Tokajaim

Szeptemberben Ercsey Danival együtt szerveztük meg azt a túrát, amely „a zsidó bor útja” nevet viselte, mivel azt az útvonalat jártuk végig Tokaj-Hegyaljától fel Lengyel-Galíciáig és az orosz-lengyelországi Lublinig, amelyen a 18. századtól kezdve a zsidó borkereskedők szállították a tokaji bort felfelé, s a haszid rabbi-dinasztiák „hercegei” ereszkedtek lefelé. A túra beszámolójával még adósak vagyunk. De egy rövid esszét már kaptunk az úton részt vevő Gáspár (Kempfner) Annától, azzal a kéréssel, hogy ha jónak látjuk, jelentessük meg a blogon. Két nappal a beszámoló elküldése után Anna váratlanul elhunyt szívinfarktusban. Írását, egy gazdag élet utolsó szüretét az ő emlékére tesszük közzé. Képeink utolsó közös túránkon készültek.

GÁSPÁR ANNA: TOKAJAIM

Többes szám, birtokos eset?

Mád közelében jutott eszembe, amikor vadidegen, tokaji borokat kóstoló útitársaimnak bemutatkoztam: nekem tokajaim vannak. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárkinek jelentett volna valamit, amikor így kibukott belőlem. 

Mád, Tállya, Tolcsva. Így tanultuk a tokaji borvidék legnevesebb helyeit. Mád, Tállya, Tolcsva, így jegyeztem meg kisiskolásként, 1950-ben.

Jó tíz évvel később, egyetemi szakmai gyakorlaton barátkoztam össze lengyel építészekkel. Előbb náluk jártuk be, három héten át, a Hel félszigettől Krakkóig ezt a csodálatos országot. Elképedtünk a meglepően modern építészetén, lenyűgöző történelmi világán, füleltük a zöngékkel telt lengyel nyelvet, beszippantottuk az illatokat, az ízeket, rácsodálkoztunk a divatra és a divatozásra, ami nagyon más volt, mint a miénk. Élvezettel bámultuk meg rendkívül fantáziadús grafikáikat, szellemes plakátjaikat, a mienktől olyannyira különböző kultúrájukat.

Azután ők jöttek hozzánk, tátott szájjal álmélkodtak épen maradt fővárosunk láttán, élvezték a balatoni nyár hangulatát, eljutottam velük Egerbe, Miskolcra és Tokajba is.  Tolmácsuk voltam, úgy gondoltam, szlávoknál nem okozhat gondot az orosz használata.  De a lengyel diákok nem szerették az orosz nyelvet és gyűlölték az oroszokat. Nagyon nem akartak beszélni oroszul.

Nekem kellett megtanulnom a lengyelt. Segítettek, nevettek, javítottak, füleltem, fantáziáltam. Boldogultunk, boldogok voltunk, szerették Magyarországot, szerettek engem. És Tokajban, valami lukon egy pincébe leereszkedve az is kiderült, nagyon szeretik a tokaji bort.

Odalenn hűvös volt, enni is kaptunk, sok hordóból kóstoltunk. Amikor feljutottunk a szabad ég alá, emlékeim szerint még fényes nappal, a hőségben négykézlábra ereszkedtünk, járni nem voltunk képesek. Valahogy elvergődtünk a Tisza-híd lábánál található kempingig. Aki csak látott bennünket az úton, jót mulathatott.

Megdöbbentem a városka szürkeségén, szegénységén. Ez lenne Tokaj?


Nem kellett újabb tíz évnek eltelnie, hogy Tokaj újra felmerüljön az életemben, már ismerősen. Első munkahelyem, első és egyetlen férjem, fülig szerelmesen, legénykorának vége felé, Erdőbényébe valósi kollégájával, Pistával, meghívott az Operaház melletti Tokaji Borozóba. Nagyon imponáltunk egymásnak, a két ivásálló férfiú és én, a friss diplomás mérnöknő. Ott, helyben, állításuk szerint egy liter tokaji furmintot ittam meg. Lenyűgöztem őket. Laci el is vett feleségül, lett három gyerekünk és együtt éltünk, amíg ő élt. A tokaji bor lett volna mindezek okozója?

Felnőttek és kirepültek a gyerekeink és Laci napja végleg leáldozott, amikor, egészen váratlanul, szőlőbirtokos lettem Tokajban, Erdőbényén, Mád mellett, az Omlás dűlőn. Az Operaház melletti ivászat óta vagy ötven év telt el. Bár nem szoktam rá a borra – ennek számos oka volt – csodálatos kalandként éltem át a közel évtizednyi időt, amíg laikus városi polgárból tokaji borásszá lettem. Az átváltozást Alexnek, a barcelonai sommelier barátomnak, Pista leszármazottainak, Marinak és Bálintnak, és az erdőbényei Pethő Józsinak köszönhetem, aki sajátjaként művelte az egyhektárnyi „birtokot”. És, persze, a boriskolának, amit időközben elvégeztem.

A természet remeklése, a bűvös, az elsajátíthatatlan, a jövőt rejtegető szőlőmetszés, a reménykeltő tavaszi rügy-bontogatás, a csendes, szemérmes, titkos virágzás, a nyújtózkodó indába szökkenés, a fürtök lassú érlelődése, az október végi méz, dió és szilva illatú szüret. Ezt adta a szőlőbirtok, minden évben más és más kincsekkel megáldott gyümölcsével, a mindig ugyanolyan talaj ásványainak és a folyton változó időjárásnak köszönhetően.


Must és bor. Tokaj-Hegyalján nem kell manipulálni, a bor „szamo-rodni” – magától születik, ki értené ezt, ha én nem?

Jó bort csináltunk. Mámoros Bénye-fesztiválokon magyarok, szlovákok, lengyelek szívesen fogyasztották.

De már nincs szőlőm.

A varázslatos tokaji bor idén, koraősszel, újabb kalandra csábított: utazásra, sokféle tokaji bor megismerésére, kóstolására. Nemcsak a tokaji borászatokban, hanem a szlovákiai Tokajban és a lengyelországi Galíciában. Sok bor, sok zsinagóga, sok dimb-domb, sok városka, sok zsidó temető, határon innen és túl. Nem érdekelt, hogy itt fáj, ott fáj, hogy keveset tudok gyalogolni, hogy nehezemre esik ácsorogni!

És Tarnowban, Lengyelországban csoda történt.

Itt született és itt nyugszik Bem Apó, ég és föld között lebegve, mert élete végén áttért a muszlim hitre, s nem engedték őt megszentelt földbe temetni. Síremléke tetteihez méltó: egy tó közepén álló hat hófehér oszlop tartja a haló porait rejtő szarkofágot.


Mégsem ez volt Tarnow csodája.

Este, egy elvarázsolt kastély hangulatú szálloda éttermében, amit egy, a Monarchia idejéből való, régimódi postahivatalból alakítottak át, és ahol minden helység falán hatalmas festmények, portrék, tájak terpeszkedtek a legvadabb, legsötétebb színekben, egy szegény festő művei, aki a „koszt-kvártélyért” a képeivel fizetett (oh, borzalom, bár ne tette volna) – szóval este az étteremben, ahogy más napokon is, tokaji borokat kóstoltunk. Remek vacsora végén, ezúttal háromféle száraz tokaji szamorodnit.

Mezőzombori Disznókő borház 2015-ös, és  olaszliszkai francia Samuel Timon 2009-es évjáratú szamorodnija. Nem emlékszem a harmadikra.

Elállt a lélegzetem. Elnémultam. Soha azelőtt nem éltem át ekkora élvezetet, szépséget, káprázatot, megsemmisülést. A semmi és a minden, a természet ajándéka, amiért a szívem legmélyéből hálás vagyok.

Testem és lelkem borai, tokajiak, tokajaim.

Rózsaszínű levelek 38.

A kaotikus történelmi események zűrzavarában a fogolytábor viszonylag nyugodt, védett drótjai közül akár el is lehetett hagyni a tábort. Erre utalnak a világháborús visszaemlékezésekben leírt epizódok a táborok kerítésén túli fényképezkedésekről, kisebb, szakértelmet igénylő munkák vállalásáról, városban tett sétákról és apróbb vásárlásokról. Penzában mindezek a cseh légió garnizonjának védelmében válhattak lehetővé.

A kertészeti szakiskola Penzában

A 2-es számú Leánygimnázium Penzában

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1917. augusztus 20. • Oroszország, 1916. november 26. • Oroszország, 1916. október 3. • Oroszország, 1916. május 31. • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

Konyhai munkások. A kép jobb szélén Timó Károly paszományosmester

A harmadik kép a tábor konyhájában készülhetett, valószínűleg a cseh légiót ellátó hadtáp keretében. Egy ilyen konyhai munka ott és akkor az életet jelentette. Éhen legalább is ritkán halnak a szakácsok. Arra, hogy egy paszományos mester hogyan került oda, és honnan tudhat főzni, arra az általános katonai gyakorlat adhat választ. A túlélés ösztöne a katonából minden korokban képes előhozni a legrejtettebb képességeket.

Rózsaszínű levelek 37.

Freulen Antonia Zajác
III. B. Kis-korona-gasse 54
Budapest
Ungarn

Fil grüss u. küss von dein Karl / Sok csók és üdvözlet a te Károlyodtól
1917 VIII 20.

Előző levelek (térképen szürkével): • Oroszország, 1916. november 26. • Oroszország, 1916. október 3. • Oroszország, 1916. május 31. • Oroszország, 1916. május 2. • Galícia, 1915? • Galícia, 1915. szeptember 14. • Galícia, 1915. szeptember 13. • Galícia, 1915. szeptember 9. • Galícia, 1915. augusztus 27. • Galícia, 1915. augusztus 22. • Galícia, 1915. augusztus 6. • Galícia, 1915. augusztus 2. • Galícia, 1915. július 25. • Galícia, 1915. július 14. • Galícia, 1915. július 12. • Galícia, 1915. július 6. • Galícia, 1915. június 25. • Galícia, 1915. június 10. • Debrecen, 1915. június 5. • Budapest, 1915. június 1. • Budapest, 1915. március 1. • Budapest, 1915. február 10. • Kecskemét, 1915. január 30. • Duklai-hágó, 1915. január 11. • Felsőhunkóc, 1915. január 4. • Sztropkó, 1914. december 31. • Budapest, 1914. december 23. • Budapest, 1914. december 21. • Budapest, 1914. december 11. • Budapest, 1914. december 2. • Budapest, 1914. november 28. • Budapest, 1914. november 27. • Budapest, 1914. november 18. • Budapest, 1914. október 27. • Debrecen, 1914. szeptember 25. • Szerencs, 1914. augusztus 28.

[A műtermi tó előtt egy thonet székben Timó Károly ül, ismeretlen barátja kissé színpadias beállításban a vállán tartja a kezét. Akárha egy üdülőhelyről érkezett volna üdvözlő lap Zajác Antónia kisasszonynak.

1917. augusztus 20. A keltezés sok mindent megmagyaráz. A német nyelvű szöveg és a bélyeg helyén lévő firkantás valamennyire még emlékeztet a fogolytáborból küldött lapok bérmentesítésére, de a kissé durva anyagú és szabású egyenruhák egyvelegén legfeljebb a semmilyen rangjelzést sem jelentő stráf utal arra, hogy mégis hadifogoly-félék állnak a műterem paravánja előtt.

A cári birodalom rogyadozik. A háborúban kivérzett rendszer nem működőképes többé. Mint egy döglődő, dinoszaurusz teste, az ország feje és Vlagyivosztokig érő farka közötti, több, mint 7000 km-es távolságon, hektikus összevisszaságban mozognak a mindenféle színű és nemzetiségű csapatok és civil lakosok, terjednek az egymásnak ellentmondó hírek, ukázok, katonai parancsok.

Hogy a hasonlatnál maradjunk, igazában csak a lomha testű, döglődő lény gerincén, a Transzszibériai vasútvonal mentén vonulnak emberek és harci eszközök, áruk és információk, gyakran minden látható logika nélkül.

A cári rendszert felváltó Lvov és Kerenszkij kormány próbál valahogy a katasztrofális közállapotok, az antant, a nyári offenzíva kudarcának a következményei, és a zavart kihasználó bolsevik taktikázás között lavírozni, de már kezdenek hatni Lenin hadovái a forradalmak továbbviteléről a forradalmi káosz irányába. Édes istenem! „A burzsoázia, a mensevikek és az eszerek Lenin tézisei hallatára bősz üvöltésben törtek ki.” *

* (A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – rövid tanfolyam Szikra, Budapest 1951. Hatodik kiadás 560001–660000; p. 227.)

A Kerenszkij-offenzíva nyomán áttört orosz frontvonal

Ez a felfordulás– úgy tűnik – a penzai hadifoglyok számára könnyebbséget hoz. A kialakulatlan és folytonosan változó belső erőviszonyok között mellékszereplőkké válnak. A Penzában tartott cseh hadifoglyok részeivé válnak a cseh légiónak, ami a káoszban jelentős politikai és katonai tényezővé válik; a velük összezárt többi hadifogoly is könnyebben vészeli át itt a zűrzavart. Kijárhatnak, munkát vállalhatnak. Műteremben fényképezkedhetnek.
A lapot a rajta lévő borítéknyom alapján normál postai levélként küldték a Kiskorona utcába.

*

Magyarországon is jelentős politikai változások állnak be e jeles napon. A hagyományos körmenet eseményei szinte eltörpülnek amellett, hogy az elhúzódó háború, a nyomor és a pacifizmus térnyerésével terhelt belső helyzet kudarcos kezeléséért a hetven napig hivatalban lévő Esterházy regime-t (érdemeinek elismerése mellett) a király meneszti. A miniszterelnöki székbe Wekerle Sándort nevezi ki. Ezzel „remélhetőleg befejeződött a gyámoltalan kísérletezgetésnek, a bárányszelídségű tehetetlenkedésnek, a jóakaratú elposványosodásnak ez az egész korszaka. Wekerle a munka embere, tapasztalt múltja, visszhangos neve, politikai rutinja joggal engedik feltételezni, hogy elődjénél nagyobb szerencsével győzedelmeskedik a nehézségek fölött, amelyek azóta nem hogy elenyésztek volna, hanem ellenkezőleg megszaporodtak. A zilált pártviszonyok, a többségben levő munkapárti ellenzék, az élelmezés hallatlan nehézségei, a valuta krónikus és gyilkos értéktelensége, a háború reménytelenül hosszú időtartama, a nagytehetségű Wekerle számára sem fogja rózsalugassá a kormányzást.” ** Hát, nem.

** (A Pesti Napló 1917. augusztus 21-i vezércikkéből)

És ugyanezen a napon Pesti Napló 6. oldalának alján mínuszos hírként jelentik, a cári családot vidékre telepítik.]