik legnagyobb modern perzsa költő, Mehdi Akhavan Sales (1928-1991) versének nincs mp3 változata, csak videón lehet megnézni itt, ahol le is fordítjuk, és néhány kommentárt is fűzünk hozzá a perzsa költészet finomságáról.


Sztevanovity Dusán és Zorán: Volt egy tánc (Az élet dolgai c. lemezről, 1991) (5'46")
„Énekelt történelem” címmel nyitott füzérünk első bejegyzésében néhány Zorán-szám szerepelt, érdemes ott mindet meghallgatni. A Volt egy tánc eredetijét, Leonard Cohen Take this waltz-át és annak Enrique Moreno készítette flamenco-változatát itt mutattuk be.


Wang Wei: 陽關三疊 A Yang-kapu három dala - Wu Wenguang, guqin szóló (5'35")
Wang Weinek – akinek Tang-kori verseskötete blogunk névadója – barátja, a Yang-kapun túli nyugati barbárokhoz követségbe induló Yuan Er búcsúztatására írott híres dalát számtalanszor feldolgozták, a guqin – kínai citera – repertoárjának egyik legfontosabb darabja. A „három dal” arra utal, hogy hagyományosan egymást követő három variációban adják elő. A dal szövegét fordítással és egy-két megjegyzéssel együtt itt tettük közzé.
A Yang-határkapu mindössze 70 km-re állt Dunhuangtól. Stein Aurél, amikor ezer évvel később nyugat felől ide érkezett, éppen azoknak a barbároknak az eltemetett városait ásta ki, akiket egykor Yuan Er felkeresett.


Kulin ban: Žali Zare da žalimo (Sirass, Sára, siratással), 2006 (2'08")
és N. Constantinopoulos: Εβράδυν παληοβράδυν κι ο ώλιος έδυσε (Este, gonosz este, a nap leszállt) (4'02")
Az első darab szerb népdal a török időkből, gyönyörű a cappella feldolgozásban. Itt videót és fordítást is adok hozzá, lábjegyzetként a második darabot, egy középkori görög határőr-dalt, s körítésnek egy kis történelmi körképet a Balkánról, ahol élünk.


Bach: Die Kunst der Fuge, Contrapunctus 1 - Fretwork (3'09")
Régóta szeretnék már szép kamarazenekari változatot találni a Kunst der Fugéból. Nem is olyan egyszerű. Ezt a darabot – akárcsak a Musikalisches Opfert – a legtöbbször vagy gépiesen, vagy túl érzelgősen adják elő. A Fretworknek ezen a lemezén sikerült nagyon elegánsan középen maradnia. Most már csak a Musikalisches Opferből kellene hasonlóan finom kamaraváltozat.


Klezmatics: Shnirele perele (6'11") (A Rhythm & Jews lemezről) és Woody Guthrie: Come When I Call You (4'25") (A Wonder Wheel lemezről)
Nagyon szeretem a Klezmaticsot. Az első dal szövege jiddisül és magyarul itt, a másodiké angolul és fordításban itt található, kis körítéssel.


Hossein Alizadeh - Kayhan Kalhor - Mohammad Reza Shajarian: Zemestan ast („Tél van”), 3. és 4. tétel (15'39")
A perzsa klasszikus zene három nagy előadójának 2001-es kaliforniai közös koncert-CD-jéről. Shajarian a címadó dalt, az egyik legnagyobb modern perzsa költő, Mehdi Akhavan Sales (1928-1991) „Tél van” c. versét énekli. A CD többi részét itt is meg lehet hallgatni, vagy itt is, ahol a szövegek is olvashatók perzsául. (Egy következő bejegyzésben majd lefordítom őket.) Az Alizadeh és Kalhor által játszott bevezető dallam egy másik változatát két másik nagy mester, Parviz Meshkatian és Shahram Nazeri előadásában itt lehet meghallgatni.


Bach, Gavotte I és II a 3. angol szvitből, Schiff András előadásában (3'21")
Egy a két Gavotte sok előadása közül, amelyekkel Davood Azad Rumi-előadását ellenpontoztam. Érdemes meghallgatni a többit is.


Le Vieux Gaultier: La Poste (a d-moll szvit záró tétele) - Hopkinson Smith, lant (1'30")
Hopkinson Smith az egyik legnagyobb élő zenész. Ezen a lemezén a 16. századi Ennemond Gaultier lantszvitjeit játssza. Teljes diszkográfiája itt található.


Hossein Alizadeh: Mahtâb / Esfahân (16'26")
Hossein Alizadeh az egyik legjobb perzsa klasszikus zenész, többféle iráni lanton játszik. Iránban az ő tankönyveiből tanítják a saz- és tar-játékot. Ezen a lemezén az általa tervezett sallâneh nevű lanton ad elő improvizációkat négy klasszikus perzsa modusban.

Ajándék Bandinak

Jól ismervén Bandi szívből jövő utálatát a macskákkal szemben, ezúton szeretném megajándékozni egy csekélységgel, amelynek révén talán sikerül valami hasznot felfedeznie bennük, s ezáltal megszeretnie őket. A szöveg a Rupert de Nola – I. Ferdinánd nápolyi királynak (1458-1494), V. (Nagylelkű) Alfonz aragóniai király törvénytelen fiának szakácsa – által összeállított katalán nyelvű receptgyűjteményből származik, amelyet Lybre de doctrina per a ben servir. De tallar e del art de coch (A jó asztal kézikönyve. A hús feldarabolásáról és a szakácsmesterségről) címmel Carles Amorós adott ki 1520-ban Barcelonában.

De menjar de gat rostit

Lo gat pendras e mataras ço es degollar lo: e quant sia mort leua li lo cap e guarda q[ue] nengu non me[n]jas p[er] la vida: car p[er] ventura tornaria orat: e apres scorxal be e netame[n]t e obrel e fes lo ben net: e quant sie net pren lo e met lo dins en vn drap de li q[ue] sie net e soterral deual terra de manera q[ue] stiga vn jorn e vna nit: e apres trau lo de alli e met lo en ast e vaja al foch a coure: e apres quant coura vntal ab bon all e oli e qua[n]t sia vntat bat lo be ab vna verga e aço faras fins q[ue] sia cuyt vntant y batent: e quant sia cuyt pendras lo e tallaras: axi com si fos vn conill e met lo en vn plat gran e pren del all e oli que sia destemprat ab bon brou de manera q[ue] sia ben clar e lançal damu[n]t lo gat: e apres menja d[e]ll e veuras vna via[n]da singular.

A sült macska elkészítéséről

Fogd a macskát s vágd le, azazhogy messed el nyakát. Ennekutána pedig távolítsd el fejét, de ügyelj rá, hogy senki abból semmi szín alatt ne ehessen, mivelhogy könnyűszerrel eszét veszítheti. Azután nyúzd meg alaposan, messed fel, s tisztítsd meg bévül is jól. Minekutána pedig teljességgel megtisztítottad, tekerd tiszta gyolcskendőbe, s tedd el a föld alá, mégpedig olyanképpen, hogy ott egy napot és egy éjszakát időzzön. Aztán vedd elő ismét, húzzad nyársra, s tedd sülni tűz fölé. Sütvén pedig locsolgassad bőven jó aliolival [fokhagymás olajjal], s miközben azt béfelé issza, pálcával veregessed. Hahogy pedig megsült, a nyársról lehúzván darabold fel olyaténképpen, mintha nyúl volna. Azután helyezd nagy tálra, s zsenge aliolit jó húslevesben alaposan elkevervén öntsd a húsra. Ennekutána láss hozzá, s meglátod: fönséges étek.

Bandi elsőrangú pincemester, úgyhogy nem fog neki gondot okozni, hogy megtalálja a fogáshoz leginkább illő bort. Jó étvágyat, égésségédré!

Czap

Nagyanyám családneve Czap volt. Nincs ebben semmi különös, hiszen a hatezres Mándok szinte minden családját így hívták. Olyannyira, hogy amikor a hatóság valamiképpen rendet akart vágni ebben az egynemű halmazban, kénytelen volt az ABC betűivel megkülönböztetni az egyes leszármazási ágazatokat, mint az antropológusok teszik: sokad-nagynénénk, Idusnéni például, aki második anyánkként nevelt tízünket, a Czap G. nevet viselte.

A név eredetét azonban homály fedi. Sokáig azt gondoltam, talán a közeli – a trianoni határ által félbevágott – Csap / Чоп városka nevéből ered, míg nyelvészeten meg nem tanultam, hogy az etimológiában Cs-ből nem lesz C, és viszont.

Egy másik, erősen alternatív magyarázatot a sumér-magyar rokonság egy elkötelezett híve sulykolt a fejembe – „capu”, a sumér „szapu”, azaz „szapul” szóból – miközben a sumér-magyar rokonság elkötelezett ellenfele, Komoróczy Géza ajtaja előtt vártunk konzultációra. Egyikünk sem járt még a professzornál. Ő utánam következett, és néha eltűnődöm rajta, miként végződhetett a beszélgetés.

Az internet azonban mindenre fényt derít. Az infanata.org szájton – a kortárs orosz könyvkiadás egyik legjobb terjesztője – nemrégiben jelent meg Pavlo Csucska „Прізвища закарпатських українців. Історико-етимологічний словник” (A kárpátontúli – tehát a történeti Magyarországtól 1918-ban Csehszlovákiához, majd 1945-ben Ukrajnához csatolt területen, mifelőlünk nézve Kárpátalján élő – ukránok családnevei. Történeti-etimológiai szótár) című gyűjtése (Львів 2005), címlapján az egyes ukrán dialektusokat ábrázoló térképpel, amelyen előzékenyen ukránul tünteti fel a magyar városokat (Mándok körülbelül Záhony lágyságjelénél található), miközben a dialektusok közül nagyvonalúan kifelejt minket, magyarországi ruszinokat (hogy milyen nemzetépítő célból, azt megtudhatjuk a ruszin Bonkáló Sándor Rutének, Budapest, 1996 c. könyvéből).


„Minket”, mondom, merthogy Mándok lakossága jórészt elmagyarosodott ruszinokból áll, akiket a falu földesurai több hullámban telepítettek be jobbágynak a Kárpátokból. Ők építették a 16-17. században a Bukóc nevű dombon a mai Magyarország egyetlen görögkatolikus ruszin fatemplomát – amely ma a szentendrei Skanzenben áll –, s a nővéreimet máig keserítő vékony szálú szláv haj mellett ők hagyták a falura a Czap nevet is.

Izgatottan töltöttem le a könyvet: vajon benne vagyunk-e a történelemben? És benne vagyunk. Az 589-90. oldalon azt találja a sóvár olvasó:

Цап – Вл, Мк, Пр, Вб, Уж, Хс, Тч. 1695: Симко Цапъ – Давидково (ПаПо-I 176); 1705: свідок Czap Alexa, a 1715: кр. Andr. Czab (!) – Бирсана, Дубове (Bélay 143, 136); 1764: Czap – Чепа (Szabó 314); 1755: Ioann Цапп – Сокирниця (Гаджеґа-М 192, 193); 1787: Cap – Фолюш, Ославиця, Межибрід та ін. на Лемк, Присліп, Спас на Бойк (ЙМ). ◄ Від традиційної назви тварини цап (Чопей 422, ДэжеДел 177). Серед угорців апел. cáp має також “літній вусатий чоловік” (Kázmér 199)

Azaz hogy a név már a 17. századtól – az első fennmaradt összeírásoktól – kezdve legalább hét faluban, köztük Mándokon (Мк) dokumentált, s hogy a „kecskebak” jelentésű hagyományos „cap” elnevezésből ered, amelyet magyar nyelven „cáp” formában „nagybajszú férfi” jelentésben is használnak.

De tényleg ezt jelenti a „cap”? Hiszen az orosz nyelvben – legalábbis az orosz szótárakban – nincs ilyen szó. Szerencsére az infanata.org nemrégen elkezdte felrakni a nagy ukrán értelmező szótárt is (Словник українскої мови, Київ 1980), s ennek frissen megjelent 11. kötetében (pp. 179-180.) az áll:

ЦАП, а. ч. 1. Самець кози. Валя виганяє з двору вівці, між ними цап (Вас., III, 1960, 326); Від сусіди вийшов з двору Сдоровенний сивий цап. Вийшов, свівся дибки вгору I зубами гілку хап! (С. Ол., Вибр., 1959, 159); * У порівн. Стриба, як цап на городі (Помис, 1864, № 12494); Чужі пішли, але з Бекіром трудна була рада: він уперся, як цап, і лишився на ніч (Коцюб., II, 1955, 155); Він, мов мой цап, буцнув головою і кунувся вниз (Чаб., Балкан. весна, 1960, 24); // Самець дикої кози, сарни; козел. Дикий цап кричав десь в лісі жалібно, різко (Фр., III, 1950, 433); // перен., ірон. Про чоловіка з неприємним, фальшивим голосом; про бородатого або старого чоловіка.
◊ Борода цапом – борода, яка формою нагадує цапину. Сурмач на березі сидимь, грає. Перед ним уже стоямь, завмерши, четверо бородамих людей. Бороди широкі й різноманітні: лопатою, цапом, бакенбардами, але бороди всі солідні й укохані (Ю. Янов., IV, 1959, 44); Цапом стрибати – високо й незграбно стрибати; стрибати як цап. А тим часом [чорт] скік к одвірку – Ну цапом стрибати! З прогонича зуздрів дірку – Та й шморгнув із хами (Г.-Арт., Байки., 1958, 74); Як з цапа вовни з кого – чого – те саме, що Як з цапа молока (див. молоко). Із нього науки, як з цапа вовни (Фр., IV, 1950, 226); Як з цапа молока див. молоко.

Azaz hogy a név valóban „bak”-ot jelent, s ez a szó az évszázadok folyamán számos szólást is nemzett, a „kecskeszakáll” és „bakugrás” kifejezésektől a „Baktól akar gyapjút / tejet” mondásig.

A szó azonban nyilvánvalóan nem szláv eredetű, hiszen szinte minden más szláv nyelv a козел, kozel, koza stb. változatokat használja a kecskebak megnevezésére. Akkor hát honnan származik?

Az Етимологічний словник української мови (Az ukrán nyelv etimológiai szótára) hat kötetéből még csak az első négy van fenn az infanata.org-on, s az utolsó kötet a Ц betűvel még várat magára. Minthogy azonban Pavlo Csucska névtára szerint a cáp változat a magyarban is honos, nézzük meg, mit mond erről a Tótfalusi-féle Magyar etimológiai nagyszótár:

cáp – ‘kecskebak’: Román eredetű szó (ţap) a keleti nyelvjárásokban, olykor ‘herélt hím háziállat’ értelemben is.

A román-magyar nagyszótár csakugyan tartalmazza a „ţap” szót, és miközben megismétli az ukrán kifejezéseket – ezáltal is igazolva az ukrán szó román eredetét –, számos további szólással is gazdagítja annak jelentését:

ţap, ţapi hn fn 1. áll bakkecske, kecskebak; ◊ ţap ispăşitor bűnbak; ar mulge şi ţapul megfejné a bakkecskét is; a sări ca un ţap úgy ugrik mint egy (bak)kecske; (a sta) ca un ţap logodit úgy bámul, mint borjú az új kapura (tkp. úgy áll mint egy eljegyzett bakkecske); 2. áll bak; ţap-negru zergebak; 3. cövek ţapi bătuti în pămînt földbevert cövekek; 4. egy pohár sör; a bea un ţap de bere iszik egy pohár sört 5. söröspohár [pahar pentru bere]; 6. csill Kos; 7. növ barba-ţapului szakállas tündérfürt, kecskeláb, erdei tündérfürt [Spiraea aruncus]

A teljesség kedvéért már csak annak kellene utánanézni, vajon a román szó honnan ered. A legtekintélyesebb román etimológiai szótár, Alexandru Ciobănescu Diccionario etimológico rumano-ja – amelyet a szerző spanyol emigrációban állított össze, s a lagunai egyetem spanyol nyelven adta ki 1958 és 1966 között – ugyan megvan a Széchényi könyvtárban, de ott most épp nyári szünet van. Ősszel, ha feljutok, megírom a folytatást, s addig is azt a humanista álmot dédelgetem: hátha a román ţap szó az ugyancsak „kecskebak” jelentésű latin caper-ből ered, s ilyenformán szerény ruszin nemzetségünk neve a Corvinusokéval és Ursinusokéval egy tőről sarjad.

* * *

Lapzárta után. Noha a román szótár még elérhetetlen, de legalább A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárá-hoz sikerült időközben hozzáférnem (köszönet érte annak, akit illet!) Ez pedig a következőt írja a cáp szóról:

cáp 1560 k.: „Castratus: chap: órw: herelth kechke” (GyöngySzt. 3766.); 1627: czáp (Nyr. 14:82); 1637: csap (OklSz.); 1840: czaf (MNy. 12:43); 1863: Czápsa sz. (Kriza: Vadr. 495); – capf, capp (MTsz.); Czapi sz. (Herman: Pászt. 455); caff, cáp (ÚMTsz.). J: 1. 1560 k.: ’herélt hím állat (kecske, juh, bika stb.); verschnittenes männliches Tier (Ziege, Schaf, Stier usw.)’ (l. fent); 2. 1584: ’kecskebak; Ziegenbock | bak; Bock’ (OklSz.); 3. 1641: ’öreg, szakállsa ember; alter bärtiger Mann’ (Kereszt: FKer. 398: NySz.).
Román eredetű, esetleg szlovák közvetítéssel is; vö. rom. ţap ’kecskebak’; – vö. még szlk. ’(kecske)bak; mocskos ember’. A román szó etimológiája vitatott; talán az illírből származik; vö. albán capcap, cjap, sqap ’kecskebak’. A vlach pásztorterminológia elemeként Dél- és Kelet-Európa csaknem valamennyi nyelvébe belekerült; vö.: ol. N. zappe, zappo ’kecskebak’; dalmát zapo ’ua.’; szb.-hv. Ča cap ’ua.’ szln. càp ’ua.’; le. cap ’kos, (kecske)bak; herélt kecskebak; goromba, szakállas fickó’; or. N. цап ’kecskebak’. Hasonló hangalakú és jelentésű szó távolabbi nyelvekben is található (vö. krimi gót stap ’kecskebak’; perzsa čapiš ’egyéves kecskebak’; osz. caev ’kecskebak’; ótörök *čābiš ’féléves kecskegida’), de ezeknek a román szóhoz való viszonyuk még tisztázásra szorul. – A magyar szó 1637-i csap adata talán csak írásváltozat. A nyelvterület keleti és északkeleti részén a szó forrása a román volt; máshol szlovák közvetítéssel is számolhatunk. Az adatok időrendje ellenére is valószínűbbnek látszik, hogy a rom. ţap-ot eredeti ’kecskebak’ jelentésében vettük át, a magyarban azonban a cáp már igen korán a ’kiherélt bak’ jelentésre specializálódott, majd más herélt háziállatra is alkalmazták. – Németből való származtatása téves. – Nyelvjárási szó.
Budenz: NyK. 2: 475; Edelspacher: NyK. 12: 98; Szarvas: Nyr. 11: 121, 14: 7; Alexics: Nyr. 17: 320, 26: 502; Moldován: Alsófehér vm. 1/2: 799; Melich: NyK. 39: 35; Herman: Pászt. 455, 539, 703; ÉtSz.; Bernecker: SlEtWb. 120; Mariánovics Milán: Nyr. 46: 183; Drăganu: Rom. 185; Skalička: Sb.Fil. 11: 82; Cranjala: RumVl. 231; Gáldi-Makkai: RomTört. 29; Balogh: ErdMúz 47: 430; Blédy: Infl. 32; Kniezsa: SzlJsz 805, MNy. 61: 140; Cioranescu: DiccEtRum. 823; Márton: MNy. 52: 95, NyIrK. 6: 280; Machek: EtSlČSl. 54; Szabó T. A.: NyIrK. 4: 302, StUnBB. 1960. 2: 18, 24, 1962. 2: 15, 16, 21, 24; Molnár N.: Áll. 21 (Meyer-Lübke: RomEtWb.3 9599.; Vasmer: RussEtWb. 3: 281; Abajev: EtOs. 1: 307; Trubačev: DomŽiv. 89.)

Egy álommal kevesebb tehát: a román szó nem latin, hanem illír eredetű (s így újabb bizonyítékkal szolgál a balkanológus Schütz István elméletére, aki a román nyelvet az albánból származtatja). Ám még így is vigasztal a tudat, hogy a név legalább jelentésénél fogva rokon a történetíró Gnaeus Pompeius Trogus, a lantos Bakfark Bálint, vagy a botanikus Hieronymus Bock nevével. Meg a Velkopopovický Kozeléval.